Művészet-e, amit a robotok alkotnak?

2018.09.28. · TECH

Valószínűleg nincs már messze az az idő, amikor a hétköznapi munkákat robotok végzik az emberek helyett. Arról, hogy ez vajon jót tesz-e a társadalomnak, megoszlanak az álláspontok: egyesek szerint az így felszabaduló munkaerőnek is lesz mit tennie, mások pedig attól tartanak, hogy a robotpincérek kiszorítják a humán alkalmazottakat a piacról. Azt viszont kevesen gondolják, hogy a következő Rembrandtot is a mesterséges intelligenciának köszönheti majd a világ.

A műkincspiac mindenesetre már felkészült a fordulatra: a New York-i Christie's októberben bocsát árverésre egy olyan festményt, amelyet mesterséges intelligencia, a párizsi Obvious Art művészcsoport fejlesztése hozott létre. A program tizenötezer portrét nézett át a 14. századtól napjainkig, ezek alapján alkotta meg – többek között – a fiktív francia úriember, Edmond De Belamy portréját. Nem ez az egyetlen eset, hogy a GAN (Generative Adversarial Networks) technika egy alkotása gazdára talál: az Obvious Art egy képe tízezer eurós áron kelt el, a műkincspiacnak és a művészetnek pedig komoly változásokra kell felkészülnie a 21. században, olyannyira, hogy többen már új művészeti mozgalomként emlegetik a technikát. A kérdés csak az, hogy itt ki a mozgalmár: a programozó vagy maga a mesterséges intelligencia?

photo_camera Grafika: Tóth Róbert Jónás

Az Obvious álláspontja szerint itt nincsenek szerzői jogi kérdések, és az sem kérdés, hogy a létrehozott kép vajon művészetnek minősül-e vagy sem: az új technológia új, kreatív lehetőségeket biztosít a művészek számára.

Az inspiratív káosz

A generatív művészet a hatvanas években indult útjára, a technika fejlődésével pedig egyre jobb eredményeket ért el – mostanra eljutottunk odáig, hogy ezek az alkotások már nemcsak fraktálokat vagy geometriai mintákat használnak, hanem egy komplett olajfestményt is megfestenek tetszőleges témában. A műfaj úttörői Georg Nees és Frieder Nake voltak: a két német szakember a digitális képalkotás úttörői közé tartozott, ők egymástól függetlenül kezdtek el olyan programokkal kísérletezni, amelyek művészeti céllal alkotnak képeket.

Jason Bailey művészettörténész, az Artnome művészeti portál alapítója szerint a műfaj gyökerei a huszadik században, Kandinskynál és Kleenél keresendők, de megemlíti Marcel Duchamp-t is – ez a párhuzam vagy történeti előkép azért is érdekes, mert a digitális művészet forradalmát többen is ahhoz hasonlítják, amit Duchamp művelt a piszoárral (Szökőkút címmel kiállított egyet 1917-ben).

Marcel Duchamp 1917-es munkája, a Szökőkút (Fontaine) 2015-ben Milánóban
photo_camera Marcel Duchamp 1917-es munkája, a Szökőkút (Fontaine) 2015-ben Milánóban Fotó: GIUSEPPE CACACE/AFP

A francia művész megváltoztatta a művészet fogalmát: a konceptuális művészet előfutáraként az alkotói folyamat helyett inkább az alkotó koncepcióját vagy ötletét állította a középpontba, emellett rámutatott, hogy egy intézmény is képes „művészetet teremteni” azáltal, hogy beemel egy hétköznapi tárgyat a műalkotások közé. Hasonló folyamatok mennek végbe, amikor egy program hozza létre a műalkotást, az alkotási folyamatban pedig valamilyen módon és mértékben szerepet játszik a véletlenszerűség vagy a káosz is.

