10 éve a klímaváltozás elleni csodafegyvernek tartották, ma már tévedésnek tűnik a bioüzemanyag
Elvetett ötlet, kényszermegoldás és a globális felmelegedésre adott válasz is volt már a bioüzemanyag, de most úgy tűnik, hogy beváltatlan ígéret marad, legalábbis Európában. A kétezres évek elején az uniós környezetpolitika a leginkább kukoricából és cukornádból készülő bioetanolt, valamint a növényi olajakból (pl. pálma-, szójabab- vagy repceolajból) előállított biodízelt erőltette, de a környezetvédő csoportok támadták az intézkedéseket.
Az Európai Unió (EU) szépen lassan visszavett a követeléseiből, miután egyre világosabbá vált, hogy valójában nemhogy kevesebb, de a teljes előállítási procedúrával együtt még több üvegházhatású gázt is bocsát ki a bioüzemanyag-gyártás, mint a fosszilis tüzelőanyagok előállítása.
A legnagyobb problémát a bioüzemanyagok előállításának biodiverzitást csökkentő hatása (például az őserdők kiirtása miatt) és az élelmiszer-ellátást kiszolgáló mezőgazdasági területektől elvett föld mennyisége jelenti. Az Európai Bizottság most ezek miatt hirdetett zéró toleranciát a pálmaolaj megújuló energiaforrásként való felhasználására 2030-tól.
Egyidős a motorral
A bioüzemanyag, vagyis a növényi vagy állati biomasszából előállított tüzelőanyag koncepciója nem új dolog, már akkor megszületett az ötlete, amikor megalkották a mérföldkőnek számító motorokat. Nikolaus August Otto – haverja cukorgyáros apjának támogatását élvezve – etanollal kísérletezte ki a benzinmotor elődjét az 1860-as években, Rudolf Diesel először mogyoróolajon futtatta a motorját harminc évvel később, majd Henry Ford az etanol használata mellett a kenderolajjal működő autót is feltalálta.
A második világháború idején a németek jártak élen az üzemanyagimport kiesése miatt indokolttá vált bio-improvizálásban, de igazán csak a hetvenes évek két nagy olajválsága (1973 és 1979) miatt durván megemelkedő üzemanyagárak és az exportőr országok olajembargója rázta fel a kutatókat és a kormányokat, hogy találjanak valamilyen alternatív megoldást.
A kilencvenes években felerősödő klímapara miatt pedig már úgy fordultunk a harmadik évezredre, hogy volt egy kiotói egyezményünk, amely keményen előírta az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését a fejlett országokban, és
mire az egyezmény 2005-ben hatályba lépett, minden a bioüzemanyagok mellett szólt.
Az olajárak az egekbe szöktek; az európai útján is elinduló Angela Merkelnek jól jöttek a zöld pontok az Európai Bizottság (EB) előtt; Franciaország a mezőgazdasági támogatásokra utazott; az olajcégek pedig felismerték a veszélyt, és inkább maguk kezdtek bioüzemanyagokat gyártani, minthogy másra hagyják az üzletet – idézte fel a European Scientistben Samuel Furfari, a Brüsszeli Szabadegyetem energiapolitika-professzora, aki az EB energiaügyi szakértője is volt 36 évig.
Furfari megemlíti, hogy az Európai Tanács 2001-es göteborgi ülésén kezdődött minden, akkor fogadták el a fenntartható fejlődésre vonatkozó stratégiát, aminek első lépcsőfoka a 2003/30 jelzésű uniós irányelv volt. Ebben a tagországok vállalták, hogy lehetőségeik szerint 2015 végéig az üzemanyagpiacuk 2 százalékát a bioüzemanyagok teszik ki. 2007-ben, még a direktíva hatásainak lehetséges kielemzése előtt a Bizottság már a megújuló energiaforrásokat érintő új, átfogó irányelven kezdett el dolgozni, majd Nicolas Sarkozy a francia soros EU-elnökség időszakában kiharcolta a bioüzemanyagok kötelezővé tételét, és megszületett a 2009/28-as irányelv, amely előírta, hogy 2020-ra megújuló forrásokból kell előállítani az uniós összenergia 20 százalékát és a közlekedésben használt energia 10 százalékát.
A zöldeknek nem tetszett
Csakhogy épp a környezetvédő csoportok nem voltak megelégedve a döntésekkel, szerintük ugyanis azzal, hogy új földterületeket (kukoricatáblák, cukornád- vagy olajpálma-ültetvények) rendelnek alá a bioüzemanyag-gyártásnak (ez az, amit a szaknyelv a földhasználat közvetett megváltozásának nevez), az élelmiszeripart ellátó terményektől veszik el az amúgy is véges területet. Ráadásul a biodiverzitásnak is ártanak, az esőerdők olajpálmák miatti kiirtása amúgy is súlyosan veszélyeztetett orangután-, gibbon- és tigrisfajok sorsát teszi még kétségesebbé.
