Mit tudhatunk meg az ember előtti múltról?

„A bolygónknak otthont adó Naprendszer 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki.”

„A dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt kihaltak (a madarakat leszámítva).”

Ezek az állítások meglehetősen széles körben elfogadottak a témával foglalkozó tudósok és a laikusok körében is. Rendelkezünk valamilyen tudással róluk, és nemigen fog kiderülni, hogy például a dinoszauruszokat kipusztító tömeges kihalási esemény nem 64-65 millió, hanem már 75, netán csak 55 millió éve történt. 

De nézzünk csak néhány nehezebben megválaszolható kérdést: miért volt olyan hosszú nyakuk a Sauropoda dinoszauruszoknak? Hideg- vagy melegvérűek voltak? Milyen színűk volt? Itt már sokkal ingoványosabb talajon járnak a kutatók: például a dinoszaruszok színére vonatkozó adatok meglehetősen hiányosak és rossz minőségűek (elvégre az eredeti színek nem őrződnek meg az ősmaradványoknál). Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel az úgynevezett történeti tudományok foglalkoznak. Az elnevezéssel kapcsolatban fontos néhány dolgot tisztáznunk. Amikor a jelen téma kapcsán történeti tudományokról beszélünk, akkor nem az iskolai tanulmányainkból ismert történettudományra kell gondolni. A történettudomány az emberi történelmet tanulmányozza elsősorban írott források alapján. A történeti tudományok ezzel szemben a múltnak azt a részét vizsgálják, ami az írásos emlékeket megelőző korban zajlott. 

Az idő szédítő mélységei

A múltnak ezt az írásos emlékeket megelőző részét őstörténetnek vagy mély időnek, időnként mély múltnak nevezzük. A mély idő vagy deep time kifejezés John McPhee amerikai tudományos újságírótól származik, aki az idő emberi ésszel felfoghatatlan, szédítő mélységeinek érzékeltetésére találta ki a kifejezést. Ennek az elgondolhatatlanságnak a demonstrálására számos metafora van forgalomban. Az egyik legközismertebb szerint ha a Föld körülbelül 4,5 milliárd éves történetét egyetlen naptári évben akarjuk elképzelni, akkor az első sejtmaggal rendelkező sejtek kialakulása valamikor július közepén történt, az első gerinceseké november végén, a Homo sapiens megjelenése pedig mindössze szilveszterkor, éjfél előtt kevesebb mint fél órával esedékes. Az a röpke 10000 év pedig, amit mi emberi történelemként ismerünk, mindössze az éjfél előtti kevesebb mint egy percet takarja.

Szemben a fizikával vagy a biológiával, amelyek a kutatás során általában elvonatkoztatnak a vizsgálat tárgyának történeti dimenziójától, a történeti tudományok – mint amilyen a földi élet történetével foglalkozó paleontológia vagy a Föld kialakulását és szerkezetét vizsgáló geológia – olyan folyamatokat és eseményeket vizsgálnak, amik a mély múlthoz tartoznak. De a történeti tudományok közé sorolhatjuk az archeológiát is, ami igaz ugyan, hogy – sokszor már az írásbeliség kialakulása utáni – emberi múlttal foglalkozik, ezt mégsem a történettudomány szemléletével, hanem gyakran alapvetően természettudományos jellegű módszerekkel teszi.

Természetesen ezek a tudományterületek jelentős mértékben különböznek egymástól, mégis összeköti őket az a körülmény, hogy – elsőre legalábbis úgy tűnik – a jelent vizsgáló tudományokkal szemben jelentős hátránnyal indulnak. Hiszen míg egy kísérleti részecskefizikus vagy egy viselkedésökológus ha nem is egykönnyen, de hozzáfér a kutatási tárgyához, egy őslénykutató nem. Pusztán töredékes nyomokra támaszkodva tapogatózhat, és nem végezhet egyre célzottabb és pontosabb kísérleteket vizsgálati tárgyával kapcsolatban. Felmerül a kérdés, hogy vajon hol húzódnak a történeti természettudományok megismerési képességének határai? Hogyan képes a filozófia elemzés hozzájárulni a történeti természettudományokkal kapcsolatban felmerülő ismeretelméleti problémák megoldásához?