Ez a vonás az, ami miatt sokan legalábbis inspiratívnak tartják az így készült képeket (vagy zenéket, esetleg szövegeket). A programozó kontrollálja a véletlenszerűséget, annak mértékét és azt is, hogy – például a GAN technika alkalmazásakor – milyen merítésből, képkészletből dolgozik a program. Molnár Vera, aki szintén a műfaj úttörői közé számított, és Párizsban, az Art et Informatique alapító tagjaként kezdett a számítógépes alkotással foglalkozni, éppenséggel úgy látta, hogy ez a kifejezési forma világít rá leginkább az emberi szubjektivitásra. Épp a program „hideg logikájától” várta azt, hogy az így létrehozott műalkotás rávilágít valami alapvetően emberi tulajdonságra.

De ki ilyenkor a művész?

Az egyik megközelítés szerint a mesterséges intelligencia ugyanolyan eszköz, mint az ősember faragáshoz használt pattintott köve, később pedig a különböző ecsetek vagy akár a camera obscura, csak ebben az esetben látványosabb a változás. Ez a koncepció nem annyira azt helyezi előtérbe, hogy a program mit hoz ki a rendelkezésére álló festményekből, hanem inkább az együttműködést: a mesterséges intelligencia itt közös munkában inspirálná a művészeket, meglepő csavarokat hozhatna például egy jazz-jammelés vendégeként. Ha a robot dob be egy meglepő tempóváltást, a zenésztársai pedig lekövethetik, az jó szórakozásnak és gyakorlásnak tűnik, de nagy üzlet is lehet belőle (online már most is több tucatnyi mesterséges intelligencia által komponált műsort lehet hallgatni, ezek a liftzene színvonalától egészen a mesterségesen létrehozott odamondogatós rapig terjed, igaz, ez utóbbi nem élő adásban megy).

A tartalomszolgáltatók is látnak fantáziát a programozott zenében: a Music Business Worldwide szerint lehetséges, hogy a Spotify a Peaceful Piano és hasonló csatornáin ilyen tartalmakat sugároznak, nem pedig létező zeneszerzők műveit – ami azt a kérdést is felveti, hogy miért kellene kimaradniuk a zenészeknek azokból a változásokból, amelyek már így is alaposan felforgatták például a közlekedés világát az Uberrel. A Spotify mindenesetre tagadja, hogy fiktív előadók felhasználásával spórolt a kifizetendő jogdíjakon (ebben az esetben az MBW becslései szerint a cég körülbelül hárommillió dollárt takaríthatott meg), de ha már itt tartunk: miért is lenne baj, ha valaki ilyen tartalomért fizetne? Egyáltalán, többet ér az emberi alkotás, mint a gépi produktum? Nem biztos: könnyen lehet, hogy a jövőben ugyanolyan élénk lesz a robotok által megalkotott, akár digitális műalkotások kereskedelme, mint bármilyen más műtárgyé, a mesterséges intelligencia által megalkotott festményeket elnézve pedig az ember nem tudja már megítélni, hogy amit lát, egy szegény sorsú, begombázott San Francisco-i hippi műve, vagy pedig az algoritmusé.

