Amikor a balsorsnál tartottak a Himnuszban, megjelent az égen egy repülő, és tüzet nyitott
„Budapest ezentúl nem egy város neve, hanem a szabadságszeretet szimbóluma.” Dwight D. Eisenhower amerikai elnök szavai is mutatják, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot alapvetően a magyar fővároshoz kötötte a közvélemény. Bár az események gyújtópontja valóban Budapest volt, a vidék és a vidékiek is kivették a részüket forradalomból, és nem csak azzal, hogy élelmiszert küldtek a fővárosban harcolóknak, hanem részt vettek a sokszor véres harcokban. Tüntetések, gyilkos sortüzek, heves összecsapások jelezték, hogy az egész ország fellázadt az elnyomók ellen. Vidéken az események drámaiságát fokozta, hogy a szembenálló felek gyakran nem idegenek voltak, hanem egymás szomszédai, ismerősei, munkatársai.
A sortüzek már a forradalom első napján eldördültek vidéken is, és még a forradalom leverése után is előfordultak. Október 23-án Budapest mellett Debrecen volt az események kiindulópontja, majd a hírek hallatán a vidéki Magyarország is megmozdult az elkövetkező napokban. Ahogy teltek a napok, terjedni kezdtek a hírek, hogy egyre több rendőri, karhatalmi, katonai egységet rendeltek a fővárosba vagy valami kiemelt objektum, stratégiai pont őrzésére.
Utólag sokszor azzal indokolták a sortüzeket, hogy a békés tüntetés csak álca volt, valójában fegyvereket rejtegettek a tüntetők, így tulajdonképpen jogos volt az erőszakos reakció. Voltak is ilyen esetek: Kecskeméten október 26-án a tüntetők ténylegesen rendelkeztek fegyverekkel, amelyek segítségével behatoltak a börtönbe, majd a rendőrségre. Kecelen vadászpuskákkal megtámogatva indultak a tüntetők a rendőrségre, Esztergomban egy harckocsit lovasítottak meg, amiből hasznosítottak is minden kiszerelhető fegyvert.
Előfordult olyan incidens is, amikor a fegyvertelen tömeg kiemelten védett objektumhoz vonult, és az azt őrzők támadásnak vélték a békés tömeg megjelenését. Így történt Esztergomban is, ahol a katonák tüzet nyitottak a tüntetőkre, míg Kalocsán a tömeg lecsendesítésére küldött fegyvertelen katonatisztek váltak célponttá. A helyi középületek védelmére nem volt elég ember, ezért felfegyverzett pártkatonákat is beosztottak, akik viszont könnyen megijedtek, így nagyon hamar elsült a kezükben tartott fegyver. Ez volt az oka a vérengzésnek Nagykőrösön és Zalaegerszegen is. Olyan eset is ismert, amikor egy riasztólövés okozott pánikot a karhatalmi erők körében, így torkollt erőszakba egy addig békés tüntetés.
Sortüzek és lincselések
Október 26-a után egyre nagyobb tömegek verődtek össze, és a tüntetések addig főleg békés vonala is megváltozott. A felvonulók leverték az önkényuralmi jelképeket, tönkretették a gyűlölt szovjet emlékműveket. A kezdeti fővárosi sikerek országszerte felbátorították a tiltakozókat. Ezeket az embereket már nem lehetett csak úgy hazazavarni, a tömeg ellenállt, és ha a helyzet úgy hozta, akár vissza is támadt. A legtöbb fegyveres beavatkozással végződő tüntetés Budapesten és környékén, a szovjet csapatok felvonulási útja mentén történt, de a hatásuk igen felemás volt. A halálos áldozatok és sebesültek nagy száma nem riasztotta el a vidéki forradalmárokat. Megjelentek az erőszak legbrutálisabb formái, az úgynevezett népítéletek, amikor a tömeg egyszerűen agyonvert egy-egy karhatalmi embert. Ilyen esetek történtek Kiskunmajsán, Mosonmagyaróváron és Ózdon is, Miskolcon pedig egy elfogott rendőrt lincselt meg a tömeg október 26-án.
Október 26-án Mosonmagyaróváron olyasmi történt, ami a fővárosi eseményekhez hasonlítható: a városi laktanyából a legtöbb katonát Budapestre vezényelték, így kb. tíz tiszt és hatvan sorkatona maradt a város fontos épületei, köztük a laktanya őrzésére. A lakosság egyre fenyegetőbb fellépése miatt a tisztek riadót rendeltek el, a sorkatonák egy része az emelet és földszinti ablakok mentén foglalta el állásait, a többiek pedig géppuskákat helyeztek tüzelőállásba. A helyi civilekből verbuválódó tömeg a laktanya elé vonult, és azt kérte, hogy az épületről vegyék le a vörös csillagot, tegyék ezt a katonák a sapkájukkal is, és álljanak át a tüntetők oldalára. A katonák vezetője, Dudás százados megállásra szólította fel a tömeget, és kijelentette, hogy ha szükséges, fegyvert is fognak használni a katonák.
Még ma is vitatják, hogy mi történt pontosan ezután, egy sor találgatás látott napvilágot 1956 óta a mosonmagyaróvári incidenssel kapcsolatban. A legvalószínűbb magyarázat szerint a tömeg megállt, hogy szót értsen a laktanya elé kivonuló néhány tiszttel, de a hátul érkezők ebből semmit sem láttak vagy halottak, így tovább nyomták előre az előttük haladókat. Az elöl állók nem tehettek mást, kitértek, amerre tudtak, így a tömeg egyre közelebb és közelebb araszolt a laktanya épületéhez. Amikor már alig 10-15 méterre voltak a géppuskáktól, az egyik tiszt a levegőbe lőtt a pisztolyával, és ezután elszabadult a pokol. A géppuskák ropogni kezdtek, az emberek pedig hasra vetették magukat. Egy-két perc múlva elhallgattak a fegyverek, és a tömeg megindult visszafelé, amikor újabb sorozatot adtak le a fegyvertelen emberekre, akik közé még kézigránátot is dobtak a katonák. A halottak pontos száma még napjainkban sem tisztázott: 60-100 közé becsülik, és 130 sebesültje is volt a kegyetlen támadásnak. Az alábbi rövid felvételen a mosonmagyaróvári nyitott tömegsír és a gyászolók tömege látható:
Az események ezzel nem értek véget, a forradalmárok pár órán belül visszatértek, de akkor már fegyverrel. Támadást indítottak egy személyautót használva fedezékül, így törtek be a laktanya udvarára, aminek láttán a katonák inkább letették a fegyvert. Dudás százados embereit magukra hagyva elmenekült a laktanyából, így a tömeg a bosszúvágyát azokon töltötte ki, akik maradtak. Másnap az egyik elfogott határőrtiszt kiadatását követelték a helyiek, egy főhadnagy ennek hallatán egy második emeleti ablakból kiugorva próbált megszökni, de nem sikerült neki. A tömeg elfogta, és gyakorlatilag meglincselte. Egy másik tisztet egy templomnál fogtak el, majd a lábánál fogva felakasztották, és halálra verték, hiába könyörgött az életéért.
Ugyanezen a napon az ország másik felében, Tiszakécskén a kb. 1500-2000 fős békés tüntető tömeg elénekelte a Szózatot, majd meghallgatta a tanácselnök beszédét. A tömegből egyre többen követelték egy helyi adószedő kiadását, páran pedig inkább a Himnuszt kezdték el énekelni, hogy így csendesítsék le a többieket. Amikor a „balsors”-nál tartottak az énekben, megjelent a település fölött egy repülőgép Kecskemét irányából. A felderítő gép megkerülte a falut, majd bukórepülésben lecsapott a tömegre és fedélzeti fegyvereiből tüzet nyitott. Ezt még kétszer megismételte. Alig pár perc alatt lezajlott az egész, de a végére legalább 17 halott és közel 100-110 sebesült maradt az utcákon. Október 29-ig legalább 70 fegyveres konfliktus történt vidéken, amelynek legalább 200-220 áldozata volt.
Vidéki sortüzek még decemberben is
Az eddig bemutatott esetekben magyar magyar ellen fogott fegyvert, de nagyon hamar megjelentek a színen a szovjetek is, akik a harci cselekményeken túl a civilek körében is pusztítottak. Nyíregyházán egy átvonuló katonai konvojból érkező lövés végzett egy helyi lakossal, Örkényben többek között egy hároméves gyermek vesztette életét szovjet fegyverektől. Pontos számok híján több százra tehető azoknak a vidékieknek a száma, akik a szovjet erők miatt vesztették életüket, sok esetben azért, mert rosszkor voltak rossz helyen.
November 4-e után is folytatódott a fegyveres ellenállás, a szabadságharc leverése nem jelentette azt, hogy mindenhol hazamentek a forradalmárok. Az ellenállás fő színtere a munkástanácsok intézménye lett: helyi munkabeszüntetések, országos sztrájkok mutatták, hogy az elégedetlenséget nem tudták egy csapásra elfojtani. Ezzel az új vezetők is tisztában voltak, így meg is kezdték egy új belügyi-karhatalmi erő szervezését. Ezzel párhuzamosan a tömegek dühe is izzott a felszín alatt, ami a felszínre is tört az év utolsó hónapjában.
1956. december 8-án Salgótarjánban robbant ki először erőszakba torkolló esemény, miután előző nap letartóztattak két munkástanácsi tagot. Másnap egy mai napig ismeretlen telefonáló tüntetni hívta a helyi munkásokat, hogy így tiltakozzanak a letartóztatások ellen. A tüntetés kezdetére szovjet katonák szállták meg a rendőrség épületét, és magukkal hoztak három harckocsit is erősítésként. A tüntető tömeg dél felé már közel három-négy ezer főre duzzadt, és békésen követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását. A karhatalmi erők figyelmeztető lövéseket adtak le, amire válaszul a tömegből egy hanggránát repült a lövöldözők felé. Ennek hatására a szovjet katonák és a velük lévő karhatalmi erők tüzet nyitottak, alig pár perc múlva 46 halott és 135 sebesült feküdt Salgótarján utcáin.
December 9-én tüntetések kezdődtek Miskolcon is, de ott a karhatalmi erők a tömeg láttán eleinte nem mertek fellépni. Másnap a kihirdetett gyülekezési tilalom ellenére folytatódtak a demonstrációk. Sokan a nyomdához mentek, hogy röplapokat, verseket nyomtassanak ki, de egy szovjet tank és két szakasznyi katona érkezett a helyszínre. A nyomdában lévők nem adták könnyen magukat, lövöldözés kezdődött, amelyben két szovjet és nyolc magyar halt meg, illetve negyvenen megsebesültek. Menekülés közben a szétszéledt tömegből többen a karhatalmisták laktanyájához mentek, ahol szintén lövések dördültek. A harcok egészen december 11-éig tartottak a város több pontján is, mire sikerült megfékezni a rendszernek a szabadságszerető miskolciak megmozdulásait.
December 12-én Egerben is egy tüntetéssel kezdődött minden. A tömeg a nyomdához vonult, egy forradalmi röpirat kinyomtatását szerették volna elérni. A nyomda elfoglalását azonban a kiérkező karhatalmi erők megakadályozták egy sortűzzel, aminek a végére 1-2 halott és úgy 14 sebesült feküdt a nyomda előtti utcán. A nyomdánál történtek miatt újabb tüntetés kezdődött, résztvevőivel szemben a Dobó téren sorakoztak fel a helyi karhatalmi erők. A tüntetők ezt látva nem is akartak támadólag fellépni, békésen demonstráltak, ennek ellenére tüzet nyitottak rájuk. Hamarosan 8 halott és legalább 30 sebesült teste borította a híres teret. A lövés mindannyiukat hátulról érte, ez bizonyítja, hogy a tömeg el akarta hagyni a teret, de ez sem hatotta meg a katonák parancsnokát. Az 1956-os év végére már közel fél tucat településen kellett bevetni karhatalmi erőket a tüntetők ellen, a sortüzek halálos áldozatainak száma 100 fölé emelkedett.
A mecseki gerillák
A vidéki ellenállás egyik legtovább kitartó magja a Mecsekben tevékenykedő „láthatatlanok” csoportja volt: ők a szabadságharc leverése után hetekkel is folytatták a gerillaharcot. A csoport vezetőjét a Gazda néven emlegették, igazi neve Dr. Horváth Géza volt, és civilben orvosként dolgozott. Az ellenállók november elején pécsi civilekből, diákokból, bányászokból, fiatal munkásokból szerveződtek csoporttá. Kiváló helyismeretük segítette a céljaikat, a Mecsek hegység völgyei, erdőségei kiváló rejteket jelentettek a 600-800 fős csoport számára. A Mecseki Szabadságharcos Egyesület nevet vették fel, a láthatatlanok elnevezést az utókor aggatta rájuk. A Gazda rajokba szervezte a harcosokat, majd fel is eskette is őket; megfogadták, hogy az utolsó csepp vérükig harcolnak a szovjetek ellen, és kihirdették, hogy mindennemű szökést vagy árulást halállal büntetnek. Öt embert, akik szökést kíséreltek meg, halálra is ítéltek, de az ítéletet nem hajtották végre arra hivatkozva, hogy a szökést még az eskü letétele előtt kísérelték meg. A mecseki csoportban sokan csak nappal álltak ellen, estére hazamentek, aludtak egy jót a saját ágyukban, majd másnap „dolgozni mentek”, azaz a hegyekben egy titkos helyen találkoztak, ahol kiképzés, gyakorlás keretében készültek a visszavágásra.
Miután a fővárosban véget értek a harcok, a Mecsekben rejtőző ellenállók maradtak az egyetlen számottevő erő az országban. Legemlékezetesebb tettük az volt, amikor a meredek hegyi utak egyikét olajjal öntötték fel, amin a szovjet tankok megcsúsztak, és nem tudtak továbbhaladni. A katonai konvojt a gerillák tűz alá vették, egy magyar ellenálló életét vesztette, de egy szovjet magas rangú tiszttel is végeztek. Az idő előrehaladtával szorult a hurok a felkelők körül, a helyi lakosság körében nyomozások indultak, több katonát vezényeltek a térségbe, és megkezdték a Mecsek módszeres átfésülését is.
November 5-én és 6-án igen heves harcok folytak a pécsi Magaslati úton, és a Tettyén egy szállodát rommá lőttek a szovjetek. Az ellenállók a Mecsek keleti oldalára, Vágottpusztára vonultak vissza a hatalmas túlerő elől november 6-án. Addigra kb. 250 főre csökkent a létszámuk, az arzenáljuk néhány golyószóróból és géppuskából, valamint több régi puskából, kevés lőszerből és egy Csepel teherautóból állt. Pár nap múlva a környéken megélénkülő szovjet hadmozdulatokból sejtették, hogy az ellenség sejti, hol lehetnek, így a kiürítés mellett döntöttek. Jól tették. Az első csoportok még gond nélkül el tudtak indulni a Mecsek nyugati része felé, de az utóvédet már szovjet aknatámadás érte Vágottpusztánál. Még visszavonulás közben is képesek voltak arra, hogy támadást indítsanak a pécsváradi rendőrkapitányság ellen, és megpróbáltak megrongálni pár völgyzáró hidat is.
November 16-ára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat nem siet a magyar forradalom segítségére, ezért a vezetők, Horváth Géza (a Gazda) és Kubicza János százados összegyűjtötték a maradék harcosokat, felmentették őket esküjük alól, és feloszlatták a szabadságharcos csoportot. Sokan egyszerűen hazamentek, de egy közel 60 fős csoport még legalább egy hétig kitartott, majd az őket üldöző szovjet erők elől Jugoszlávia irányába menekült el. Többeknek sikerült átszökni a határon, a kevésbé szerencséseket viszont elfogták a szovjetek vagy a rendőrség emberei. A szovjetek a rendőrséggel együttműködve az ellenálló csoportok megszűnése után sem álltak le, folytatták a nyomozást és a kihallgatásokat.
1957 februárjában és márciusában a túlélő ellenállók maradéka gyülekezni kezdett. Arra készültek, hogy folytatják a harcot, de tervük hamar kitudódott, legtöbbjüket letartóztatták. Egy főt kivégeztek, a többiek pedig hosszú börtönbüntetést kaptak. Így ért véget a forradalom és szabadságharc utolsó nekirugaszkodása.
A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.