Mit tudunk a múltról?

Indítsunk egy némileg általánosabb kérdéssel: mit tudhatunk egyáltalán a múltról? Tudom, hogy tegnap napsütéses idő volt, feltéve, hogy tényleg az volt, mert emlékszem rá – vagy ha esetleg már nem emlékeznék, akkor még mindig visszakereshetem az adatokat a neten. Ebben az esetben ez a két, egymástól független forrás, az emlékezetem és a meteorológiai adatok jó indokot szolgáltatnak arra, hogy azt higgyem: tegnap sütött a nap. Vagyis valamilyen tudással rendelkezem a tegnapi időjárásra vonatkozóan. De mi a helyzet a múltnak azzal a részével, amire nemhogy csak én nem emlékszem, de még mások közvetett emlékei, írásos beszámolók sem állnak rendelkezésre, mert az írásbeliséggel rendelkező ember megjelenése előtt történt?

Hol húzódik a mély múlt megismerésének a határa? Vannak olyan kérdések, amelyekre nem tudunk válaszolni? A témával foglalkozó filozófusok válaszai  két eltérő stratégia köré rendezhetők el. Derek Turner amerikai biológiafilozófus 2007-es, Making Prehistory: Historical science and the scientific realism debate című könyvében egy pesszimista olvasat mellett köteleződik el. Azt állítja, hogy a történeti tudományoknak szisztematikusan kevesebb információ áll rendelkezésükre, mint ami ahhoz szükséges hogy a múltat kielégítően rekonstruálják (egzaktabban, filozófiai terminusokkal kifejezve: a múltról való tudásunk aluldeterminált a jelenben fellelhető nyomok által). A kísérleti tudományokkal összehasonlítva két alapvető ismeretelméleti aszimmetriára érdemes felfigyelnünk. Egyfelől a kísérletek már említett hiánya: míg a kísérleti rendszerekbe be tudunk avatkozni, a tényezőket és a feltételeket meg tudjuk változtatni, a múltbeli folyamatokat nem. 

A másik aszimmetria az úgynevezett háttérelméletek szerepével kapcsolatos. A háttérelméletek azok az elméletek, melyeket egy adott területen dolgozó kutatók adottnak vesznek a kutatásuk során. Egy távcsövekkel dolgozó csillagász számára például ilyen háttérelmélet funkcióját tölti be az optika (illetve az optikai elméletek), a fizikának a fény viselkedésével foglalkozó ága. A példánál maradva, a csillagászati tudományokban az optikai elméletek segítségével egyre kifinomultabb eszközöket tudnak tervezni a mérnökök, vagyis itt a háttérelméletek szerepe pozitív: a tudásbővítés feltételeit teremtik meg. Ezzel szemben a történeti természettudományokban használt háttérelméletek szerepe éppen ellentétes, minthogy a fosszilizációra és a geológia folyamatok működésére vonatkozó elméletek az információ végérvényes eltűnésére világítanak rá. Egy élőlény halála után a rothadás és a mikroorganizmusok először a lágy részeket tüntetik el, majd az időjárás és más mechanikai hatások a szilárd részeket pusztítják el földtörténeti értelemben szinte egy szempillantás alatt. De még ha esetleg kedvező feltételek (például gyors tengerfenéki betemetődés esetén) mellett meg is őrződik egy maradvány, a különböző kémiai és geológiai folyamatok ezután is akár teljesen megsemmisíthetik.

Carol Cleland amerikai filozófus ezzel éppen ellentétes nézeteket vall: úgy véli, hogy a múlt éppen szisztematikusan túl van determinálva a jelen által. Egy példán szemléltetve:  képzeljük el, hogy hazatérve azt tapasztaljuk, hogy a bejárati ajtó fel van feszítve, a lakás feldúlva, a pénzünk és a nagy értékű elektronikus eszközeink eltűntek. Egyik esemény sem szokványos, együttes felbukkanásuk pedig egy irányba mutat: betörtek hozzánk. Ezeknek az eseményeknek a közös oka maga a betörés, ami ilyen értelemben túl van determinálva, vagyis több olyan jelenbeli nyom van (a felfeszített ajtó, a feldúlt lakás, a hiányzó értékek) amelyek önmagukban is elégségesek lennének a betörés tényének megállapításához. 

Cleland szerint a történeti természettudományok közös módszertana az ehhez hasonló közös okok magyarázataiban rejlik. Például azt, hogy a pleisztocénben több eljegesedés volt, számos nyom alapján tudjuk: a kiterjedt gleccserek glaciális eróziójának nyomai a kőzeteken, a jég munkájára utaló felszíni alakzatok, óceánfenéki üledékek sajátosságai, kémiai és paleontológiai bizonyítékok. Bár Cleland elképzelése számos hasznos meglátást tartalmaz a történeti tudományok sajátosságairól, összességében túlságosan optimista. Hiszen ha a múlt szisztematikusan túl is van determinálva a jelen által egy szigorú oksági értelemben, ebből még nem következik az, hogy ez a tudományos gyakorlat szintjén is jelen lenne. Amellett, hogy egy múltbeli esemény oksági leszármazottjainak a száma időben növekszik, úgy tűnik, ellentétes irányú hatások is jelen vannak: a nyomok száma és minősége is csökken az idő múlásával. Ez Turner háttérelméletekre vonatkozó belátásának a magva.

Indokolatlan pesszimizmus és a módszertani mindenevők

A történeti tudományokkal foglalkozó Adrian Currie Rock, Bone, and Ruin: An Optimist’s Guide to the Historical Sciences című művében egy mérsékelten optimista felfogássá gyúrja össze Cleland és Turner belátásait. Azt igyekszik bemutatni, hogy ha még a legkevésbé előnyös, leginkább információhiányos szituációkban sincs okunk pesszimistának lenni azzal kapcsolatban, hogy tudunk-e valamilyen választ adni, akkor az általános pesszimizmus a történeti tudományok lehetőségeivel kapcsolatban még kevésbé indokolt.  Például a dinoszauruszok színével kapcsolatban Turner 2007-es könyvében arra fogadott, hogy erről a kérdésről a puszta találgatáson túl valószínűleg sosem tudhatunk meg semmit. Ironikus módon éppen pár évvel később indultak be a dinoszauruszok toll-, majd bőrszínével kapcsolatos kutatások, és ezek rácáfoltak Turner pesszimista jóslatára. Currie szerint az, hogy a paleontológusok még az ilyen reménytelennek tűnő problémákat is tudják kezelni, paradox módon éppen a hiányos adatokkal való munkának köszönhető. Ellentétben a jól kimunkált kísérleti paradigmákban dolgozó kísérleti tudósokkal, egy, a dinoszauruszok színén dolgozó paleontológus számára nem áll rendelkezésre olyan készen kapott módszertan, amivel meg tudná válaszolni a kérdést. Ezért opportunista módon sokféle módszert használ, amelyeket a konkrét kontextushoz igazít. Currie a történeti tudományoknak ezt a sajátosságát „módszertani mindenevőségnek” nevezi.

A történeti tudományok filozófiai elemzésének haszna kettős: egyrészt tisztázni tudja  azoknak a a (sokszor metaszintű) fogalmaknak és elképzeléseknek a szerepét, amelyek a szaktudományos gyakorlatok során sokszor rejtve maradnak. Ebből következőleg hasznos lehet maguknak a területen kutató tudósoknak is: ilyen termékeny kölcsönhatásra éppen a paleontológia és a paleontológia filozófiája kapcsán számtalan példa van. Másrészt  a tudomány működésének megértésében is hasznos. Rávilágít arra, hogy az élő, dinamikusan változó tudományt nem absztrakt sémák alapján, hanem a tudományos eredményekre érzékeny, körültekintő elemzéssel érthetjük meg.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi tanársegédje, kutatási területe a paleontológia filozófiája és története. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.