Az 1973-as Párizsi Egyezménytől azt lehetett várni, hogy végre pontot tesz a második világháború lezárása utáni erőszaknak Vietnamban. 1941-ben a vietnamiak a francia gyarmatosítók ellen fogtak fegyvert, aztán jött a japán megszállás, később visszatértek a franciák, mintha mi se történt volna. Az 1954-es Genfi Egyezménnyel aztán két, egy északi és egy déli részre szakították az országot, a két országrész közötti harc és a nagyhatalmak politikai játszmái pedig a 17. szélességi foknál kettészakították az országot. Északot Ho Si Minh és kommunista csapatai irányították, délen egy antikommunista junta uralkodott. 

Kisvártatva, 1955-ben kitört a második indokínai háború, amelybe az Egyesült Államok 1965-ben avatkozott be. Azt, hogy mi történt az országban ezekben az időkben, Nagy Tamás nyugállományú ezredes, hadtörténész tömören úgy foglalja össze, hogy „harc”: harc a franciák, a japánok, az amerikaiak és a vietkongok ellen, amelyet csak 1975-re sikerült megfékezni, annak ellenére, hogy már a Párizsi Egyezménytől a konfliktus lezárását remélték.

A magyar misszió

Ebben a lezárásban pedig szerepet vállaltak a magyarok is, még ha szerényet is: erről szól Mayer Béla filmje, a Volt egyszer egy misszió, amelyet szerda este lehetett megtekinteni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a rendező Mayer, Nagy Tamás hadtörténész és Kemény János történész részvételével. Ezek után nem lehet túl meglepő, hogy a történetnek voltak állambiztonsági szálai is – de hogy ezek pontosan hova vezettek, azt a mai napig nem lehet tudni, mivel a küldetést máig sűrű homály övezi. A filmben a misszió egykori tagjai mesélnek kinti élményeikről, munkájukról és arról, hogy a békefenntartó küldetés kezdeti lelkes sajtóvisszhangját vajon miért válthatta fel néma csend. 

A Párizsi Egyezmény aláírása után felállítottak egy Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (ICCS) nevű szervezetet, aminek feladata a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése lett volna. Ennek keretein belül Kanada (később Indonézia), Magyarország és Lengyelország delegáltjainak kellett ellenőrizniük, hogy valóban megtörténik-e az amerikai haditechnika kivonása, a fogolycserék és a tűzszüneti megállapodások betartása.

Mérsékelt siker

Ez a film tanúsága szerint mérsékelt sikerrel zárult: miközben az 1973 és 1975 között kint szolgáló 636 magyar diplomata és katona gyakran életveszélyes helyzetbe került, a tényleges békefeltételeket nem nagyon sikerült ellenőrizniük. Az, hogy az ENSZ békefenntartóihoz hasonló feladatokat láttak el, de Nagy szerint a világszervezettől eltérő módon, csak tovább növelte a veszélyt; a kéksisakos, fehér dzsippel közlekedő békefenntartóktól eltérően ugyanis katonai egyenruhában végezték a dolgukat. Dél-Vietnamban a vörös csillagos egyenruha nem jelentett feltétlenül életbiztosítást, de ebből nem lett különösebb probléma. A magyar katonák és diplomaták nyugodtan járhattak piacra, ismerkedhettek Hanoi népével, sőt össze is barátkoztak velük. Ez vezetett később a Magyar-Vietnami Baráti Társaság megalapításához, amely a mai napig működik mint a vietnami-magyar közreműködés egyik kézzelfogható eredménye.

Sajtósiker, sajtónémaság 

Túl sok minden egyebet nem tudunk: Botz László, a misszió egykori tagja szerint amilyen lelkesen számoltak be a magyar csapat indulásáról a lapok 1972-ben, annyira mély csend övezte később a küldetést. Olyannyira, hogy a békefenntartók az ilyen missziók esetében hagyományosan kiutalt emlékérmeket sem kapták meg, az pedig külön diplomáciai bonyodalmat jelentett, hogy miként is búcsúztassák azt a két tagot, akik életüket vesztették a küldetés során. A két áldozat helikoptere (amelyet az Air America nevű cég üzemeltetett, számtalan egyéb nélkülözhetetlen vietnami szolgáltatáshoz hasonlóan) letért a kijelölt útvonalról, és egy vállról indítható hőkeresőfejes rakétával lelőtték. 

A helikopteren két magyar is utazott: Cziboly Csaba századost és Dylski Aurél őrnagyot később hősi halottá nyilvánították, bár az némi bonyodalmat okozott, hogy a magyar sajtó annak ellenére következetesen balesetről írt, hogy a külföldi újságok mindenütt rakétatámadásról számoltak be. Ez a Belügyminisztériumban is problémákat okozott: egy, az ÁBTL-ből előkerült jelentés szerint a hatóságok attól tartottak, hogy ez szemet szúrhat egyes kötekedőknek, mert hiába volt katonákról szó, a hivatalos narratíva szerint semmi oka nem lett volna a katonai tiszteletadásnak, amit végül mégis megtartottak.

Mindenkit érdekelt

A missziót fedő homály nem véletlen, hiszen a diplomaták és katonák útját az III/I, a III/4 és az MNVK 2, a Magyar Néphadsereg Vezérkar 2. Csoportfőnöksége (Felderítő Csoportfőnökség) is figyelemmel kísérte. És ez még csak Magyarország: amikor a Szovjetunióhoz való hűségét bizonyítani kívánó kádári külpolitika lecsapott a vietnami lehetőségre, Nagy szerint a KGB is bejelentkezett. A szovjet titkosszolgálat azt várta a magyaroktól, hogy hozzanak híreket a távoli Vietnamból, ha már egyszer ott vannak a küldöttek. A hírek mellett technikát is vártak, igaz, nem csak ők: a dél-vietnamiak amerikai felszerelése különösen érdekelte az oroszokat, ahogy a golyóálló mellények vagy a repülőgépek technikai részletei is, különös tekintettel a futóművek anyagára. A magyar ipar is remélt valamit a missziótól: a szárított élelmiszerek, amelyeket az amerikai katonák vittek magukkal, akár évekig is elálltak, így szerettek volna róluk is többet tudni – a sóletkonzerven túlmutató hadi tápnak egyébként azóta is külön rajongótábora van, feltehetőleg nem épp katonákból. Mindenesetre a könnyen szállítható és tartós élelmiszernek Magyarországon vagy épp a Szovjetunióban is lett volna piaca. Az meg már csak természetes, hogy politikai híreket is szívesen fogadtak a szolgálatok.

Beszervezünk mindekit

Az amerikai és a vietnami szolgálatok persze próbálták gátolni a magyar (szovjet, lengyel) törekvéseket, de közben ők maguk is kíváncsiak voltak: Lengyelországból már a magyar misszió indítása előtt érkezett Magyarországra figyelmeztetés arról, hogy az amerikai hírszerzés, a CIA is megpróbálja kihasználni a lehetőséget, és igyekszik beszervezni valakit a küldöttségből. Az amerikai titkosszolgálat módszere szerint két évig békén is hagyták a beszervezett lengyeleket, akik már jóval korábban elkezdték a vietnami munkát, mint a magyar kontingens. Róluk nem érkezett ilyen jelentés, mindössze annyit tudunk, hogy ketten disszidáltak közülük Ausztráliába, ketten meghaltak, az utóéletüket pedig homály fedi, és ha léteznek is ilyen anyagok, azokat nem az ÁBTL őrzi. 

Volt magnó

A kontingens tagjai – azokon kívül, akiket beszerveztek – a hétköznapokat élték meg a háborús Saigonban: piac, feketepiac, könnyű nők, akikre már a szolgálatok is figyelmeztették a kiutazókat, kevés pénz és folyamatos konfliktusok. A hagyományos lengyel-magyar jó viszony a misszióban már nem érvényesült olyan kitűnően, ahhoz pedig, hogy értelme is legyen a békefenntartó munkának, tűzszüneti ügyekben például egyhangú döntésre lett volna szükség, hogy jogsértést állapítsanak meg. A magyar és a lengyel küldöttek viszont rendre az északi kommunistáknak kedvező forgatókönyveket részesítettek előnyben.

Előállt a klasszikus minek ment oda szituáció: egy olyan esetben, amikor a déliek egy üteget telepítettek egy iskola mellé, a vietkongok pedig szétlőtték az iskolát, érvnek számított az is, hogy minek tették oda. A ravasz mestertervet persze nem akkor dolgozták ki: számtalanszor előfordult, hogy iskolák vagy templomok fedezékét vették igénybe, de a felelősség kérdése vitatott volt, így a nyugati államok és a keletiek nem tudtak megegyezni. A magyarok mindenesetre inkább az északi, kommunista Vietnam ártatlanságára szavaztak, a lengyelek általában szintén arra, Kanada és Indonézia viszont nem, így döntésre nem is került sor a misszió során. Azt pedig, hogy ki, kiről és hová jelentett, kevés kivételtől eltekintve nem tudhatjuk: ugyan Thomas Polgar volt a CIA helyi összekötője Hanoiban, és sokat is segített a magyar küldöttségnek, többek között a kitelepítésben is, hozzáférhető jelentések nem maradtak fenn az időszakról.

Lengyel-magyar nem jó barát 

Most már tudjuk tehát, hogy voltak magyarok Vietnamban, bár még mindig nem egészen világos, hogy milyen szerepet játszottak – annyi bizonyos, hogy két katona elesett, ahogyan az is, hogy a hanoi piacon a kiküldöttek be is vásároltak az amerikai technikából. Azt viszont, hogy kinek és miért állt érdekében ez az egész, még mindig konspirációs elméletek övezik. A paranoid hidegháborús hangulatra jellemző, hogy még a keleti blokk két állama, Lengyelország és Magyarország sem volt képes az együttműködésre, innentől pedig ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy éppen ki és mit művelt Vietnamban.

Volt egyszer egy misszió (magyar dokumentumfilm, 120 perc, rendezte: Mayer Béla)