Megmentettem Frigyest, a törött szárnyú varjat, és közben a létező összes hibát elkövettem
Gerald Durrellen nevelkedve valahogy sosem gondoltam rá, hogy a korfui történetekben vajon honnan tudta Gerry, hogy mit kell csinálni egy törött szárnyú madárral. Olyan természetesnek tűnt, hogy sínbe kell tenni, fel kell kötni, aztán várni kell, míg a madár jobban lesz, és minden jóra fordul. Jobb esetben még valamilyen szórakoztató, antropomorf karakter is kisülhet belőle, esetleg megtanul táncolni, mint Durrell galambja, Quasimodo, a legjobb esetben meg visszarepül a természetbe, és madárkodik tovább, ahogy tud. Aztán elkapja valami, de azt már nem látjuk.
Ezzel egy baj van, sőt mint kiderült, több is: nem lehet mindenki Gerry, és nem mindenki tud ellátni egy törött szárnyú madarat.
A múlt hét végén találtam rá egy sérült dolmányos varjúra (Corvus cornix). A jelek szerint a szárnya tört el, és megállt a kocsi mellett, nyilván nem azért, mert pont stoppolt volna, de ha már ott volt, nem lehetett a fűzfői strand parkolójában sorsára hagyni. A büfések szerint, akiktől kértünk egy kartondobozt, már legalább egy napja ott kószált, repülni nem tudott, és már valaki próbált is segíteni neki, de nem jött volna a madárért senki.
Az állománynak mindegy
De miért is jött volna? Orbán Zoltán, a Magyar Madártani Egyesület, az MME szóvivője és a Madártávlat magazin főszerkesztője szerint erre nincs kapacitás, és természetvédelmi szempontból indok sem. Még a Magyarországon legritkább, fokozottan védett fajok esetében sem, mert a madármentés az így kézre került egyedek kis száma miatt semmiféle hatással nincs az állomány alakulására, ráadásul a mentőhelyre kerülő madarak jelentős része elpusztul, vagy gyógyíthatatlan sérülése miatt nem kerülhet vissza a természetbe. Ha vissza is kerül, még az sem egy életbiztosítás: a természetben farkastörvények uralkodnak, és bár a legtöbbször nem tudják nyomon követni, mi történik a mentett állattal, pláne egy dolmányos varjúval, azért ezt jól mutatja az is, hogy egy több műtéten átesett új-zélandi császárpingvin öt napon belül egy orkában kötött ki.
Az elméleti probléma viszont még túl elméleti volt, amikor a hirtelen ötlettől vezérelve Frigyesnek keresztelt dolmányos varjú ott álldogált a parkolóban, nekünk pedig módunkban állt segíteni rajta. Az az opció, hogy hagyjuk ott, és szerezzünk egy jó napot egy arra járó rókának, az este közeledtével már nem tűnt vonzónak, bár kétségtelenül logikus lett volna.
Az embernek nem mindegy
Ahogy azt az MME oldalán is olvashatjuk, a fiókamentés elsősorban az ember lelkiismeretének megnyugtatásáról szól, és gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy antropomorfizáljuk az állatot, pedig teljesen természetes, ha elhullanak, ráadásul mindenkinek ennie kell – de ezt már nem tudtam volna elmagyarázni Frigyesnek. Durrelli készségek híján keríteni kellett valakit, aki megszereli a madarat, ha már az iránymutatásnak megfelelően sikerült elfogni – nem mintha nagyon tiltakozott volna.
Kézenfekvő ötletnek tűnt egy közeli állatorvost felkeresni, ahol végül mégsem fogadták a madarat, amit ő sztoikus nyugalommal tűrt, mi pedig azzal szembesültünk, hogy miután csak a szárnya törött, valamit enni is kellene adni neki, míg eljuttatjuk a segítséghez. Az asszisztens csontkukacot javasolt, ami Orbán Zoltán szerint rossz ötlet volt, mivel a döghúson élő légylárvák magas ammóniatartalma nagy mennyiségben mérgező lehet az amúgy is legyengült madarak számára.
Ezt akkor még nem tudtam, így életemben először felkereshettem egy csaliautomatát, ahol azzal a dilemmával szembesültem, hogy vajon dobozos, finom, hűtött csontkukacot vegyek, esetleg csábuljak-e el egy különösen finomnak tűnő XXL-es giliszta irányába. Némi gondolkodás és Google-használat után megtudhattam volna, hogy a Corvus cornix gyakorlatilag mindent hajlandó felzabálni a fiatal madártól a magon át a dögig, de mint később a fehérvári Vadmadárkórház munkatársai elárulták, a darabos konzerv macskatápot sem veti meg.
Ésszel kell megfogni
De itt érdemes elidőzni egy kicsit azon, hogy hogyan érdemes madarat fogni: a rövid válasz szerint sehogy, de a hosszabbal is megspórolhatjuk, hogy a jószág kárt tegyen bennünk vagy magában, ha mégis rászánjuk magunkat.
Az MME tanácsai szerint abban az esetben, ha sérült madárra bukkanunk, az első perceket a helyzet nyugodt felmérésére kell fordítanunk. Ide tartozik a sérülés fajtájának megállapítása, valamint a madár szemügyre vételezése is – a szárnytörés ebben az esetben viszonylag egyértelmű volt. Az útmutató a madár méretével kapcsolatban is ad tanácsot: mint írják, az ökölnél nagyobb, kampós csőrű madarak sérülést tudnak okozni, ezért célszerű egy törölközővel vagy valami hasonlóval megfogni őket, és egy kilyuggatott kartondobozban elszállítani a legközelebbi madármentőhelyre.
A sikertelen madárgyógyászati kör után a következő ötlet Keszthely vagy Fehérvár volt. Frigyes közben evett némi csontkukacot, és továbbra is egykedvűen várta, hogy most mi lesz vele. Végül megszületett a döntés: az állatot a HEROSZ Fejér Megyei Szervezetéhez kell eljuttatnunk. Eddigre idő szűkében már felmerült az is, hogy a budapesti állatkert gondjaira bízzuk Frigyest, de egy telefon után úgy tűnt, hogy ez nem járható út, mert varjúban nem utaznak. Orbán Zoltán ugyanakkor megnyugtatott, hogy valami félreértés lehetett a dologban (például a témához nem értő portással vagy telefonközpontossal sikerült beszélni), az Állatkert ugyanis dolmányost is gyógyít.
Az Állatkertnél akadt közelebbi opció is, méghozzá Sukorón a Velencei-tónál, ahol egy madármentő inkubátor üzemel (a másik lehetőség a fenékpusztai madármentő állomás lett volna a Balaton túlvégén). Végül Sukoróra szállítottuk Frigyest, aki az ölemben tartott dobozból egyrészt valahogy kijátszott egy jó adag ürüléket a résen, másrészt a csontik eledeléül szolgáló port is sikerült kiráznia a kartonból. Ezzel ő mit sem törődött, nekem és a nadrágomnak viszont még jobban bevésődött a kaland, de hát ez van: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.
Maradt az inkubátor
A sukorói menhely egyébként szintén szerepel az MME listáján mint lehetséges madármentő pont, a balatoni madarak legnagyobb örömére. Maga az inkubátor egy hűtött-fűtött doboz az állatkórház udvarán, kívülről nyitható, még doboz is található benne, ha valaki nem vitt volna magával, egy gomb megnyomásával és telefonhívással lehet riasztani az orvost a beteg madárhoz. Maga a kórház nem látogatható, de kívülről is jól láthatóan igénybe van véve, estefelé kutya helyett egy gólya billegett elő az épület árnyékából, hogy megnézze, ki állt meg a ház előtt – végül itt is hagytuk a madarat, aki kapcsolatunk alatt ekkor nyilvánult meg először: károgott egyet, amikor az inkubátorba helyeztük.
Ugyan reméljük, hogy jól van, de ezzel kapcsolatban több kérdés is felvetődik: mikor teszünk jót, ha madarat akarunk menteni? Érdemes-e megfogni Töröttszárnyú Frigyest, és éhen hagyni Csalavér mestert, a rókát? A természetnek talán akkor teszünk jót, ha nem nevezzük el a madarat, nem antropomorfizáljuk, és nem járjuk vele körbe a fél világot, miközben segítséget keresünk neki. Magunknak azzal teszünk jót, ha természetkedvelő madárbarátok vagyunk, és segítünk a sérült állatnak, ha tudunk.
A legjobbat viszont talán akkor tesszük, ha megpróbáljuk felmérni, mennyire esélyes útba ejteni a szakértő mentőhelyeket, és ehhez mérten kezdünk el tenni valamit – különben úgy járhatunk, mint egy ismerős állatorvos egy barátja, aki csupa szívjóságból meg akart menteni egy fekete rigót, aztán már el sem tudta engedni, mert túlságosan hozzászokott az emberhez. Ha tehát tudunk, mindenképpen segítsünk, de szánjuk rá azt a néhány percet, amit az intenetes téjékozódás igényel, hogy jót tegyünk, és ne ártsunk!
Arról, hogy mit kezdjünk egy sérült madárral, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) honlapján részletesen olvashatunk, és itt tájékozódhatunk arról is, hogy hol lehet leadni a sérült madarat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: