Ha rajtam kívül másnak is a küldetéseket összekötő történetmesélő jelenetek voltak a kedvencei a lineáris videojátékokban (a Grand Theft Auto elég kézenfekvő példa, de nekem az első Jedi Knight és az ugyancsak LucasArts-féle Outlaws volt a csúcs), akkor a Love, Death & Robots című Netflix-sorozatot már az elején imádni fogja.

A streaming szolgáltató már ezerszer bizonyította, hogy a bevételi grafikonokat és Twitter-trendeket elemző, merev filmstúdiókkal és tévécsatornákkal ellentétben nem áll tőle messze a kísérletezgetés – elég csak a franchise-talansága ellenére óriási büdzsével megtámogatott Altered Carbonra, a stúdiók által túl elvontnak tartott Expedíció befogadására, vagy mondjuk a legutóbbi, interaktív Black Mirror-epizódra gondolni.

Most épp egy olyan animációs rövidfilm-antológiát karoltak fel, amit szintén üldöztek a hagyományos stúdiók, valahol érthető módon: a 8-15 perces, teljesen különböző képi világú sztorik tocsognak a vérben, démoni horrorvilágokkal sokkolnak, a szexjelenetek pedig akkor is szexjelenetek, ha csak mesterségesen előállított pixelek esnek egymásnak.

A rövid epizódokat csak a címben is jelzett, nagyon halványan felhúzott tematikai váz tartja össze, de leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy még brutálisabb Black Mirror, amit az ADHD-s videojáték-rajongók fognak a legjobban élvezni.

Amikor egy őrült geek összeáll a Netflix jokerével

A projekt már akkor feliratkozott a várólistára, amikor még egy kockát sem láttunk belőle – elég volt a két készítő neve. David Fincherről el szokás felejteni, hogy filmes munkássága (Hetedik, Social Network, Holtodiglan, bármit hagyok ki, bűn) mellett a Netflix történelmének egyik legfontosabb alakja is: ő volt az, aki felvetette a House of Cards adaptációjának ötletét, amire aztán a sokáig postai DVD-kölcsönzőként ismert cég lecsapott, és ezzel elkezdődött a streamelhető sorozatok kora.

Fincher azóta a Mindhunter című sorozattal még egyszer gurított egy nagyot a szolgáltatónak, pár éve pedig szárnyai alá vette az addig animációval és vizuáleffektekkel foglalkozó cégét, a Blur Studiót egyengető, de a 2016-os Deadpool sikerének köszönhetően rendezőként is befutott Tim Millert, aki most épp az általa írt és rendezett Terminator 6 premierjére vár. Ők korábban A tetovált lány amerikai remake-jén dolgoztak együtt: Fincher filmjének főcímét készítette el a Blur Studio.

Fincher és Miller a több különálló történetet bemutató 1981-es animációs sci-fire, a Heavy Metalra alapozva találta ki, hogy ideje lenne valóban kreatív feladatot adni annak a rengeteg tehetséges animátornak, akik kis stúdióikon keresztül szállítják a hibátlan bérmunkákat reklám- és videojátékos cégeknek, de filmes karrierről legfeljebb akkor álmodhatnak, ha hajlandók százötvenedjére is vicceskedő-beszélő állatokat animálni. A 18 epizódnyi történet egybefűzése ráadásul nem igazán illeszkedett egyik filmstúdió modelljébe sem, úgyhogy hiába görgették a projektet évek óta, nem jutottak semmire. Aztán jött 2016, és vele Miller sikerfilmje.

„Valójában az történt, hogy a Deadpool épp hogy túl volt egy hétvégén, erre David felhívott, hogy »oké, akkor most kihasználjuk a hirtelen jött népszerűséged, és megcsináljuk ezt az antológiafilmet«. Aztán úgy két héttel később már azt mondta, hogy »baszni a filmre, vigyük inkább a Netflixhez, náluk azt csinálunk, amit csak akarunk«. És itt vagyunk”

– mesélte Miller az Observernek.

Erős kezdés

Bár gyakorlatilag akármilyen sorrendben egymás után pakolhatták volna a részeket, a kezdést nagyon eltalálták. A Love, Death & Robots epizódjait ugyanis két részre lehet bontani: többségben vannak a komolyabb, rendszerint hosszabb (12-15 perces) játékidejű, erőszakosabb részek, de akadnak olyanok is, amelyek inkább egy poénra építenek, ezért rövidebbek és sokkal könnyedebbek is. A szériát indító Sonnie's Edge és a Three Robots nagyon szépen bemutatja ezt a két típust.