A másik legfőbb zöld érv a bioenergia sokat hangoztatott karbonsemlegességének cáfolata volt: az nagyjából igaz, hogy a bioüzemanyag égetése közben felszabaduló szén-dioxidot az újonnan termesztett növények meg is kötik, de az előállításakor elhasznált energia, valamint az esőerdők vagy puszták kisajátítása során a talajból és a biomasszából kibocsátott üvegházhatású gázok még károsabbá is teszik a bioüzemanyagokat a benzinnél vagy a gázolajnál.
Miután a 2010-es évekre az elektromosautó-piac is kezdett felpörögni, még tovább erodálódott a bioüzemanyagok ügye. Az uniós irányelvet 2015-ben úgy módosították, hogy az EU közlekedésében használt összenergiának 10 helyett már csak a 7 százalékát kelljen kitennie a bioüzemanyagoknak, 2018-ban pedig azt is előírták, hogy ennek a 7 százaléknak a felét 2030-ig már a környezetbarátabb, de nehezebben előállítható második generációs bioüzemanyagok tegyék ki, amelyek mezőgazdasági hulladékból vagy például cellulózból készülnek.
Zéró tolerancia a pálmaolajra
Az európai döntéshozók közben a pálmaolaj-felhasználás szabályozásával zsonglőrködnek, hogy egyfelől csitítsák a klímavédő hangokat az unión belül, de közben elkerüljék a kereskedelmi háborút az ázsiai exportőr országokkal – a globális pálmaolaj-ellátás 85 százalékáért két ország, Indonézia és Malajzia felel.
Az Európai Bizottság március 13-án tette közzé a megújuló energiaforrásokra vonatkozó új kritériumokat, amelyek alapján először 2023-ig nem szabad meghaladni az uniós pálmaolaj-felhasználás éves mértékét, 2030-ig pedig nullára kell azt csökkenteni.
Indonézia már a döntéshozatal előtt figyelmeztette az EU-t, hogy az intézkedés kockáztatja az ország törekvéseit a szegénység felszámolására, de a kereskedelmi háború lehetőségét azóta mindkét termelő ország belengette. Sőt a pálmaolaj bioüzemanyagként való felhasználását már 2020-tól tiltani tervező francia kormányt Malajzia már meg is fenyegette a Franciaországból érkező import korlátozásával.
Az Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség nevű civilszervezet ugyanakkor mérföldkőnek nevezte az intézkedést, de egyúttal kijelentette, hogy csak akkor lesz teljes a győzelem, ha a szójababolaj-termesztésre is hasonló korlátokat szabnak. Az EB 10 százaléknál szabta meg a határt, ami az egyes növények bioüzemanyag-készítés céljából elvett plusz földterület-használatát illeti, ezt egyedül az olajpálma lépte át (45 százalékkal), a szójabab 8, a cukornád 5, a kukorica 4, a repce és a napraforgó pedig 1-1 százalékkal úszta meg a tiltást.
Az EU-ba érkező összes pálmaolaj 46 százaléka a bioüzemanyag-szektorba vándorol, így hosszú távon mindenképp nehéz helyzetbe hozza magát az unió, ha továbbra is be akarja tartani a bioüzemanyag-minimumot.
Elnökcsináló ügy
Az etanolbiznisz a popkultúrában is megjelent, leghíresebben Az elnök emberei című sorozatban, ahol a 6. évad 13. része három amerikai elnökjelölt kampánykörútjának iowai állomását mutatja be. A republikánus jelölt, Arnold Vinick két riválisával ellentétben nem fogadta meg a stábja tanácsát, és az etanol állami támogatása ellen mondott beszédet az iowai kukoricatermelők előtt (fordítás via vacskamati):
„Amint azt sokan tudják, a múltban nem voltam lelkes támogatója az etanol szubvencióknak. Tudom, mit akarnak hallani. A politikában az a legkönnyebb, ha azt mondjuk, amit hallani akarnak. De nem ezért vagyok itt. Nem ezért akarok elnök lenni. Tudom, hogy egyeseknek jól jött az etanol szubvenció. De ez elsősorban az óriás konglomerátumoknak jelent pénzt. Ezért szégyellem magamat. Önök is szégyellhetnék! Tudom, hogy mivel állnak szemben. Én egy kaliforniai narancstermelő vidéken nőttem fel... Azért vagyok itt, hogy az igazat mondjam. Ha elnökké választanak, az etanol szubvenció nem lesz része a mezőgazdasági programomnak.”
A Guardian beszámolója szerint már Iowában is elfogyott a lelkesedés a bioüzemanyag-gyártás iránt, az etanolellenes Ted Cruz be is húzta az államot 2016-ban.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: