Emberszabású robotok: a Csomolungmát akarjuk megmászni, pedig még a Gellért-hegyre sem tudunk feljutni

Hiába fejlődik viharos sebességgel a technológia, a társrobotok csak nem akarnak a hétköznapok részévé válni. Miközben a szakemberek egy része ezt azzal magyarázza, hogy egyelőre a legfejlettebb robotok sem képesek olyan komplex feladatok elvégzésére, mint az emberek, a kutatók egy másik része szerint a probléma épp abban keresendő, hogy az emberek olyan robotokat akarnak maguk körül látni, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak rájuk. 

Márpedig bármennyit fejlődtek is, a robotokról egyelőre messziről lerí, hogy nem emberek, így viszont sok emberből viszolygást, elutasítást, rosszabb esetben agressziót váltanak ki. Mennyivel kellene tökéletesebbeknek lenniük, hogy az emberek jobban kedveljék őket? Kell-e a robotokat integrálni, vagy ez az igyekezet eleve a munkvégzésük rovására megy? Társként vagy szolgaként van-e az emberiségnek nagyobb szüksége a robotokra? 

A robotoknak ki kellene kerülniük az agresszív embereket

„Az emberekkel való sikeres együttéléshez a robotokat arra kellene megtanítani, hogy emberszerűen, vagyis a környezetük reakciói alapján szabályozzák a saját viselkedésüket – mondta a Qubitnek  az ELTE etológia tanszékét vezető Miklósi Ádám. – Ha ez menne, egy automata irodai kisegítő vagy egy robotpincér például az emberi metakommunikációból érzékelné, ki az, aki nem kedveli. Ezeket az embereket nagy ívben elkerülhetné, míg azokhoz, akiktől nem kell tartania, közelebb merészkedhetne, megszólíthatná őket, interakciót kezdeményezhetne. Sokat segítene az is, ha egy robot el tudná dönteni, kivel vehet fel szemkontaktust, és ki az, akire jobb, ha rá se néz. Akárhogy is néz ki, ezek a viselkedésbeli apróságok tennének igazán emberszerűvé egy robotot” – mondta Miklósi. 

A szelektív távolságtartás már csak azért is hasznos lenne, mert eddig a nagyobb embertömegbe integrálni próbált robotok sokszor csúnyán pórul járnak. San Franciscóban például a járókelők annyira rühellik a néhány éve az utcákon grasszáló ételfutár robotokat, hogy rendszeresen megrugdossák őket. Igaz, az automata ételkihordók üzemeltetése még így is busásan megérheti, az amerikai nagyvárosok mellett például Hamburgban és Londonban is tesztelt pizzafutárokkal gyártói terjeszkedni terveznek. A robotokkal szembeni erőszak mellett a szexrobotbiznisz is virágzik. Pedig a speciális igényeket kielégítő robotok egyik csúcskategóriás modelljét, a spanyol gyártású Samanthát nagy nyilvánosság előtt becstelenítették meg annyira, hogy több helyen töréseket szenvedett. Japánban egy bámészkodó tömeg közepén vertek szét kisgyerekek egy idősek segítésére tervezett robotot egy bevásárlóközpontban.

Működjenek együtt a gépek, de azért ne túlságosan

Akik jártasak a robotikában, egyetérteni látszanak abban, hogy az emberek csak egy bizonyos pontig örülnek a robotok életszerűbbé válásának. Miközben annak pozitív a fogadtatása, hogy – a korábban életveszélyes – robotok kikerülnek az ipari környezetből, az emberekkel való túlságosan szoros közelség egyelőre problematikusnak bizonyul. Masszív felépítésük, gyors mozgásuk és bonyolult, csak magasan képzett programozók számára egyértelmű működtetésük miatt az ipari robotok még a legutóbbi évekig is az emberektől hermetikusan elzárva végezték feladataikat. A 2010-es évek derekától azonban terjedni kezdtek a táblagépekről is könnyedén kezelhető, könnyű, mobilis, érzékelők tucatjaival felszerelt új generációs ipari robotok. Utóbbiak olyan jól együtt tudtak működni hús-vér munkatársaikkal, hogy új nevet is kaptak. A cobotokat és embereket együtt alkalmazó munkaállomásokról az a hír járja, hogy kétszer olyan hatékonyak, mint azok, ahol csak automata, vagy csak hús-vér alkalmazottak dolgoznak.

Együtt is működnekFotó: Jessen Oestergaard/Daimler und Benz Stiftung; Jessen Oestergaard

Miért nem szívelik akkor az emberek a robotokat a hétköznapokban? A fejlesztők mindeddig „a legtöbb energiát abba fektették, hogy [a robotok] felhasználóbarátabbá váljanak: kommunikációs felületeik egyszerűsödtek, könnyebb a programozhatóságuk és integrálódni kezdett a mesterséges intelligencia, hogy a környezeti változásokra is gyorsan reagáljanak. Az önműködő robotokról azonban kiderült, hogy a legnagyobb kihívás számukra az, hogyan viselkedjenek, milyen társadalmi viselkedést sajátítsanak el szabályozatlan, nem ipari  környezetben” – szögezték le 2015-ös, angolul publikált tanulmányukban a BME és a Miskolci Egyetem kutatói.

