Környezeti válság idején ne pont a zöldeket támadjuk!

Ahogy egyre többen szólalnak meg a környezetvédelem, a fenntarthatóság ügyében, az egyik kihívást az jelenti, hogy miként csatornázzuk be a párbeszédbe a környezetvédők évtizedek alatt felhalmozott tudását, a kapcsolódó területek kutatási eredményeit és gyakorlati tapasztalatait. Érdemes megpróbálni, hogy az elmúlt kb. 50 év munkája ne vesszen kárba. Az egyik fontos tanulság, hogy a környezeti problémák és megoldásaik általában bonyolultak, ezért az egyoldalú elemzések félrevezetők lehetnek.

„Környezetvédelem, jólét, kommunista sötétzöldek és játékelmélet” címmel nemrégiben jelent meg a Qubiten Csóka Endre matematikus írása a témában. Bár a különféle szakterületekről érkező hozzászólások nagyon fontosak a fenntarthatósági vitákban, Csóka cikke több okból is problémás.

Jólét és környezetvédelem – milyen célokat lenne jó elérni?

Hogy mi a jólét, azzal kapcsolatban sokféle elmélet létezik. Vannak a pillanatnyi élvezeteket hangsúlyozó, hedonikus elméletek, illetve a hosszabb távú megfontolásokat, a tartalmas és értelmes életet hangsúlyozók. Egyik sem mondja azt, amit Csóka, hogy a jólét és a pazarlás majdnem ugyanaz. A pazarlás lényegénél fogva felelőtlen: például az alig megkopott ruha eldobása – vagy inkább az újak nyakra-főre való vásárlása – csak pillanatnyi örömet okoz, és hamarosan függőséget alakít ki. A függőség a folytonos kielégületlenség érzését hozza magával, ami még a hedonista szemlélet szerint is negatív, az értelmes élet felől nézve pedig teljes csőd. Több köze van a jóléthez annak, ha megbecsüljük, amink van.

A jólét valójában többdimenziós, és az egyes dimenziók nem cserélhetők fel egymással. Nem tudunk értékes kapcsolatokat venni, és semmi pénzért nem adjuk el a szeretteinket. Az egészség, a természeti környezetünk állapota, a jó munkahely vagy a spirituális egyensúly sem csupán pénz kérdése. Ezért aztán az egydimenziós megfogalmazások, amelyek mindent pénzre váltanak és a pénzben kifejezett értékek alapján számszerűsítik a jólétet, óhatatlanul és durván leegyszerűsítik a valóságot. A matematikai modellek eredményeivel ezért óvatosan kellene bánni; ez ma a közgazdaságtant érintő egyik legfontosabb kritika.

Egyes esetekben ettől még lehet értelme annak, hogy megpróbáljuk elemezni vagy akár számszerűsíteni a fogyasztás hasznát és kárát. Tényleg kulcskérdés, hogy milyen fogyasztás okoz jelentős problémákat és mi nem. Erre vonatkozóan a környezetvédelmi kutatás fontos eredményekkel szolgált az elmúlt években. Magyarországon például az egyének szintjén nagyon fontos a fűtés-hűtés, a közlekedés, a táplálkozás és a fölösleges fogyasztás elkerülése – társadalmi szinten pedig az, hogy tudunk-e kollektív cselekvéssel olyan politikai és gazdasági irányokat szabni, melyek fenntarthatóbb rendszereket hoznak létre. 

A zöld mozgalom jelentős részben ezekre a témákra fókuszál. Nem érzem jogosnak a vádat Csóka cikkében, miszerint irreális követelésekkel rombolnák a környezetvédelem támogatottságát: a mozgalom környékén eltöltött 20 évem során nem találkoztam olyannal, aki a buszjegyek szelektív gyűjtését követelte volna. Láttam viszont szélenergiát, kerékpáros fejlesztéseket és nagyobb részben növényi alapú étrendet támogató akciókat, illetve alternatív gazdasági megoldásokon gondolkodó csapatokat.

Hogyan érjük el a környezetvédelmi célokat egy jóléti társadalomban?

Mivel a környezetvédelem komplex dolog – az egyéni szintű cselekvést éppúgy magában foglalhatja, mint a kisközösségi vagy a társadalmi aktivitást –, a válasz is komplex. A megoldás részét képezik olyan stratégiák, amik az emberek identitását vagy gondolkodását próbálják formálni, és olyanok is, amik az intézményrendszereket vagy a gazdasági ösztönzőket – a fenntarthatóság felé való átmenet folyamatait kutató tudományterületen ez ma már nem kérdés. Nincs értelme lekommunistázni azokat, akik a gondolkodásra vagy az egyéni szintre akarnak hatni, és nem rendszerváltás a kapitalista logika rendszerszintű alkalmazása. (Arthur Pigou 1920-ban javasolt konkrét kapitalista megoldást a közérdek és a magánérdekek összeegyeztetésére, amivel külön szakterület, a környezetgazdaságtan foglalkozik.) A problémák megoldása azonban semmilyen módszerrel nem lesz egyszerű.

A városi szemetelés Csóka által felhozott példája jól mutatja érvelésének gyengéjét. Állítása szerint a központi szemételtakarítás, illetve a szemetelés tiltásának és szankcionálásának alaposan végiggondolt szabályrendszere hozná el a város tartós megtisztulását. Jelenleg azonban nem ismerünk olyan szabályrendszert, ami tökéletesen felszámolná a problémát: mindig maradnak szemetelők, hacsak nem áldozunk fel más értékeket, és építünk ki például egy tökéletes megfigyelőrendszert vagy vezetünk be nagyon drasztikus, ezért az emberek többsége számára aránytalannak tűnő, a valóságban nehezen alkalmazható büntetéseket. 

Amennyiben nincs tökéletesen hatékony rendszerszintű megoldás, akkor fontos tényező marad az emberek mentalitása. A központilag tervezett rendszerek annál olcsóbban és hatékonyabban fognak működni, minél jobb a felhasználók hozzáállása. Ugyanez igaz számos másik kulcsfontosságú rendszerre, az épületenergetikától a közösségi közlekedésen át a fenntartható élelmezésig. Számít, hogy télen hány fokot igényelsz, hogy szabadon hagyod-e a buszsávot, és mennyi ételt mentesz meg a megromlástól. Pusztán a pénzre és a szabályokra apellálva sokszor nem érünk célhoz, ahogy ezt az emberi motivációk kutatói számos alkalommal demonstrálták.

Amennyiben létezik hatékony rendszerszintű megoldás, de nem alkalmazzuk, annak általában az az oka, hogy ezt erős érdekcsoportok akadályozzák. Miért nincs jelentősen megadóztatva az üvegházhatású gázok kibocsátása, ha egyszer nyakunkon az éghajlati katasztrófa? Mert brutálisan erős csoportok – szén-, olaj- és gázipari cégek illetve országok – akadályozzák. Ennek tükrében Csóka előremutató rendszerszintű javaslatai cseppet sem tűnnek egyszerűnek. 

Követeljünk világszintű klímaegyezményt? Rendben, de hol és hogyan? Fontos, de közel sem elég beszélgetni az ismerősökkel! Igen, a helyi politikusokat is kell nyaggatni, ha ennek épp van értelme például egy valamennyire működőképes demokráciában. Amit viszont mindenképp látni kell, hogy itt egy világméretű harc zajlik, aminek a részeseivé válunk, és amiben sok más módszerre és szereplőre, így a környezetvédelmi mozgalom aktivistáira is szükség van. A fosszilis ipar évtizedek óta könyörtelenül harcol, hogy saját profitját az emberiség jövője fölé helyezze, és ebben partnerre talál olyan vezetőkben, mint Donald Trump amerikai, Jair Bolsonaro brazil, Vlagyimir Putyin orosz elnök vagy magyar kollégáik. Igaz, hogy fel kell venni a harcot velük, de nem mindenki fog folyamatosan ezeken a kampányokon dolgozni, és közben az is számít, hogy ki hogyan él, milyen társadalmi normákat közvetít – hogy egyszerre minél több irányból induljon el a változás.

Akkor mit csináljunk?

  • Környezeti válság idején ne épp a zöldeket támadjuk! Próbáljuk meg megérteni, mit miért tesznek, és próbáljunk segíteni azoknak, akik szerintünk a hatékony megoldásokon dolgoznak!

  • Egyéni és társadalmi szinten is próbáljunk tenni a fenntarthatóságért! Hogy mit, az attól is függ, hogy számunkra mi elérhető, mi reális.

  • Ha eggyel kevesebb műanyagszemetet termeltünk, akkor épp annyival kevesebb problémát okoztunk. Mínusz egy szívószállal eggyel kevesebb az esély arra, hogy majd a teknős orrából kell kihúzni. Persze a hőszigetelés, közeli nyaralás és a növényi étrend Magyarországon jó eséllyel sokkal fontosabb.

  • Ne feledjük, hogy radikális változásra van szükség, kezdjünk bele!

  • Ha környezetvédelmi akciókban veszünk részt, keressük a jófejek társaságát! Akkor lesz hosszabb távon fenntartható a dolog, ha az értelmes célhoz jó kapcsolatok társulnak.

  • Ne támogassuk azokat, akik fenntarthatatlan irányba viszik a világot! Munkaerőnkkel, szavazatunkkal, helyi kezdeményezésünkkel, véleménycikkeinkkel a másik irányba is húzhatunk.

És kit kövessünk?

Tökéletes válasz sajnos nincs, ez korunk komplexitási válságának egyik forrása. Egy ilyen világban már közel sem igaz, hogy a Nobel-díjas közgazdász mindig hiteles (hogy is lehetne, mikor egymás hitelességét is oly gyakran kérdőjelezik meg), a zöld szervezet pedig sohasem. Mivel a környezeti problémák komplexek és a társadalmi változások nemlineáris dinamikáját senki sem érti tökéletesen, a bölcsek köve nincs ott senkinél. Mivel a legtöbb probléma minden megoldása tökéletlen, kritizálni nagyon könnyű, megoldani a problémákat néha nagyon nehéz. A tudományt jó esetben jellemző kritikai gondolkodás ugyanakkor valóban nagyon értékes – különösen akkor, ha a saját megoldási javaslatainkra is alkalmazzuk.

A szerző a Leedsi Egyetem ökológiai közgazdásza. 

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

A történész szakmában suttogva és félve ejtik ki azt a szót, hogy politika

„Soha még a magyar történetírásban ilyen nagy volumenű kutatási kapacitásbővítés nem zajlott le, mint az elmúlt évtizedekben. Történt ez mindenféle átlátható szakmai vita és a nemzetközileg elismert vonatkoztatási pontok figyelembe vétele nélkül” – Pető Andrea történész és Barna Ildikó szociológus folytatja a történetírás szabadságáról szóló vitát.

Így veszett el a szakszerűség a magyar történetírás korlátlan szabadságát temető cikkben

2010-től illiberális emlékezetpolitikai fordulat kezdődött a magyar történetírásban, amit a történeti folyóiratok kvantitatív elemzése is igazol, írta Barna Ildikó és Pető Andrea szeptember végén a Qubiten. Szulovszky János történész szerint az írást pontatlan adatok, illogikus gondolkodás és a kritikus önreflexió hiánya jellemzik.