1. Amikor 50 ezer katonaszökevény bujkált a fővárosban

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az összeomlás szélén táncolt 1918 nyarára. Már az sem úszhatta meg a sorozást, aki megsebesült, vagy korábban fogságba került a keleti fronton. A hátországban nagyon hamar szinte bárkit harcképessé nyilvánítottak, és a keletről a béke miatt hazatérők kezébe is puskát nyomtak, hogy az első vonattal roboghassanak az olasz front felé, ahol papíron úgy tűnt, kedvező a helyzet a monarchia csapatai számára. Az olasz erők azonban felkészülten várták a támadást a Piave folyónál, és a június közepén indított támadás gyorsan meghiúsult, augusztusra összeomlott a nyugati front is.

A hátországból nem lehetett többet kisajtolni, nem volt mivel etetni a katonákat, és nem volt mivel harcolni. A seregből több tízezren dezertáltak, és a hegyekben, az erdők mélyén bujkálva várták a háború végét. Az elfogásukra küldött katonai erőkkel is felvették a harcot, szinte szabályos ütközeteket vívtak egymással. 1918 elejére csak Budapesten ötvenezer katonaszökevény rejtőzött. A legtöbb katonai vezető és politikus bele se gondolt abba, milyen politikai következményei lehetnek annak, ha a háború végeztével hazatérnek a katonák tömegei. Évekig azt sulykolták beléjük, hogy győzni fognak, és részesülnek is a győzelemből, ehhez képest otthon mindenkit kilátástalanság és bizonytalan jövőkép fogadott. A társadalom több rétege vesztesnek érezte magát, a gazdasági élet hatalmasságainak azonban mit sem változott az élete, a politikai elit is a maga világában élt, a valóságtól sokszor fényévekre lemaradva. Így nem az volt a kérdés, hogy ki fog-e robbanni az általános politikai-társadalmi-gazdasági elégedetlenség, hanem csak az, hogy mikor.

2. Tisza helyett ölték meg az osztrák miniszterelnököt?

Az antant sajtója 1918-ben a központi hatalmak harmadik legfontosabb emberének tekintette gróf Tisza Istvánt, akit az egyik „leggyűlöletesebb ellenség” címszóval illetek. Mivel érdemelte ezt ki? A kétszer is miniszterelnöki pozíciót viselő (1903-1905, 1913-1917) konzervatív politikus volt az egyedüli, aki mindent megtett a háború elkerülése érdekében, aki csak kéthetes intenzív győzködés után egyezett bele, hogy áldását adja a Szerbia elleni fellépéshez a szarajevói merénylet után, amely kirobbantotta a világháborút. Ferenc József halála után az új uralkodó, IV. Károly menesztette a pozíciójából, de befolyása, parlamenti mandátuma megmaradt. A lakosság egyre nagyobb része ekkor kezdte őt a háború fő felelősének tekinteni, miközben az osztrákok azért utálták, mert határozottan képviselte a magyar érdekeket a szén- és élelmiszer-szállítások ügyében.

Még 1916-ban meggyilkolták Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnököt, a tettes pedig azt vallotta, hogy ő tulajdonképpen Tiszát akarta volna megölni, csak az nem jött össze, így lett más az áldozat. Ekkorra Tisza már a második merényletkísérleten is túl volt, egyre többen kívánták a halálát, az ellenzéki politikusok támadásai nyomán a bűnbak szerepbe kényszerült. Tisza a maga módján válaszolt az őt ért támadásokra, de ezzel csak tovább hergelte a tömeget. Az antantbarát politikusok a nyugati sajtóban hirdetett egyszemélyi felelősség szellemében egységfrontban támadták Tiszát, akit még Ady Endre is a „vad geszti bolondnak” titulált.

3. Tisza István utolsó szavai

1918. október 16-án IV. Károly bejelentette birodalma föderális állammá alakítását, de ez már senkit sem hatott meg. A magyar parlament válaszul kimondta a dualista állam végét, és csak perszonáluniót ismert el Ausztriával. Ezen a napon próbálták harmadszorra is megölni Tisza Istvánt, de a támadó fegyvere csütörtököt mondott. Tisza másnapi beszéde a magyar történelem egyik sorsfordító eseménye lett. A drámai beszédben egyebek mellett kimondta:

„elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy (…) a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.”

