„Ez mekkora náci szarság. Egy laborpatkánynak érzem magam”

Tim Wardle Sundance-en díjazott, történetmesélésben komplett filmes univerzumokat leköröző, fordulatokban Christopher Nolaneket és M. Night Shyamalanokat megszégyenítő dokumentumfilmje, a Három egyforma idegen egy kérdésre keresi a választ: arra, hogy az öröklött tulajdonságok vagy a neveltetés határozza meg jobban egy ember életét. Ez az a bizonyos öröklés-környezet (nature vs. nurture) vita, amihez a történelem során sokan hozzászóltak Charles Darwintól John Locke-ig, de máig nem jött létre tudományos konszenzus, és nagy valószínűséggel nem is fog.

Nem érdemes úgy végignézni ezt a másfél órát, hogy konkrét válaszokat várunk, mert azok nem lesznek. Úgy is mondhatnám, hogy ez a dokumentumfilm a mozgóképes megfelelője annak a motivációs instaposztnak, amin az az idézet szerepel egy napnyugtakor fotózott szerpentin fölött, hogy „Az út a fontos, nem a cél”. A film végére azért nyilván kellett tenni egy vonósokkal kísért montázst arról, hogy az is fontos, milyen génekkel lát minket el a természet vagy a Jóisten, de az sem mindegy, hogy milyen környezetben növünk fel, de a finálé katarzisa elmarad – pontosabban sok kis katarzissá oszlik el a film során.

Mi a helyzet, Eddy?

Robert „Bobby” Shafran jómódú családban nőtt fel New Yorkban, és bár egész gyerekkorában különös dolgok történtek vele, arra ő sem számított, ami 1980-ban az első egyetemi napján fogadta: a fiúk pacsit, a lányok puszit osztogattak neki, és mindenki arról érdeklődött, hogy telt a nyara. Bobby teljesen új volt a környéken, senkit sem ismert, ezért ezt az eseménysort néhány percig betudta annak, hogy New York egyetemi közössége ennyire közvetlen. Aztán valaki megszólította: „Mi a helyzet, Eddy?”.

Amikor az egyik egyetemista elmesélte neki, hogy pontosan úgy néz ki, mint az Eddy nevű haverja, azonnal egy telefonfülkéhez szaladt, hogy felhívja hasonmását – a telefonban pedig mintha saját visszhangját hallotta volna. Egyből kocsiba ültek, hogy meglátogassák Eddyt, bár amikor a sokktól kicsit kitisztult a feje, Bobby azt mondta: „Ennek most vagy nagyon jó, vagy szörnyű vége lesz.” Kettejük sztorija hamar bejárta a sajtót, aminek köszönhetően rövid időn belül újabb csavart vett a történet: amikor David Kellman kezébe vette a Newsday aktuális számát, már nemcsak saját hasonmását látta a lapon, hanem saját hasonmásait, többes számban. Ment a telefon, jöttek az újabb cikkek, alakult a szenzáció.

Bobby és Eddy első találkozásaFotó: Mozinet

Az újraegyesült testvérek az internet előtti korszak virális celebjei lettek : a összes országos amerikai napilap írt róluk, minden női magazin őket akarta, nem volt olyan tévéshow, ahová nem akarták behívni vendégnek az ikreket. A jelenség látványos volt: egyszerre beszéltek, befejezték egymás mondatait, egyesek szerint inkább klónok voltak, mint testvérek. A felhajtás során mindenki ugyanarra volt kíváncsi: miben hasonlítanak, mi volt az első dolog, amiben összemérték az ízlésüket? David erre azt felelte: „Miről beszélne három 19 éves? Piáról, cigiről, kajáról, csajokról, zenéről, autókról.” Mindhárman Marlborót szívtak, mind az idősebb nőket szerették, imádták a kínai kaját, de még az is kiderült, hogy egymástól függetlenül mindhárman megpróbálkoztak a birkózással.

Az újságból tudták meg a szülők, hol buliztak a fiaik előző este

Egész New York imádta őket, és ők ki is használtak minden lehetőséget, legyen szó bulikról, nőkről vagy drogokról – mégiscsak a nyolcvanas évekről beszélünk. Mivel a média is követte őket mindenhova, a szülők gyakran a New York Postból tudták meg, hol jártak a fiúk előző este. Még Madonna is leszólította őket az utcán, hogy beugranának-e egy rövid szerepre a Kétségbeesve keresem Susant című filmbe. Az évtized második felében közösen nyitottak éttermet a SoHo negyedben, természetesen Triplets (hármasikrek) néven – az első évüket már milliós profittal zárták.

Fotó: Mozinet

Nevelőszüleiket nem hagyta nyugodni a különös találkozás háttere, ezért felkeresték az örökbefogadást intéző ügynökséget, ahol arra hivatkoztak, hogy három gyereket nehéz egy párnál elhelyezni, ezért döntöttek a szétválasztás mellett. A fiúk édesanyját is megtalálták, róla kiderült, hogy tizenévesen szülte a négyesikreket (egyikük a születésnél életét vesztette), ezért adta örökbe őket. Ekkor még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget annak, hogy három nagyon különböző státuszú családba kerültek a fiúk: Bobbyt egy tehetős ügyvéd-orvos pár, Eddyt egy középosztálybeli tanárcsalád, Davidet pedig egy kisboltban dolgozó bevándorlók fogadták örökbe.

Tízéves korukig megfigyelés alatt álltak

Lawrence Wright a kilencvenes évek elején kezdett el írni egy sztorit a New Yorkernek arról, hogy milyen lehet, ha egy nap meglátod magad az utcán. Az ehhez végzett kutatómunka során talált rá egy gyerekpszichológiai könyvre, amelyben egy egypetéjű ikerpárok szétválasztásán alapuló titkos kutatásról is írtak.

Az újságíró felvette a kapcsolatot a testvérekkel, akik előtt szépen lassan kezdett összeállni a történet. Mindhárman elmondták, hogy egészen pici koruk óta jártak hozzájuk különböző emberek IQ-, Rorschach- és személyiségi teszteket csináltatni velük, és videózták őket, miközben bicikliztek, hintáztak, vagy csak egyszerűen játszottak – a szülőknek azt mondták, általános személyiségfejlődési teszteket végeznek az örökbefogadási ügynökség megbízásából. Ez 9-10 éves korukban kezdte őket idegesíteni annyira, hogy megkérdezzék a szüleiket: „Muszáj ezt csinálnunk?”. Onnantól nem hallottak többet felőlük.

Fotó: Mozinet

Wright megtudta, hogy egy Peter Neubauer nevű pszichológus volt a kutatás atyja, amelyben 6-8 ikerpár (vagy hármasikrek) felnövését követték, de mivel végül sosem publikálták a tanulmányt, nem derült ki, mi volt a kutatás célja. Mivel a mentális zavarokkal küszködő édesanyától származó Bobby, Eddy és David is megjárt különböző pszichiátriai intézményeket, más ikerpároknál pedig skizofrén szülőket találtak, Wright arra tippelt, hogy a kutatás fő kérdése a következő volt: örökölhetők-e a mentális betegségek?

„Ez mekkora náci szarság. Egy laborpatkánynak érzem magam” – foglalta össze érzéseit David, miután megtudta, hogy egy kísérlet részeként élte az életét.

Freudig érnek a szálnak

Peter Neubauer osztrák holokauszttúlélőként érkezett Amerikába, majd rövid idő alatt az amerikai pszichológia legnagyobbjai közé küzdötte fel magát. Sigmund Freud lányával, Annával jó kapcsolatot ápolt, vele beszélt először arról az ötletéről, hogy ha szétválasztanának örökbe adásra szánt egypetéjű ikerpárokat, és más-más környezetben élő családoknál helyeznél el őket, egyszer és mindenkorra véget lehetne vetni az öröklés-környezet vitának. Bár ismerői szerint ez ma szörnyűen hangzik, az ötvenes-hatvanas években, a pszichológia aranykorában meg sem fordult senki fejében, hogy problémás lenne, sőt óriási lehetőségként élték meg.

A film hátralevő részében a Neubauerrel dolgozó kutatási asszisztensek megszólalásaival, előtúrt jegyzeteivel egyre mélyebbre ásnak a készítők: az egyik asszisztens például nevetve meséli, hogy a néhány éves fiúknál járva alig tudta megállni, hogy ne jegyezze meg, mennyire hasonlít a testvéreire.

Robert Sharfran és David Kellman 2018-banFotó: Mozinet

Neubauer 2008-ban meghalt, a kutatáshoz tartozó anyagokat pedig a Yale Egyetem archívumában helyeztette el: 68 doboznyi iratot, filmet és kazettát tárolnak máig az egyetemen, épp csak 2066-ig titkosították az egészet, az anyagokhoz pedig kizárólag a Jewish Board of Family and Children's Services írásos engedélyével lehet hozzáférni. Bár a filmben bemutatott jelenetben Davidnek még nem sikerült engedélyt kapnia, a stáblista előtti feliratból kiderül, azóta az érintettek belenézhettek a 12 ezer oldalnyi dokumentumhalomba.

És hogy az öröklés-környezet kérdésről mit tudtunk meg? Mindhárom testvér küzdött mentális gondokkal élete során, ezt valószínűleg örökölhették. Hármuk közül mégis a legszigorúbb szülők által nevelt, a problémái elnyomására tanított, legrosszabb környezetben felnövő Eddy lett öngyilkos.

A Három egyforma idegen június 13-tól látható a magyar mozikban.

2119

Arra kértük a pályázókat, hogy esszében járják körül a kérdést: milyennek képzelik a következő évszázad emberét. A Qubit versenyének második helyezettje Sándor András, akinek munkája különleges formai megoldásával is felhívja magára a figyelmet.