Amikor 2014-ben kiderült, hogy Damien Chazelle rendezi meg azt a filmet, amire csoda, hogy korábban senki sem vállalkozott (vagyis az 1969-ben első emberként a Holdra szálló amerikai űrhajós, Neil Armstrong életrajzi filmjét), még nem lehetett tudni, hogy a bemutató idejére mennyire aktuálissá válik újra a téma. Donald Trump esetleges politikai pályája ekkor még közröhej tárgya volt, az Űrhadsereg terve pedig legfeljebb közepes sci-fi-írók fiókjában pihent.

A film készítői is egész máshol jártak még saját karrierjüket tekintve: a 2014-ben még csak 29 éves Chazelle első komoly filmjével, a Whiplash-sel turnézott, Josh Singernek pedig egyetlen mozis forgatókönyv volt a háta mögött, A WikiLeaks-botránynak nevezett borzalom. Az évek viszont őket igazolták, Singer 2016-ban nyert Oscart a Spotlight forgatókönyvéért, Chazelle-t pedig egy évvel később választották meg a legjobb rendezőnek a Kaliforniai álomért (La La Land).

Egy családi tragédia lőtte az űrbe

A közösségi médiában otthonosan mozgó, máig szókimondó, az Apollo–11 küldetés során a Hold felszínét 9 perccel Armstrong után, másodikként érintő űrhajóstársával, Buzz Aldrinnal ellentétben Neil Armstrong sosem volt igazi közszereplő. Már a főiskolai diákszövetségben is musicalek írásával kötötte le magát, később pedig az űrkalandra jelentkező, nagyszájú pilóták mellett a hidegvérű, kimért kisebbséghez tartozott – nem véletlenül ragadt rá a Jégparancsnok név. A Holdról való visszatérése után egyből visszavonult, néhány tévés munkától eltekintve a háttérben húzódott meg – még akkor is elzárkózott a médiától, amikor 1985-ben az Északi-sarkra látogatott, amire azért volt kíváncsi, mert előtte csak a Holdról látta.

Bár élete során több híres biográfus megkereste azzal, hogy megírná a történetét, Armstrong végül csak 72 évesen, 2002-ben mondott igent James R. Hansennek – amikor megkérdezték, miért pont ekkor döntött úgy, hogy valakinek végre elmeséli a teljes életét, csak annyit válaszolt: „itt volt az ideje”. Az űrhajós a végül 2005-ben megjelent Hansen-féle könyvben beszélt először részletesen arról az eseményről, ami egész életében kísértette, és ami, ha nem is mindig tudatosan, de minden döntésében szerepet játszott, míg el nem jutott a Holdra: kétéves lányának halála.

Armstrong már az 1962-ben történt tragédia előtt diplomás repülőmérnök és gyakorlott, a koreai háborút megjárt pilóta volt, a NASA-t pedig az 1958-as alapítása óta szolgálta tesztpilótaként. De a lánya halálának évében meghirdetett Gemini-program jelentette az űrhajózással való első komoly kapcsolatát, és ezzel egy új kezdetet az életében.

Egy emberre összpontosít, mégsem csinál belőle hőst

De mitől különleges Chazelle filmje, a Hansen könyve alapján Armstrong életéről készült Az első ember (First Man), amit most mutattak be a velencei filmfesztiválon? A korabeli NASA tevékenységét már annyi filmben láthattuk, hogy a dohányfüstben úszó tárgyalók, a retrofuturisztikus irányítótermek, a nyekergő kiképzőállomások, sőt még az ezekkel párhuzamosan zajló családi drámák sem jelentenek újdonságot, de Az első ember két dologban mindenképp újszerű: a misszióra induló csapat helyett egyetlen emberre figyel, és emellett – vagy inkább ennek ellenére – minimálisra csökkenti az érzelgős hősieskedést.

A néha már-már fájdalmasan szubjektív nézőpontú filmben így óriási teher nehezedik a főszereplőre – még jó, hogy az Armstrongra külsőleg csak nyomokban emlékeztető Ryan Gosling a mémmé vált, szokásos paradoxonját élheti ki a kimért főhős szerepében: minél kevesebb arcjátékkal minél többet kifejezni. A már most klasszikusként emlegetett kezdőjelenetben például konkrétan Armstrong sisakjából, a pilóta lihegését hallgatva izgulhatjuk végig az egyik korai, félresikerült repülési kísérletét, és ez az intimitás végig megmarad néző és főhős között. Klausztrofóbiások messziről kerüljék a filmet.

Armstrong merevsége miatt így a női főszereplőre, a feleségét, Janetet játszó Claire Foyra marad a látványosabb játék. A férjét eleinte támogató, de annak fokozódó távolléte miatt egyre frusztráltabb háziasszony hálátlan (de a korszellemhez mindenképp passzoló) szerepéért sokan már most odaadnák Foynak az Oscart, és hát valóban kevés emberibb jelenete van a filmnek, mint amikor Janet a hibát hibára halmozó NASA-főnök előtt őrjöngve egy csapat játszadozó kisfiúnak nevezi az űrprogram fejeseit.

Hey, hey, LBJ / How many kids did you kill today?

A szó legszorosabb értelmében szédítő űrjelenetek, valamint a kiképzés és a tesztelés fázisai (egyszer Armstrong szemszögéből nézhetjük, amint egy robbanás előtt álló repülő eszközből katapultál) mellett a hatvanas évek technológiáját bámulatos pontossággal visszaadó díszletek és kellékek biztosítják, hogy a látvány tekintetében ne legyen kifogásolnivaló. A családi dráma és a koridéző vizualitás mellett adott lenne egy harmadik szint is, a politika, de ebbe Chazelle-ék szándékosan nem mentek bele. Legalábbis nem nagyon.

Az űrversenyt persze nem lehet megkerülni, a szovjetekkel való versengés mindig ott van a levegőben, ahogy a rivális nagyhatalom által újra és újra megalázott NASA-val szembeni társadalmi elégedetlenséget sem lett volna elegáns elhallgatni. Az űrkutatásba tolt dollármillióknak elméletben jobb helyet is találó civilekkel készült interjúrészletek és Kurt Vonnegut híres idézete („inkább a mocskos kolóniáink megtisztítására kellett volna költenünk, itt a Földön”) mellett Gil Scott-Heron jazzköltő Whitey's on the Moon című, a fekete amerikaiak szegénységét a fehér űrhajósok missziójára költött összegekkel szembeállító jazzkölteménye is megjelenik a filmben.

Ahogy a fenti rigmus is, amely Lyndon B. Johnson elnököt marasztalja el a tesztprogramok közben meghalt emberek miatt. Mert az űrben játszódó jelenetek mennyiségével már csak a temetéseké vetekszik a filmben – ezzel is hangsúlyozva, hogy Armstrong és az Apollo–11 legénysége csak a gépezet egy nagyon kis csavarja volt, és a Holdra szállás, az Amerikai Álom csúcsa nem jöhetett volna létre az azt megelőző űrprogramokon dolgozó több százezer pilóta, mérnök, parancsnok és szerelő nélkül.

„Azt hiszem, Neil kifejezetten szerény volt, ahogy több űrhajós is, és időről időre elterelte magáról a figyelmet, hogy arra a 400 ezer emberre is emlékezzenek, akik lehetővé tették a missziót. Arra emlékeztetett mindenkit, hogy ő csak a jéghegy csúcsa volt, és ez nemcsak szerénység, de igaz is. Szóval nem gondolom, hogy Neil amerikai hősként tekintett volna magára. Mi pedig Neil álláspontját próbáltuk tükrözni” – mondta Gosling a film velencei premierjét követő sajtótájékoztatón.

Erre persze ugrott is Amerika nemzetibb érzelmű fele. Marco Rubio, Florida republikánus kormányzója például a Twitteren kelt ki a hőstelenítés ellen, mondván: „az amerikai emberek fizették a projektet, amerikai építésű rakétákkal, amerikai technológiával és amerikai űrhajósokkal. Ez nem egy ENSZ-küldetés volt.”

Az sem tetszett sokaknak, hogy a zászlókitűzés jelenete kimaradt a filmből, ami után a rendezőnek közleményt kellett kiadnia: „hogy megválaszoljam azt a kérdést, hogy ez egy politikai állásfoglalás volt-e vagy sem, a válasz: nem. Az volt a célom ezzel a filmmel, hogy megosszam a nézőkkel Amerika Holdra vezető missziójának ismeretlen, soha nem látott aspektusait.”

Spielberg, Clint, félre!

Egy jó életrajzi film minőségét igazából mindig egyvalami határozza meg, főleg, ha egy jól ismert személyről van szó: az, hogy képes-e izgalmat generálni olyan eseményekből, amelyeknek úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Az első ember ennek nemcsak, hogy eleget tesz, de különböző eszközeinek (hang- és vizuális effektek, kamerakezelés, zene, vagyis minden, ami a filmet filmmé teszi) köszönhetően talán a Dunkirk óta nem nyújtott semmi ilyen feszült moziélményt.

Amikor a stáblistán feltűnt producerként Steven Spielberg neve, és eszembe jutott, hogy egy ideig Clint Eastwood kezében volt a projekt, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy ezt a sztorit nem egy megbízható nagy öregnek adták – a még mindig csak 33 éves Damien Chazelle két tökéletes zenés film után most egy presztízsdrámával bizonyította be végleg, hogy a nagy rendezők új generációjának élmezőnyében a helye.

Az első embert (First Man) a velencei filmfesztiválon láttuk, magyarországi premierje október 18-án lesz.