2020-ra az EU-ban már csak Bulgáriában lesznek alacsonyabbak a jövedelmek, mint Magyarországon
Magyarország jól teljesít, csak a többi ország többnyire jobban. Legalábbis ami a bérek elosztását, a termelékenység és a bérek növekedésének az egymáshoz való viszonyát, a bérfelzárkóztatást és a létminimumon vagy az alatt élők számának a visszaszorítását illeti – derült ki szerdán a Friedrich Ebert Stiftung magyarországi és régiós bérfelzárkózás témakörében tartott konferenciáján. A német politikai és társadalomkutató alapítvány budapesti irodája 2015 óta minden nyáron konferenciát rendez a hazai reálbérek alakulásáról. Az idei, félházas rendezvényen főleg szakértők és újságírók hallgatták a legfrissebb eredményeket a Kossuth Klub nagytermében.
„A bérek vásárlóerejének elemzése azért nagyon fontos, mert jól jelzi egy ország és egy régió fejlődését” – magyarázta elöljáróban a FES budapesti kirendeltségét vezető Jörg Bergstermann. Miután a magyar állam az utóbbi néhány évben már nem finanszírozza a reálbérek uniós átlaghoz viszonyított alakulásának részletes elemzését, ezt 2015 óta az alapítvány végzi a Policy Agenda társadalomkutató és politikai elemző intézettel közösen, hátha így valóban fény derül arra, hogy ebben vajon mennyire teljesít jól Magyarország.
A közép-kelet európai régióban a bérek nőnek, a felzárkózás mégis elmarad
A beszámolóra meghívták Galgóczi Bélát, az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet (ETUI) elemzőjét is, aki már az előadása elején arra szólította fel a hallgatóságot, hogy senkit ne tévesszen meg a hazai bérek növekedése, mert a jövedelmek alakulását nagyon sokféleképpen lehet mérni, és a különféle módszereknek más és más lesz a jelentése.
Hazai környezetben az számít, hogy milyen a vásárlóerő, milyen mértékben nőnek a bérek az inflációhoz képest, mit lehet adott összegből megvásárolni a boltban. Másféle módszert érdemes viszont használni Galgóczi szerint az országokra jellemző bérek összehasonlításakor. Ilyenkor érdemesebb inkább olyan euróalapú összehasonlításokat alkalmazni, amelyek az eurózónán kívüli országok esetében az árfolyamokkal is korrigáltak. Utóbbi mutatók jelzik inkább, miként viszonyulnak adott országok piacaihoz a külföldi (értsd: nyugati) befektetők.
A kelet-európai országok bérszínvonal-alakulását összefoglaló grafikonból jól látszik, hogy miközben Magyarországon az 1998-as adatokhoz képest javultak az átlagjövedelmek, a dinamikus bérfelzárkózás 2008 után, a gazdasági válság éveiben a régió többi országához képest jobban visszaesett. A visszaesést azóta sem sikerült leküzdeni, a bérek reálértéke minden javulás ellenére sem érte el 2019-re a 2008-as szintet.
Ráadásul hiába indult 2015 környékén újabb javulás, Magyarország egyértelműen a sereghajtók között kullog. Olyannyira, hogy a jövő évben várhatóan a béreket dinamikusabban felzárkóztató Románia is lehagyja, így a régi EU-tagállamokhoz viszonyítva a magyarnál már csak Bulgáriában lesznek alacsonyabbak a jövedelmek. Abban a Bulgáriában, ahol egyébként a bérfelzárkóztatás folyamata a gazdasági válság éveiben sem fordult a visszájára.
A reálbérek a régióban Magyarországon és Horvátországon kívül 2019-re mindenhol meghaladták a 10 évvel korábbi, 2009-es szintet. Vagyis a régióban csak ebben a két országban maradt figyelemre méltóan lassú a bérfelzárkóztatás a válság rendeződése után. Ez azért is szembetűnő, mondta Galgózci, mert „Magyarországon a felzárkózás mértéke kisebb, mint amit az ország jövedelmi szintje indokolna”. Ha összevetjük ugyanis a nemzeti jövedelem, vagyis az országban maradó vásárlóerő szintjét a Magyarországon megtermelt javakkal, vagyis a hazai termékkel, lassabb a felzárkózás az előbbi, mint az utóbbi esetben.
Az országon belül jellemző jövedelemeloszlásáról elsősorban a reálbérek és a termelékenység viszonya szolgál információval. Ez a viszonyszám megmutatja, mennyiben részesül a munkavállaló a megtermelt javakból. Ha a reálbérek jobban nőnek, mint a termelékenység, a munkavállaló jelentősebb részesedésnek örülhet. Fordított esetben viszont a nagytőkések profitja irányába tolódik el az arány. Magyarországon a reálbérek növekedése öt százalékkal maradt el az utóbbi években a termelékenység növekedésétől. Magyarország az EU15-ök átlagához viszonyítva 37 százalékos termelékenységet, de csak 30 százalékos reálbért tudott felmutatni 2017-ben.
A bérnövekedés és amit takar
Elvitathatatlan azonban, hogy az utóbb két évben a teljes régióban, így Magyarországon is jelentősnek mondható bérfelzárkózási tendencia indult el. Ennek a fő hajtóereje viszont korántsem a politikai szándék, sokkal inkább a munkaerő-elvándorlásnak is köszönhető munkaerőhiány – mondta Galgóczi. Noha az alulfoglalkoztatási mutatókban 2008 óta jelentős javulás következett be Magyarországon, a munkaerőpiac nagy mértékben beszűkült.