A beszéd futótűzszerűen terjedt az országban, meg sem állt a lövészárkokban harcolókig. Sokan bírálták Tiszát a kijelentése miatt, amire ő azt felelte, hogy ki kellett mondani az igazságot, mert az elhallgatás csak még több bajt szülhetett volna. Ekkor már sokan féltették az életét, de ő vállalta a sorsát, nem menekült sehova, maradt a Hermina úti villában. 1918. október 31-én délután 5 óra felé a lakása előtt gyülekezett a személye ellen tüntető tömeg. Nyolc katona átmászott a kerítésen, és a hátsó ajtót betörve berontott az épületbe, ahol lefegyverezték a politikust védő csendőröket. „Én éppúgy sajnálom, mint önök ezt a borzasztó katasztrófát, ami az országra szakadt, de ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem” – mondta Tisza a berontó katonáknak. A szócsata végén Tisza inkább letette a revolverét, ami után három lövés dörrent. A felesége és az unokahúga szeme láttára halt meg, utolsó szavai így szóltak: „ennek így kellett lennie”.

4. Békét követelő tömegre lőttek a Lánchídnál

Károlyi Mihály gróf, az ellenzék legtekintélyesebb alakja 1918. október 15-i felszólalásában kijelentette, hogy a háború elveszett, és ezért a felelősséget az országot vezető politikai elitre olvasta. Az események ezután kezdtek felgyorsulni, 23-án a kormány is lemondott. Az ellenzéki erők is mozgásba lendültek, és másnap este megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT), amelynek Károlyi lett a vezetője. Amint a fővárosi lakosság értesült az MNT létrejöttéről, egyre több helyen lelkes emberek kezdtek összeverődni, spontán béketüntetések kezdődtek. Október 25-én két magyar ezred is fellázadt az olasz fronton, az elcsigázott katonák azonnali hazaszállításukat követelték. Mindenki, aki békét, változást akart, a Magyar Nemzeti Tanács 12 pontos kiáltványa mögé sorakozott fel. Október 28-án Budapesten tüntető tömeg indult Pestről Budára Habsburg József főherceghez, hogy követelje Károlyi miniszterelnöki kinevezését. Még a Lánchíd pesti hídfőjénél jártak, amikor a rendőrség beavatkozott, némi kardlapozás után a sortűztől sem visszariadva. A lánchídi csatának három halottja (Riesner István 28 éves bádogos, Kreszmerics Sándor Ganz-gyári vasöntő és egy Krisztics Bogdán nevű munkás), és legalább 60-70 sebesültje volt. Ugyanezen a napon az olasz erők támadást indítottak a Piave folyónál, aminek hatására a védelem szinte kártyavárként omlott össze.

5. Károlyi nem mert belenézni a hatalomátvétel forgatókönyvébe

Október 30-án újra tüntető tömegek lepték el a főváros utcáit, ekkor már a rendőrök is csatlakoztak. Délután az Astoria szállóhoz vonult a tömeg, ahol Károlyi és a Magyar Nemzeti Tanács ülésezett. Csernyák Imre százados kidolgozta a hatalomátvétel katonai forgatókönyvét, és bemutatta Károlyinak, aki bele sem mert nézni, nem akart semmiféle véres eseményt a fővárosban. Az MNT tagjai az Astoriában várták, hogy mi fog történi, közben az utcákon a tömeg nélkülük lezavart egy forradalmat. Károlyi kiállt a szálló erkélyére, és fogadta a tömeg esküjét, amelynek szövegét hamarjában megírta valaki. „Életünket és vérünket a szabad és független Magyarországért bármikor áldozzuk” – hangzott a pesti utcán.

6. Rövid eufória

A katonák őszirózsát tűztek a sapkájukra, és megszületett az őszirózsás forradalom fogalma. Estére gyakorlatilag a főváros minden fontos stratégiai pontja a tömeg és az átállt rendvédelmi erők kezébe került. Fegyvert szereztek a raktárakból, kiengedték a politikai foglyokat a fogházból. Megállítottak egy vonatot, amely a Keleti pályaudvarról indult, a két századnyi katona már nem indult vissza az olasz frontra. Az események már túl voltak azon a szinten, hogy vissza lehessen fordítani a forradalmi változásokat. Másnap hajnalban József főherceg a király nevében kormányalakításra kérte fel Károlyit, aki a Magyar Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok tagjaiból alakított polgári-szociáldemokrata kormánykoalíciót. A fővárosiak az utcára vonulva éltették a forradalmat, eufórikus győzelmi hangulat uralkodott. A következő napokban továbbgyűrűzött a diadalérzés, vidéken is mindenki értesült a történtekről, és megalakultak a helyi nemzeti tanácsok. Amire a Rákóczi-féle szabadságharc vagy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nem volt képes, alig pár nap alatt megtörtént. Magyarország független ország lett, de óriási árat fizetett érte.