A különböző videojátékos világokat (noiros maffiahangulat, hipererőszakos szörnyküzdelmek, neonszínekben villogó steampunk) ötvöző Sonnie's Edge máris egy sötét sikátori vesztegetéssel indul, még mielőtt kiderülne, hogy egy gladiátorviadal-szerű összecsapás készülődik. A hátborzongatóan hústépő csata két, emberi elmével irányított lény között zajlik, de bejátszik egy kis leszbikus erotika, majd egy olyan csavar, ami gyanússá tesz minden, elsőre egyszerűnek tűnő későbbi epizódot.

A Three Robots ezek után kábé azt a célt szolgálja, hogy kicsit lehűtse a vérünket, hogy fel tudjunk készülni a következő rohamra. A Pixar-rövidfilmre hajazó sztori (meglepetés!) három robot barangolását követi végig egy poszt-apokaliptikus Földön. Ez annyit tesz, hogy a csontvázakkal kikövezett úton a három, totálisan különböző robot időnként rácsodálkozik egy-egy emberi dologra, legyen az egy kosárlabda, vagy az emberi emésztőrendszer. A végére pedig még egy szépen kifejtett macskás geg is jut, ki panaszkodna?

Svédasztalon a hiperrealizmus, a mesematiné és a cyberpunk

A könnyedebb történetek közül három működik még jól, eltérő okokból. Az Alternate Histories lehet, hogy csak azért készült, hogy könnyű legyen eladni a sorozatot, de a Hitlert hat különböző módon széttrancsírozó rész túlmutat az elemi ösztönökön – az epizód valójában egy olyan appot mutat be, amin le lehet szimulálni, hogy mi lett volna a világgal, ha a történelem különböző eseményei máshogy történnek. A konklúzió: nem biztos, hogy jobb beleavatkozni. A When the Yogurt Took Over egy tál öntudatra ébredő joghurt hatalomra jutását részletezi őrült, de eléggé egypoénos módon (és a Gru-filmekre hasonlító animációval), az igazi rajzfilmes matinéhangulatot árasztó Blindspot pedig egy konvoj kirablására készülő csapat Mad Max-szerű rohamát oldja fel egy kis humorral.

Ezzel szemben a komolyabb epizódok között már sokkal nagyobb a szórás. A hiperrealista CGI és motion capture technológiával dolgozó sztorik egyrészt tényleg elámítanak (a Lucky 13-nál komolyan nem tudtam, hogy hol a határ valóság és CGI közt), másrészt azért kiszolgálnak egy olyan igényt, amit például az Assassin's Creedhez készített kisfilmek szoktak, vagy amiért akkora szám lehetett a Final Fantasy. Nem véletlenül ezeket a címeket említem, ugyanis a két videojáték-sorozaton is dolgozó magyar stúdió, a Digic Pictures a Love, Death & Robots két epizódjában is közreműködik: az egyetlen élőszereplős-CGI hibrid epizódban (Ice Age) részben, a Secret War viszont már teljesen a magyarok munkája. Zorkóczy István rendezése egy lebilincselő második világháborús fantázia, amelyben a Vörös Hadsereg egy szibériai démontanyán néz szembe a megidézett ősszörnyekkel.

A Gravitáció és a 127 óra ötvözeteként működő Helping Hand és az egész antológia leghátborzongatóbb jeleneteiért felelős Beyond the Aquila Rift mellett csak a Shape-Shifters unalmas afganisztáni vérfarkas-vadászata rondít bele a hiperrealista képbe. De természetesen nem csak az életszerűségre törekedő animációk kaptak helyet az antológiában, sőt.

A két legszebb technikájú epizód szerencsére sztoriban sem hagyja cserben a nézőt. A leginkább fantasy-szerű Fish Night például egy sivatagban lerobbant autó utasainak kilátástalanságával indít, de a végére egy szivárványszínű tengeri őrületbe csap át, miközben a világmindenség kezdetén elmélkedik. A Witness pedig az anime, a cyberpunk és a tavalyi Pókverzum vizualitását vegyíti, hogy a lehető legenergikusabban mutasson meg egy szexuálisan túlfűtött üldözést egy gyilkos és tettének szemtanúja között.

De az űrlényinváziót leverni igyekvő mezőgazdász-mechákat bemutató Suits és a Zima Blue elégikus, kortársművészet-kritikus története is olyan szemet gyönyörködtető képi világot kapott, amiért megéri végigböngészni a 18 részes kínálatot. Vagy, ahogy Fincher mondta: csemegézni a svédasztalról.

• Az öt legjobb epizód: Sonnie's Edge, The Witness, Beyond the Aquila Rift, Zima Blue, Secret War.
• Ezt az ötöt akár ki is lehet hagyni: Sucker of Souls, When the Yogurt Took Over, The Dump, Shape-Shifters, Ice Age.

A Love, Death & Robots a Netflixen nézhető, és csodák csodájára magyar felirattal is elérhető.