Bár a régióban szép számmal vannak olyan országok, ahol az elvándorlás a magyarországinál és jelentősebb, ha a tendenciából indulunk ki, az látszik, hogy az elvándorlási kedv Magyarországon folyamatosan nő, és a demográfiai mutatók sem javultak. Ettől pedig állandósulni látszik a munkaerőhiány. Tovább rontja a helyzetet, hogy a foglalkoztatás minősége különböző – például a foglalkoztatás jellege, a munkaidő, az elégedettség, az autonómia mértéke és egyéb – mutatók alapján már-már siralmasnak mondható. A szűk munkaerőpiac nagyját tehát rossz minőségű munkahelyek teszik ki.
Felmerülhet kérdésként, hogy vajon szükségszerű-e mindez. Tény, mondta Galgóczi, hogy miközben a munkaerő képzettsége megfelel a nyugat-európai szintnek, Magyarország és az egész közép-kelet-európai régió beleszorult az alacsony béreket konzerváló helyzetébe. Más, egyáltalán nem mellékes kérdés, hogy a történelmi hagyományokra a politikai döntéshozók is rásegítettek.
A régióban lassan már legfeljebb Bulgáriával és Szerbiával tud versenyezni a magyar piac, mert Románia is egyértelműen jobban teljesít. A helyzetet tovább rontja, hogy a régiós, és különösen a magyar munkaerőpiac egyáltalán nincs felkészülve a 21. századi, a technológiai fejlődést, a digitalizációt és automatizációt, illetve a gazdaság zöldülését és az energiahatékonyság növelését, valamint a dekarbonizációt előtérbe helyező kihívásokra.
A jó, a rossz, a létminimumon élők és a többiek
Jól jelzi, hol tart ma a hazai bérek nyugati színvonalhoz való felzárkóztatása, hogy a kecskeméti Mercedes-gyárban dolgozók egy keddi előadáson feltett kérdésekre olyan válaszokat adtak, hogy „nagy probléma, hogy nem látom, hogyan, vagy egyáltalán lesz-e nekem jobb holnap” – kezdett bele előadásába Kiss Ambrus, a Policy Agenda dolgozói szegénységről és a magyarországi létminimumról értekező előadója.
Kiderült, hogy a létminimum valamint a bérkiegyenlítődés valós hazai alakulásáról évről évre egyre kevesebbet lehet tudni Magyarországon, mert bár a mediánbért a mindenkori kormány az európai uniós direktíváknak megfelelően köteles ötévente kiszámolni és közölni, idén például ezt egyelőre még nem tették nyilvánossá, így csak a 2014-es hivatalos adatokból, valamint saját gyűjtésekből lehet kiindulni. Arról nem szólva, hogy az átlagbér, amely azonos súllyal veti latba a nagyon gazdagok keresetét a nagy tömegekével, nem mutatja meg a valós medián jövedelmet, vagyis hogy egy valódi átlagember mennyit keres.
Minél nagyobb az olló a két adat között, annál igazságtalanabb egy országban a bérstruktúra. Magyarországon a hivatalos, 2014-es adatsor alapján a mediánjövedelem az átlagbérnek a 76 százaléka. Ez uniós átlag ezzel szemben 84 százalék. A nem az államtól származó adatsorok alapján a hazai mutatók még siralmasabb képet mutatnak – mondta Kiss. Mindennek fényében már nem is annyira meglepő, hogy a magyar társadalom felső 10 százaléka az összes jövedelem 35 százalékának örülhet. Vagyis a felső 10 százalék összesen annyi jövedelemmel rendelkezik, mint az össztársadalom fele.
A létminimumnak sokféle meghatározása létezik, az egyik legszemléletesebb meghatározás szerint azok élnek létminimumon, akik 2-3 hónapra elegendő tartalékot sem tudnak félretenni, a hónap végére az összes jövedelmüket kénytelenek felélni. Noha a KSH a hivatalos adatsorokat erre vonatkozóan 2016 óta már nemhogy nem szolgáltatja, de ki sem számolja, a Policy Agenda és a FES közös erővel ezt minden évben megteszi. Számításaikból kiderül, hogy a tavalyi évben a nettó minimálbér minden minimálbér-növelés ellenére sem érte el a létminimumhoz szükséges összeget.
Akkor mennyi az annyi?
Az egyfős háztartás számára ugyanis 90-ről közel 95 ezer forintra ugrott a minimális létfenntartáshoz szükséges összeg, két aktív korú felnőttnek és 2 eltartott gyermeknek pedig havonta 262 ezer helyett 275 ezer forintra lenne szüksége ahhoz, hogy a minimális szükségleteit fedezni tudja. Ennél még magasabb jövedelemre – egy főnek kicsivel több mint 121 ezer forintra, a már említett klasszikus családnak pedig 350 ezer forintra – lenne havonta szüksége az úgynevezett társadalmi minimum eléréséhez.
A minimális szükségletek fedezetére fordítandó összeg növekedésének hátterében az áll, hogy az utóbbi két évben jelentősen megugrottak olyan alapélelmiszerek árai, mint a zöldségek, a gyümölcsök, a tojás és a burgonya – magyarázza a Policy Agenda ügyvezetője. Aki ennek fényében arra lenne kíváncsi, vajon hányan élnek ma Magyarországon a létminimum alatt, arra a következtetésre juthat, hogy még a legoptimistább becslések szerint is a társadalom közel 28-30 százaléka.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
