Az amerikai űrügynökség New Horizons űrszondája, amely január 1-jén történelmet írt az eddig szonda által felderített legtávolabbi égitest, a tőlünk 6,6 milliárd kilométerre levő 2014MU69 (becenevén Ultima Thule) melletti elhaladással és annak sikeres felderítésével, elkezdte a Földre küldeni az első részletes felvételeit és tudományos méréseit az égitestről. A NASA az új fejleményeket január 2-án és január 3-án tartott sajtótájékoztatókon ismertette.

„Példátlan az amit ez az űrszonda és ez a csapat véghezvitt”

– mondta Alan Stern, a küldetés vezetője, aki szerint a 12 évvel a szonda 2006-os indítása után felfedezett, nagyon távoli és rendkívül halvány bolygókezdemény melletti elhaladás óriási kihívást jelentett New Horizons csapatának.

A január 2-án publikált felvétel, amely nagyjából 50 ezer kilométeres távolságból készült, az első, amely részletesen feltárja az MU69-et. A képen egy pixel 140 méteres nagyságú, így néhány száz méteres és annál nagyobb felszínformák vehetők ki rajta. Az égitestet teljesen megvilágítja a Nap, így nem láthatók árnyékok a felszínén. Ez annak tudható be, hogy a felvétel elkészültekor a Nap az MU69 szemszögéből közvetlenül az űrszonda mögött helyezkedett el. A jobb felbontású, várhatóan 35 méter/pixeles és más szögből készült felvételek megérkezéséig ez megnehezíti a topográfiai és geológiai vizsgálatokat. A legnagyobb felbontású képek valószínűleg február elején érkeznek a Földre.

„Ahogy a Pluto esetében, most sem lehetnénk boldogabbak. Amit látnak ezen a képen, az az első kontakt-bináris égitest, amelyet űrszonda vizsgált. Ez két, egykor különálló összeforrt égitest. Ha valamire emlékeztet, az egy hóember”

– így értékelte Stern az első részletes képet az MU69-ről. Újságírói kérdésre azt is elmondta, hogy mi volt számára a legnagyobb meglepetés az MU69-al kapcsolatban:

„A küldetés vezetőjeként azt mondanám, meglepett, hogy egy szinte véletlenszerűen kiválasztott Kuiper-övbeli objektum ennyire nyerő lehet, amely forradalmasítani fogja a bolygótudományi ismereteinket.”

Az eddigi fontosabb eredmények

• Az MU69 forgási periódusa 15 óra (+- 1 óra). Ez és más információk segítettek megoldani a megközelítés során az égitest fénygörbéje által felvetett rejtélyt.
• Az első adatok alapján nem sikerült se holdakat, se szignifikáns légkört találni az objektum körül.
• Az égitest alakjának 2018-as meghatározása, amihez az objektumnak a Földről nézve egy csillag előtti elhaladását használták ki a kutatók, szinte tökéletes előrejelzésnek bizonyult.
  
• Az égitest egyik lebenye háromszor akkora, mint a másik.
• A felszín fényvisszaverő képessége, így fényessége változó. Egyes foltok az égitestre eső napfény 13 százalékát visszaverik, mások csak 6 százalékát. A felszín átlagosan nagyon sötét, ebből a szempontból leginkább a virágföldre emlékeztet. A két lebenyt összekötő „nyaki” terület az egyik legvilágosabb, ami arra utal, hogy finom, porszerű anyagot tartalmaz, ami a gravitáció és a terep dőlésszögének hatására rakódott le.
• A felszínről rendelkezésre álló felvételeken nem találtak becsapódási krátereket a kutatók, de ez nem azt jelenti azt, hogy nincsenek.
• A felszínen 1 kilométeresnél nagyobb magasságváltozások figyelhetők meg, ami dombok, hegyvonulatok és völgyek jelenlétére utalhat.
• Az MU69 vöröses színű, amely konzisztens a többi, úgynevezett hideg klasszikus Kuiper-övbeli objektummal. A jelenlegi hipotézis az, hogy a színt az egzotikus jegeket (metán- és nitrogénjeget) érő, Nap által kibocsátott UV-sugárzás hozza létre. Mindkét lebeny színe hasonló, de a „nyaki régió”, amellett, hogy világosabb, kevésbé vörös árnyalatú. A színek és azok változó intenzitása segítenek majd megérteni az MU69 keletkezését. Az égitest színe a Pluto Charon holdjának északi pólusán lévő régióhoz hasonlít, de a kutatók szerint nem feltétlenül azonos folyamatok hozták őket létre.

„Amit látunk, az az eddig űrszonda által vizsgált legérintetlenebb égitest, és olyan objektumosztályt reprezentál, amelynek tagjai a legrégebbi és legérintetlenebb világok a jelenlegi Naprendszerben.”

– értékelte a felfedezéseket a Jeff Moore, a szonda geológiai és geofizikai méréseiért felelős kutatója.

Bár az európai Rosetta-űrszonda által vizsgált 67P/Csurjomov-Geraszimenko üstökös is nagy valószínűséggel kettős égitest, az MU69 esetén efelől nincs kétség. A kutatók elmondták, hogy az MU69 két objektumból formálódott, egy szelíd akkréciós környezetben.

A bolygókezdemény 4.5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, kis, jeges objektumok felhőjéből, amelyek elkezdtek nagyobb objektumokká összeállni. Ebből két lebeny jött létre, amik egymás körül keringtek, majd finoman érintkeztek, létrehozva a kettős objektumot. A kutatók meglepődtek, hogy mennyire gömbölyűek és sértetlenek az MU69 lebenyei, azaz nem mutatják összeütközés jelét. Egyelőre minden arra utal, hogy az égitest akkréciós folyamat során keletkezett, melynek során kis objektumok állnak össze a gravitáció hatására fokozatosan nagyobb objektumokká.

„Ahol ezek a legnagyobb számban jelen voltak a Naprendszer keletkezése során a Naphoz közeli régióban, ott bolygókká és holdakká formálódtak. Ezek az utolsó eredeti építőkövek, amelyek fennmaradtak a Naprendszer külső részein; ezekből formálódott mindaz, amin élünk, amit teleszkópjainkkal látunk a Naprendszerben, és amit űrszondákkal meglátogatunk. Úgy kell gondolnunk a New Horizonsra, mint egy időgépre, amely a Naprendszer keletkezésének idejére repít vissza minket, egy olyan helyre, ahol meg tudjuk figyelni a legkezdetlegesebb objektumokat, a bolygók építőköveit.”

– írták közleményükben a New Horizons kutatói.

Az MU69-ról eddig rendelkezésre álló adatok tehát megerősítik a bolygók és a bolygókezdemények keletkezéséről alkotott akkréciós elméletet, ezzel nagyban hozzájárulva a Naprendszer, a bolygók és azok holdjainak keletkezésének megértéséhez.

Jöhetnek az újabb célpontok

A szakemberek hangsúlyozták, hogy minden eddigi tudományos eredmény a kezdeti adatokon alapul, és a szonda SSD-meghajtóin tárolt megfigyelések jóval kevesebb mint egy százaléka érkezett meg eddig a Földre. A New Horizons január 3-án, amikor az utolsó méréseket végezte az MU69-ről, már több mint 4.8 millió kilométerre volt az égitesttől. A szonda még aznap sikeresen kilépett az elhaladásra tervezett üzemmódból. A New Horizons a következő 5 napban a Földről nézve a Nap mögött lesz, így a rádióinterferencia miatt nem tud majd adatokat továbbítani, de utána folytatja az adatok küldését.

Stern azt is elmondta, hogy a kutatócsoport 2020-ban küldetés-kiterjesztési pályázatot ad majd be a NASA-nak. Ha ez sikerrel jár, akkor kezdenek majd el új célpontok után kutatni. Erre bőven lesz idő, hiszen a New Horizons még egy évtizedig a Kuiper-övben és annak kiterjesztett részeiben utazik majd.

Az MU69 2014-es felfedezésének szenzációs történetét és egy ilyen halvány és távoli égitest megtalálásának nehézségeit az alábbi, a küldetésen dolgozó egyik kutató, Alex Parker által írt Twitter folyamban lehet elolvasni (Köszönet Varga Máténak, aki felhívta erre a figyelmem):