Ha nem elég emberi, az a baj, ha túl emberi, az a baj

A robotok ipari verzióit követő második, harmadik generációs utódok, az úgynevezett szolgáltató és társrobotok integrációs nehézségei magyarázataként a kutatók többnyire egy elsőként 1970-ben leírt jelenséget szoktak emlegetni. Ez az úgynevezett „uncanny valley”, vagyis a borzongás völgye, ami nem más, mint a szakadék és annak következményei az emberre nagyon hasonlító és az attól teljességgel megkülönböztethetetlen robotok között. A borzongás völgyéről elsőként Masahiro Mori, a Tokiói Műszaki Egyetem robotikaprofesszora írt, egy – a megírásakor jóformán teljesen visszhang nélkül maradt – tanulmányában.

Hipotézisében Mori nem magyarázta meg a jelenség hátterét, a későbbiekben pedig a humán-robot interakciót kutató tudósok különféle magyarázatokkal álltak elő: egyesek evolúciós okokat és a túlélési ösztönt, mások fejlődésbiológiai magyarázatokat, míg legújabban agyi és észlelési folyamatokat sejtenek a háttérben. Akármi legyen is a magyarázat, a legtöbben az emberek és a főemlősök sajátjának tekintik a mesterséges lényekre adott specifikus reakciót – írta a Frontiers in Psychology szaklapban a Miklósi vezette magyar kutatócsoport 2017-ben.

A saját robotjukat, Winkyt idén márciusban az Agykutatás napjain nagyobb tömegben is tesztelő Miklósiék szerint a nagyon hasonló, de az adott fajjal mégsem kompatibilis másik lény felé mutatott reakció általánosan megfigyelhető az állatvilágban. Egy faj túlélésének a záloga ugyanis, hogy egyedei mennyire pontosan tudják kategorizálni a másik lényt. A Mori-féle hipotézisre adott magyarázatok mindegyike szerepet játszhat abban, hogy az emberek jelentős része idegenkedik a hozzá hasonszőrűnek tűnő, tőle mégis látványosan különböző robotoktól. Az embergyerekek már nagyon korán, néhány hónapos korukban megtanulják megkülönböztetni az emberi arcokat minden mástól. Ezt lehetne ugyan azzal ellensúlyozni, ha a megfelelően fejlett robotokat egész korán, még az első születésnapjuk előtt bevezetik a csecsemők életébe, csakhogy félő, hogy ez megzavarná az embergyerekeket a saját fajukkal kapcsolatos tanulásban. Vannak, akik egyenesen attól tartanak, hogy ez később oda vezetne – írják Miklósiék –, hogy az emberekkel szemben a robotokat preferálnák társként, netán szexpartnerként. 

Nem a külsőre, a feladatra kellene koncentrálni

Az is probléma lehet, mondta Miklósi, hogy a felnőttekre hasonlító robotoktól az emberek el is várják, hogy ne csak a feladataik elvégzésében legyenek kompetensek, hanem az emberekkel való interakcióikban is. Amikor a robotok esetlennek bizonyulnak az emberekkel, azt az emberek egy része dühvel, agresszióval fogadhatja. Az etológusprofesszor szerint mindezt ki lehetne védeni azzal, ha a fejlesztők feladatorientált gépeket gyártanának. Az ELTE-n például most olyan robotokat tesztelnek, amire hordozófelületet, illetve szemetes kukát lehet biztonsággal rögzíteni. Utóbbi funkcióban például az iskoláskorúak környezetvédelemre nevelésében láthatna el jó szolgálatot. 

Magyar társrobotok prototípusai: nem kell emberszerűnek lenniükFotó: Philip János/ BME

„Egy irodai kisegítő robotnak nemcsak hogy nem kell úgy kinéznie, mint egy valódi titkárnőnek, de még a hatékonyságát is csökkentheti, ha például két lábon kell járnia, és csak annyi iratot bír el egyszerre, mint egy ember. Sokkal hatékonyabb, ha az asszisztensi feladatokat kategóriák szerint több robot lát el: miközben a mesterséges intelligenciával ellátott szoftverek tökéletesen számon tudják tartani egy-egy felsővezető programjait, nem felejtik el emlékeztetni vagy kiküldeni a leveleit, egy másik robot megállás nélkül tudja vinni egyik irodától a másikig az aláírandó, vagy a postázóba a már elkészített hivatalos dokumentumokat. Utóbbi pedig nyugodtan nézhetne ki úgy, mint egy zsúrkocsi”, sőt Miklósi szerint még stabilabb is lenne, mint egy emberformájú verzió.

Winky, az ELTE etorobotjaForrás: ELTE Etológia Tanszék

A viselkedéskutatók munkáját Miklósi szerint egyébként is nagyban nehezíti, hogy „a fejlesztők azon versengenek, hogyan hozhatnák létre a leginkább emberi küllemű és emberi viselkedést utánzó robotot. Mindenki a Csomolungmát akarja megmászni, miközben még a Gellért-hegyre sem tudnak biztonságosan feljutni. A nagyon összetett feladatokra tervezett gépek ugyanis egyelőre nemcsak a humán interakcióra képtelenek, hanem arra is, hogy egy töltéssel napokig, pláne hetekig működjenek”. 

Az etológusprofesszor és kutatócsoportja szerint azért lenne érdemesebb tárgyakra, esetleg háziállatokra emlékeztető robotokat gyártani, mert utóbbiakat az emberek úgy kedvelhetnék, hogy nem is várnának el tőlük emberszerű viselkedést. Így kisebb az esély, hogy dühösek lennének rájuk, ha azok nem az elvárásaiknak megfelelően reagálnak. Mindennek némiképp ellentmondani látszik, hogy a rendszeresen bántalmazott San Franciscó-i pizzafutárok például kutyaméretűek és teljes mértékben tárgyszerűek, de a japán bevásárlóközpontban a gyerekek által helybenhagyott segítő robot is kis méretű volt.

A témában írt korábbi cikkeink itt olvashatók: