Jöhet az űrlift, csak valahogy fel kell akasztani a Holdra

Az űrutazás egyik legnagyobb nehézsége a földi gravitáció legyőzése: rengeteg energiát felemészt, míg egy rakétát sikerül eljuttatni az űrbe, ez pedig természetesen irtózatosan sok pénzbe is kerül. A gravitáció legyőzésének többféle módja van, bár egyelőre az emberiség jobbára rakétákat használ a célra – viszont jóval olcsóbb és egyszerűbb lenne, ha lift vezetne az űrbe, ahogy ezt Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, a rakétakutatás orosz atyja már a századfordulón vizionálta.

Az űrlift gondolata bő száz éven keresztül megmaradt a tudományos-fantasztikus irodalomnak, bár Ciolkovszkij teljesen komolyan gondolta – de akkoriban még az űrbe tervezett kozmikus rakétavonatok is csak papíron léteztek. Talán nem véletlen, hogy az űrbe vágyó orosz tudományos karrierje mellett maga is foglalkozott irodalommal, regényeiben űrutazásról, műbolygókról és űrállomásokról írt.

Clarke tette népszerűvé

Az űrlift ötletét egy másik science fiction legenda, Arthur C. Clarke tette igazán népszerűvé: 1979-ben, az Éden szökőkútjai című regényében vetette fel először a lift gondolatát, ebben egy 36 ezer kilométeres oszlop építését vizionálta, amely elektromos árammal juttatná az űrbe a kabint. 

Ezek az elképzelések, legalábbis valamilyen formában mára akár meg is valósulhatnának: Zephyr Penoyre, az Cambridge-i Egyetem asztrofizikusa és Emily Sandford, a Columbia Egyetem csillagásza szerint ma már akár meg is építhetnénk a liftet. 

Fantáziarajz a csodálatos űrliftrőlFotó: VICTOR HABBICK VISIONS/SCIENCE P/Science Photo Library

A hagyományos modellek szerint az űrlift egy irdatlanul hosszú, 42 ezer kilométeres kábel lenne, amely túlnyúlik a geoszinkron pályán, és amelyet persze a Földhöz rögzítenének. E célból Clarke kifejezetten a saját lakóhelyét, Srí Lankát javasolta. A kábel másik végén egy súly lenne, az egészet pedig a centrifugális erő tartaná meg. A lift üzemeltetéséhez egyes elképzelések szerint napenergiát lehetne alkalmazni, így jelentősen csökkenteni lehetne az utazás költségeit. 

Könyörgöm, akasszuk fel!

Ezzel egy gond van: nincs olyan erős anyag, ami elviselné ezt a terhelést, ezért Penoyre és Sandford átgondolták a dolgot, és ahelyett, hogy egy kozmikus buzogányban gondolkodtak volna, inkább úgy döntöttek, hogy a kábelt inkább lelógatják a Holdról. A kábelnek nem is kell egészen a Földig érnie, de a Hold és a Föld gravitációját ügyesen kihasználva létrehozható lenne egy olyan kötélpálya, amelynek a használatával gazdaságosabban lehet a Holdra jutni, ráadásul ezt a terhelést a modern szénszálas anyagok már képesek is lennének elviselni. 

A Holdra szálláson kívül a kábelnek a jövő űrmisszióiban is nagy szerepe lehet, már ha megépítik: a kutatók szerint a Föld és a Hold között lévő Lagrange-ponton létrehozott bázissal már jelentős megtakarítást érhetnének el. A Lagrange-pont a térnek az a pontja, ahol a Föld és a Hold tömegvonzása nagyjából ugyanannyira hat az itt elhelyezkedő dologra – ez az űrlift mostani elméleti modelljében egy űrállomás lenne. 

Penoyre és Sandford modellje persze még csak elméletben létezik, de egy ponton már túllépett az eddigi űrliftterveken: a jelenleg rendelkezésre álló anyagokkal is megvalósítható lenne, az általuk elképzelt bázis pedig kiváló kiindulási pont lenne további teleszkópok, mérőegységek és egyebek űrbe juttatására. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Feleslegessé teszi a számítógép a nyelvészeket?

Amikor fordítanak, az emberek a szoftverekkel ellentétben nemcsak a két nyelv szavainak, szerkezeteinek a megfeleléseit ismerik, hanem értik is, amit fordítanak. És hogy ez mit is jelent pontosan, hogyan is lehetne megragadni és felhasználni, arról egyelőre senkinek sincs fogalma. Nyelvészek nélkül nem is lesz.