A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik.

Korábban írtam már röviden arról, hogy a magyar nyelv rokonsági viszonyai tisztázottak: az uráli nyelvcsaládba tartozik. Abban a cikkemben azt állítottam, hogy például a török hatás a magyarban messze nem volt olyan jelentős, hogy ezt a nyelvészeti tényt megkérdőjelezze. A magyarnak más nyelvcsaládokkal való rokonítása pedig két kategóriába esik: vagy teljesen tudománytalan, vagy pedig olyan hipotéziseket fogalmaz meg, amik szerint maga az uráli nyelvcsalád rokona más nyelvcsaládoknak. Vannak, akik ezeket az utóbbi kísérleteket is tudománytalannak mondják, hiszen ezek egyelőre nem bizonyítható hipotéziseket fogalmaznak meg; én csak azért nem nevezném őket így, mert ők el szokták ismerni, hogy a feltevéseik még bizonyításra szorulnak.

Szükség lenne egy rövid és közérthető segédletre, ami tartalmazza ennek a bizonyítékait.

Időközben többen megkerestek (és nemcsak engem, másokat is), például különböző újságírók, azzal a kéréssel, hogy sokkal konkrétabban, kézzelfogható példákkal írjuk le, miért is olyan biztosak a nyelvészek a dolgukban. Mik azok a tényleges bizonyítékok, amik az uráli rokonságot megkérdőjelezhetetlenné teszik? Szerintem is nagyon hasznos lenne, ha egy helyen, jól használható formában összegyűjtenénk ezeket: legyen egy olyan „puska”, amibe bárki belepillanthat, ha érvelni akar a jelenlegi tudásunk szerinti tények mellett. Ugyanakkor vannak ennek óriási módszertani nehézségei is, hiszen a nyelvek rokonsági viszonyainak feltárása az általános nyelvészetnek szinte minden területéhez szorosan kapcsolódik, feltételezi azoknak az ismeretét, márpedig azokat nem lehet mind egy ilyen „puskába” beleírni. Hogy csak egy példát mondjak: a nyelvek rokonságának megítélésében az egyik legfontosabb alapelv, hogy csak olyan nyelvi változásokat feltételezhetünk, amihez hasonlókat máshol, más nyelvek történeteiben is megfigyelhetünk. Az általános nyelvészetnek ugyanis éppen az az alapja, hogy az emberi nyelveknek vannak olyan általános törvényszerűségeik, amiket egyetlen változás sem sérthet meg. De egy „puskába” aligha férhet bele ezeknek a törvényszerűségeknek az elmagyarázása.

A nyelvrokonság bizonyítékai függetlenek attól, hogy pontosan milyen modellt használunk a rokonsági viszonyok ábrázolására.

Van egy másik módszertani nehézség, amit azok a viták okoznak, amik magát a nyelvrokonság fogalmát körülveszik. Mivel magán a nyelvészeten belül is folynak viták arról, hogy milyen modellek, metaforák a legalkalmasabbak a nyelvek rokonsági viszonyainak leírására, a legtöbb megfogalmazásba így-úgy bele lehet kötni. Például vitatható, hogy az élővilágból vett metaforák mennyire használhatók, akár a fajok közötti rokonságon, a törzsfejlődésen, akár az egyedek közötti rokonsági, családi viszonyokon alapulnak. Például nem egyértelmű, hogy az élőlények rendszertani osztályozásához vagy az egyes élőlények szaporodás útján történő leszármazásához mennyiben hasonlóak a nyelvek „rokonsági” viszonyai, és egyáltalán mennyire indokolt az olyan kifejezések használata, mint nyelvcsalád, családfa, örökletes tulajdonságok, öröklött szókincs stb. De szerencsére ez inkább kötekedésre ad módot, a „puskánk” lényegét nem kell érintenie, mert abban nem kell azzal foglalkoznunk, hogy milyen tudományos modell a legjobb.

Rendszeres hangmegfelelések

Az első részben arról lesz szó, hogy miért fontosak a rendszeres hangmegfelelések.

Egy ismerősöm egyszer hosszabb időt töltött Finnországban, és elkeseredett levéllel keresett meg, hogy ő bizony nem látja a hasonlóságot a finn és a magyar nyelv között, pedig elvileg tudja, hogy rokon nyelvek. Neki is azt javasoltam, amit mindenkinek, aki gyorsan meg szeretné érteni a magyar uráli rokonságának lényegét, hogy próbáljon meg rendszeres megfeleléseket találni finn és magyar szavak hangalakja között. Lehet, hogy csak kevés szótő esetében fog ilyeneket találni – és sokan éppen a teljes szókincshez képest kevés közös eredetű szó miatt kételkednek –, de a feladathoz tartozik még az is, hogy próbálják meg ugyanezt egy másik nyelvcsalád tagjával, mondjuk a latinnal is megtenni. Rá fog döbbenni, hogy még az a kevés egyezés is nagyságrendekkel több, mint amit mondjuk a finn és latin között találna (ha a finn nyelv latin eredetű szókincsét leszámítjuk), és a megfelelések ezerszer meggyőzőbbek, mint más nyelvcsaládok nyelvei esetében.