link Forrás

A hamisító és a műítész

A generatív művészet egyik fajtája a mesterséges intelligencia használata, az a rendszer pedig, amelyet a Christie's-ben elárverezendő képekhez is használtak, két neurális hálózatból áll. Robbie Barrat, akit Jason Bailey a műfaj egyik legjobbjának tart, szintén ezt a technikát használja: a rendszerben az egyik neurális hálózat úgy működik, mint egy műkincshamisító, a másik pedig a szigorú kritikus szerepét játssza. A hamisító célja az, hogy átverje a kritikust, ehhez pedig az általa másolni kívánt festő, stílus vagy kor képei állnak a rendelkezésére – hogy pontosan mi és mennyi, az a programozón múlik. Ha csak három-négy Picassót ismer, nem valószínű, hogy túl tud járni az eszén, de ha az összeset ismeri, esélyes, hogy előbb-utóbb képes megalkotni valami olyat, amit már eredetiként adhat el. A folyamatban a hamisító a kritikus visszajelzéseinek megfelelően tanul és fejlődik. Az így elkészült alkotásba a programozó-művész utólag belenyúlhat, de már csak a késztermék ismeretében: előre nem tudja, pontosan mi fog megjelenni. Barrat tízezer aktképet bocsátott a hamisító rendelkezésére, az eredmény pedig meglepően akt- és emberszerű, mégis van valamilyen egyéni stílusa. A generátorral bármilyen mintát meg lehet etetni, a programozó dönti el, pontosan mit ad meg neki: az eredmény teljesen más lesz, ha mondjuk száz reneszánsz festményre jut tíz kubista, mint ha csak egyetlen korszakból vagy témából válogatna (nem ő az egyetlen, aki ezzel foglalkozik: a Google párizsi kulturális intézetének egyik tagja, az új művészeti forma egyik prominens alakja, Mario Klingemann például mai szelfiket kever össze tizenkilencedik századi portrékkal).

link Forrás

Ki keres rajta?

Egy ideális világban a boldog robotok keresnének pénzt az általuk verejtékes munkával saját maguk verhetnék el (bár hogy mire, az nem világos), a valóságban ezek a pénzek a programozóknál kötnek ki – bár jó kérdés, hogy ebben az értelemben mi számít eredetinek. Boyle ezt a kérdést úgy oldotta meg, hogy Blockchainen rögzítette az alkut három eredeti Barrat-képre, amelyek meggyőződése szerint a későbbiekben vagyonokat érnek majd. A pénzt ebben az esetben is Robbie Barrat kapta, nem a hamisító és nem is a kritikus, arról nem szól hír, hogy mekkora összeg cserélt gazdát – de a mesterséges intelligencia nem dolgozik olcsón.

Az Új-Delhiben működő Nature Morte galériában a legolcsóbb kiállított mű ötszáz dollár volt, a legdrágább negyvenezerbe került, igaz, ott hagyományos darabok esetében tízezernél kezdődnek az árak. Az új műfaj viszont létezik, csak az establishment nem ismerte még el – van, akit ez zavar, másokat, így például Klingemann közölte, hogy őt nem érdekli a dolog üzleti része. Ami a szerzői jogokat illeti, erről már akkor folytak a viták, amikor a mesterséges intelligencia még gyerekcipőben járt, az biztos, hogy a jog eszközként kezeli a neurális hálózatokat – jó poén azt mondani, hogy az alkotó a számítógép, a művész pedig csak besegített, de miután a programozó számos ponton képes belenyúlni az alkotói folyamatba, a szerző kérdése inkább csak egy plusz csavar a történetben. A GAN-technikával létrehozott alkotások esetében nem is ez vethet fel jogi kérdéseket, inkább az, hogy honnan merítik az inputot, ki írta a programot. Ebben az esetben ehhez fűződnek szerzői jogai, és akár a műalkotás előállításához szükséges kódot is eladhatja – akár úgy is, mint műalkotást.

El kellett telnie némi időnek ahhoz, hogy az establishment művészetként fogadja el például a videót is, a GAN finomhangolása pedig nehezen tekinthető másnak, mint alkotói folyamatnak - az, hogy a végén ki szignózza, majdnem mindegy. Ha a modern történelem egyik legnagyobb hamisítóját, Wolfgang Beltracchit művésznek tekintjük, márpedig annak tekintjük, a rendszerbe táplált források finomhangolását és keverését is tekinthetjük művészetnek - és itt akkor a programozó a művész, a szerző pedig az eszköz. Elég paradox helyzetnek tűnik, de miközben arra hivatkoznak, hogy a szerző tulajdonképpen egy mesterséges intelligencia, Bailey mégis azzal biztatja magát, hogy mekkora jelentősége lesz húsz év múlva egy eredeti Barrat-képnek.

link Forrás