7. Forradalomból éhséglázadás

Az első napok egyetlen áldozata a lánchídi halottak mellett Tisza István volt, de hamar nőni kezdett a szám. Vidéken sok helyen elszabadultak az indulatok, az elégedetlenség fosztogatásba, erőszakoskodásba torkollt. Politikai oka nem volt ezeknek az eseményeknek, egyszerűen az éhezés, a nyomor kényszerítette rá az embereket. A harag első körben a helyi nagybirtokosok ellen fordult, de néhány esetben nem kímélték a helyi vezetőket, értelmiségieket sem a dühös parasztok. Egyre több településen alakult védelmi egység, hogy megpróbálja fenntartani a rendet, ami még csak-csak ment is, de attól még mindig nem volt mit enni, nem volt mivel fűteni. Az éhezők először a saját településük boltjait fosztották ki, utána következtek a szomszédos települések védtelen üzleteinek raktárai vagy a pályaudvarokon veszteglő vonatok.

8. Akkor csapott le a spanyolnátha is

Októberben elérte Magyarországot a spanyolnátha, az influenza egy új változata, amely több embert ölt meg világszerte, mint maga a háború. Alig egy hónap alatt becslések szerint kb. 44 ezer ember halt meg benne, (a spanyolnátha áldozata lett Kaffka Margit és 12 éves fia 1918-ban, és maga IV. Károly is, igaz, ő három évvel később). És még csak ez után kezdtek a frontról hazajönni a katonák, akik közül sokan hordozták a vírust.

Nem volt elég szén az országban, nem volt elég tej, gabona, liszt. Ha valaki fűteni akart, és nem volt mivel, inkább kockáztatott, és lopta a fát. A petróleum és a gyertya pedig olyan kincs volt, hogy még lopni sem lehetett. A közlekedés lényegében leállt, így a még tartalékban lévő élelmiszereket sem lehetett eljuttatni a megfelelő helyre. 1918 ősze és tele így nagyon sok áldozatot követelt, de legtöbbjük névtelen maradt.

9. De facto nem létező ország nevében írták alá a fegyverszünetet

Az olasz front összeomlása után a monarchia hadseregének vezetői 31-én fegyverszünetet kértek az antant országaitól. November 3-án Padovában Diaz olasz miniszterelnök és Weber osztrák tábornok aláírta a fegyverszüneti egyezményt Ausztria-Magyarország nevében. Az alig féloldalas szövegnek volt egy komoly hibája: olyan ország nevében írták alá, ami addigra de facto megszűnt. A független Magyarországgal jogi szempontból senki sem kötött fegyverszünetet. Ettől függetlenül az új magyar kormány bizakodva tekintett előre, mert az okmány csak az 1914-es határokra való visszavonulást írta elő.

10. A nagyhatalmak októberig nem gondoltak komolyan a Monarchia felbomlására

Nem tudni, kinek a hibájából, de elfelejtették közölni a csapatokkal, hogy november 4-én életbe lép a fegyverszünet. Erre Linder Béla hadügyminiszter kijelentette, hogy nyugodtan le lehet tenni a fegyvert a magyar katonáknak, nem kell várni semmire. Meg is lett a következménye, 320 ezer katona került azonnal hadifogságba. A Károlyi-kormány felvette a kapcsolatot az antant hatalmak belgrádi parancsnokságával, az antant nevében D'Espérey tábornok hívta meg tárgyalni a magyar felet. A magyar történelmet azonban ekkor nem Budapesten, hanem Párizsban és Londonban írták. A nagyhatalmak egészen 1918 közepéig nem gondoltak komolyan a Monarchia felbomlására, legfeljebb annak jelentős megnyirbálása merült fel. Az októberi események viszont fordulatot eredményeztek: már senki nem akarta életben tartani a Monarchiát, még annak alapítói sem. A tábornok november 7-én ült tárgyalóasztalhoz Károlyi Mihállyal, a franciák új demarkációs vonalat jelöltek ki az ország déli és keleti területein.

11. Amikor a magyar kormány francia megszállókban reménykedett

Ezzel megint volt egy kis probléma. A demarkációs vonalak kijelölése két háborús fél között megszokott dolognak számított, de mi szükség volt erre a keleti országrészben, ahol a velünk szomszédos Románia jogilag nem számított hadviselő félnek, hiszen különbékét kötött a központi hatalmakkal, miután azok legyőzték? A franciák november 7-én már tudták, hogy Románia be kíván lépni a már befejeződött háborúba, hogy minél többet hasítson ki magának?

A Romániában lévő megszálló német erőkkel nem is foglalkoztak a románok, hagyták, hogy azok Magyarországon át hazatérjenek. A hazafelé tartó németeket békén hagyva inkább Erdély felé indultak meg a román csapatok. A magyar kormány napokig vívódott, hogy aláírja-e a belgrádi katonai konvenciót. Sok választási lehetőség nem volt, végül az döntötte el a kérdést, hogy az egyezmény kimondta: a francia haderő bármikor megszállhatja a magyarországi stratégiai pontokat, aminek az előkészítésére küldtek is Budapestre egy magas rangú tisztet. Károlyi számára ez maradt az egyedüli remény, hogy majd a bevonuló francia erők egyfajta védőgyűrűt vonnak az ország köré, így megakadályozva az ország elleni katonai akciókat. Ennek a reménynek a hatása alatt írták alá november 13-án a konvenciót Belgrádban. A magyarok ekkor még nem tudták, hogy a háttérben Párizs és London már levette a napirendről az ország katonai megszállását. Egyedül maradtunk, éhes farkasokkal körbevéve.

12. Miről is mondott le IV. Károly?

A magyar kormány számára elsődleges volt az államforma kérdése is. 1918. november 11-én az osztrákok rávették a királyt, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben lemond a császári funkció gyakorlásáról. A magyarok ezen felbuzdulva két nappal később küldöttséggel keresték fel IV. Károlyt, hogy akkor már legyen szíves ezt a lépést megtenni a magyar királyi címmel is. A király nem túl boldogan, de aláírta a papírt, ami jogilag igen trükkös kis dokumentumnak bizonyult, ugyanis IV. Károly nem a trónról mondott le, csak az uralkodói jogok gyakorlásáról egy időre. Ettől függetlenül elhárult annak az akadálya, hogy 1918. november 16-án közel 200 ezres tömeg jelenlétében Magyar Népköztársaság néven megszülessen az önálló és független magyar köztársaság.

13. Károlyiék bukása kódolva volt

1918 őszén a magyarság több évszázados vágyát teljesítette be, ám akik ekkor átvették az ország vezetését, szinte lehetetlennek tűnő feladatra kaptak felhatalmazást. Becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak, hogy úrrá legyenek a káoszon. Egy sor reform kidolgozásába kezdtek bele, olyan földreformot dolgoztak ki, amely túltett volna az 1848-as eredményeken, de minden elképzelésük, tervük alig három hónappal később semmivé lett a kommunista hatalomátvétel következtében. Az ország kényszerpályára került, az anarchia, a káosz egyre csak erősödött. A Károlyi-féle kormány bukása a sorozatos belpolitikai válságok és a külpolitikai tényezők miatt szinte törvényszerű volt. Adott volt egy kivérzett, a tönk szélén álló ország, amelynek óriási területei kerültek idegen megszállás alá, és ahol a frontról hazakerülő, lélekben összetört katonák tízezreinek kellett volna megélhetést adni. Még ha más is lett volna a külpolitikai felállás, akkor is emberpróbáló feladat lett volna talpra állítani Magyarországot.

De nem voltak barátaink, csak magunkra számíthatunk, és a társadalom sem volt egységes, mind a bal-, mind a jobboldali erők aknamunkát folytattak a kormány ellen. Sokan sokféleképpen értelmezték már Károlyi Mihály tevékenységét és az őszirózsás forradalmat. Minden elfogultság nélkül annyi megállapítható, hogy olyan helyzetben volt az ország, amelyben szinte mindegy volt, ki kerül kormányra, a gazdasági-politikai-társadalmi válság megoldhatatlannak tűnt. Az őszirózsás forradalommal az ország kapott egy lehetőséget arra, hogy több évszázad után újra függetlenül maga alakíthassa a sorsát, csak ez a lehetőség a lehető legrosszabbkor következett be.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.