A hangtani változások rendszeresek; ha nyelvváltozatok külön kezdenek élni, akkor eltérő, de egyformán rendszeres változások mennek végbe a hangalakokon.

Mondanom sem kell, a rendszeres megfelelések abból származnak, hogy valaha azonos vagy nagyon hasonló alakúak voltak az érintett szótövek, de mivel az illető nyelvek vagy nyelvváltozatok beszélői (jellemzően vándorlások miatt) elváltak egymástól, később eltérő változások mentek végbe az egyes nyelvközösségeken belül. Ezeken a változásokon belül a legfontosabbak a hangtaniak, mert ezek a legrendszeresebbek. Egy-egy nyelvközösségben a hangtani változások hasonló hangalakú szavakat hasonlóan érintenek (a jelentéstani változások nem feltétlenül), ezért a végeredmény sokszor még ma is hasonló különbségeket mutat. Például köztudomású, hogy a finnben ka-, ko-, ku- kezdetű szótövek (ha az uráli eredetű szókincshez tartoznak), a magyarban rendszeresen h-val kezdődő szótöveknek felelnek meg (persze csak akkor, ha a magyarban is tovább él az illető uráli eredetű szótő), erről lejjebb még szólok.

Persze rengeteg minden jöhet közbe: a szótövek eltűnnek (kihalnak az egyik nyelvből, pl. kölcsönszavakkal helyettesítik őket), vagy például különböző egymástól eltérő ragozott alakok jönnek létre, amik kihatnak magának a tőnek az alakjára is, és így tovább. De a rokon nyelvek még így is kiállják a próbát, sokkal könnyebb közöttük rendszeres hangmegfeleléseket találni, mint nem rokon nyelvekkel.

Hogy megkönnyítsem a Finnországban tartózkodó ismerősöm dolgát, annak idején küldtem neki egy listát olyan magyar szótövekről, amiknek élnek a rokonai a finnben. Persze abból a több száz szótőből, amik szóba jöhetnek, csak kb. egy tucatot válogattam ki, mert rengeteg esetben jöttek közbe olyan változások mindkét nyelvben, amik a rendszeres megfelelést elrontották, vagy amik a két szótő jelentését nagyon messzire sodorták egymástól. De már az én kis listámból is látszott néhány nagyon feltűnő és rendszeres megfelelés (mint amilyen az előbb említett k ∼ h), aminek az alapján az ismerősöm később további párokat is talált.

Példa: Az -mp-, -nt-, -nk- eltérően változtak vagy maradtak meg az uráli nyelvekben.

Feltűnő például, hogy ha egy finn és egy magyar szó esetében fennáll a rokonság gyanúja, akkor a finn szóban található -mp-, -nt- és -nk- hangkapcsolat helyén a magyarban -b-, -d- és -g- hangot kell keresnünk. Ezért a finn -mpi végződés, a „középfokú” melléknevek toldaléka jó jelölt arra, hogy az ugyanilyen jelentésű magyar -(b)b toldalékkal rokonítsuk; és ugyanezért jó jelölt a finn kunta `község, ill. sokaságot jelölő összetételi utótag' és a magyar had párosítása, és jó jelöltnek látszik a hanka `fatörzs és ág találkozási pontja' és a magyar ág is. Persze ezeknél a példáknál még azt is be kell látni, hogy a többi részük is „stimmel”, tehát meg kell magyarázni, miért kezdődik a finn kunta szó k-val, mikor a magyar szó elején h van (erre feljebb már céloztam), és ugyanígy, hogy mit keres a hanka elején a h, mikor a magyar ág magánhangzóval kezdődik.

Az eltérő változások (vagy változatlanság) egyformán érintették a három hangkapcsolat (-mp-, nt- és -nk-) sorsát.

De mielőtt még ezeket megmagyarázzuk, egy szót arról, hogy miért különösen érdekesek az ilyen párhuzamok. Ami elsőre látszik: ez a három megfelelés (mp és b, nt és d, nk és g) már eleve nem három véletlenszerű pár, hiszen mindhárom esetében arról van szó, hogy a finnben egy orrhangú (nazális) mássalhangzót követ egy ugyanazon a helyen képzett zöngétlen zárhang (ez az nk-ra is igaz, mert a helyesírás ellenére azt a finnben sem n-nel ejtik, hanem olyan hanggal, amilyen pl. az angol sing végén van, csak arra nincs külön betűnk). Márpedig ha rendszeres hangmegfelelések nem is egy-egy hangra, hanem egész ilyen összefüggő csoportokra terjednek ki, az különösen nagyon meggyőző, hiszen a nyelvekben a hangváltozások általában egész csoportokat, nem elszigetelt hangokat érintenek.

A feltételezett változások „természetesek”, más nyelvekben is gyakran előfordultak.

Ráadásul az úgynevezett általános nyelvészet (a nyelvek általános törvényszerűségeivel foglalkozó tudomány) szerint ezek a rendszeres megfelelések nem egyszerűen csak csoportot alkotnak, hanem a Föld mindenféle nyelvének életében általában hasonló módon viselkedő csoportot. Vagyis a nazális („orrhangú”) mássalhangzók és az őket követő, a hangképzés helyében tőlük nem különböző zárhangok nevezetes hangkapcsolatok a világ nyelveiben, amik a Föld legkülönbözőbb pontjain hasonló módokon szoktak viselkedni – és változni. Így az „mp > mb > b” és ugyanígy a „nt > nd > d” és a „nk > ng > g” nagyon banális, gyakran előforduló változások a Föld mindenféle nyelvének történetében. Ez a fajta általános nyelvészeti támasz nélkülözhetetlen, kihagyhatatlan akkor, amikor nyelvek rokonsági viszonyait kutatjuk, mert a nyelvészet alapvető megfigyelése, hogy minden nyelvben csak olyasmi történik, ami máshol, máskor is megtörténik.

És abból, hogy a hangváltozásoknak ez a fajtája gyakori, banális (míg ellenkező irányú változást nem szoktunk megfigyelni), következik, hogy ebben az esetben a finn a konzervatívabb a két nyelv közül, vagyis az mp, nt és nk hangkapcsolatok ősibbek, és a magyar az újítóbb, mert már valamikor a magyar önálló életében kellett végbemennie egy változásnak, amiben az ilyen hangkapcsolatokból b, d és g lett.

Ezt támasztják alá a többi uráli nyelvben található adatok: az érintett szótövekben, és még rengeteg másban is a többi uráli nyelvben szinte kivétel nélkül mp-t, nt-t és nk-t találunk a magyar b, d és g helyén, például a magyar had-nak a manysiban [χōnt] felel meg (kiejtése magyar helyesírással kb.: chónt). De például az észtben zöngés zárhangot találunk (ott a -kond sokaságot kifejező képző felel meg a magyar had szónak).

A példában szereplő szavak történetének egyéb sajátosságai.

És akkor szóljunk egy szót az összehasonlított szótövek többi sajátosságáról. Vegyük először a finn szókezdő k-t abban, hogy kunta. Ha még egy pár rokonítható szópárt megnézünk (azt persze külön be kell látni, hogy azok is rokoníthatók), látni fogjuk, ahogy már említettem, hogy a finn szókezdő k, ha utána hátulképzett („mély”) magánhangzó következik, a magyarban szinte mindig h-nak felel meg. Például a ház finn megfelelője a kota (`sátor, kunyhó stb.'), a hal kala, és így tovább. (És folytathatnánk a finn tövek végén álló -a-k történetével, de most ne tegyük.) Itt is a finnt kell konzervatívabbnak tartanunk, egyrészt mert az általános nyelvészet szerint banális a k > h változás, míg a fordítottját nemigen figyelhetjük meg, másrészt pedig mert a többi uráli nyelv is erről tanúskodik.

Ami pedig a finn szókezdő h-t illeti abban, hogy hanka, semmi csodálnivaló nincs abban, hogy a magyarban az ág elején nincs mássalhangzó. Ha ugyanis jó sok uráli tő sorsát végignéznénk (amit itt most nem teszek meg), azt látnánk, hogy egy régi (és sok rokon nyelvben ma is jelenlevő) szó eleji s- vagy sz-szerű hangnak a finnben rendszeresen h felel meg, a magyarban meg semmi (vagyis a magyarban ezek rendszeresen magánhangzóval kezdődnek). És a rokon nyelvek tanúsága mellett ezt is igazolja az általános nyelvészeti tapasztalat: a s > h változás banális (a fordítottja nem is szokott megtörténni), a h eltűnése szintén.

Köszönet Sipos Máriának (MTA Nyelvtudományi Intézet) a cikkhez nyújtott segítségért.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.   

Kapcsólódó cikk a Qubiten:

link Forrás