Igaza volt Arisztotelésznek abban, hogy nem minden ember alkalmas állampolgárnak?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Arisztotelész filozófiája jól értelmezhető a Platónnal folytatott vita közegében; magától értetődő tehát, hogy politikafilozófiájában is szembefordul mesterével. Platón közvetlen közelről nézte végig ahogy az athéni demokráciát (amelyben a demokratikus döntéshozatalban csak az egy vagyoni kvótának megfelelő, athéni születésű szabad férfiak vettek részt) foglyul ejtik demagóg vezetők populista szólamaikkal, majd belekergetik egy, az állam számára katasztrofális kimenetelű háborúba, amely után az oligarchák és diktátorok vették át a hatalmat, akik – többek között – Platón mesterét, Szókratészt is koncepciós perben meggyilkolták

Platón radikálisan antidemokratikus politikafilozófiáját kétségtelenül erősen motíválta ez a tapasztalat. Sokak által legfontosabbnak tartott művében, Az államban amellett érvel, hogy az állam vezetése ugyanolyan mesterség, mint a fazekasság: ahogy megválogatjuk, hogy kitől veszünk fazekat – attól, aki a legjobban ért a fazék elkészítéséhez –, úgy az állam ügyeinek eldöntését sem lenne szabad akárkire rábízni, csak arra, aki ért hozzá. Platón tehát a demokráciával szemben egy technokratikus diktatúrát tartott követendő berendezkedésnek.

Arisztotelész ezzel szemben úgy gondolta, hogy a politikai közösség csak akkor lehet hosszú távon életképes, ha a polgárok magukénak érzik a törvényeket, azaz nem pusztán alattvalói, hanem polgárai az adott államnak. Ennek pedig nemcsak az a feltétele, hogy részt vegyenek a törvényhozás működésében, hanem az is, hogy képesek legyenek jó döntéseket hozni. Athén esete Arisztotelész számára is nyilvánvalóvá tette, hogy egy demokratikus döntéshozatali folyamat sokszor rosszabb eredményt hoz, mintha a szakértő egy személyben döntene.

Platón és Arisztotelész Raffaello Az athéni iskola című festményén

Azt azonban vitatta, hogy ezekben esetekben a probléma a döntéshozatali folyamattal lenne. Platónnal szemben a nevelés karakterformáló szerepére helyezte a hangsúlyt, és úgy gondolta, ilyen esetekben a polgárok nem eleve biológiailag alkalmatlanok a helyes döntés meghozatalára, hanem döntéshozatali képességük csorbul. Ahogyan gyerekekre se bíznánk fontos politikai döntést, mert még nem érettek, úgy a nem megfelelően nevelt, akaratgyenge, szex-, alkohol- és pénzfüggő felnőtteket sem szabad politikai kérdésekben döntéshelyzetbe hozni, mivel a döntést nem elméleti megfontolásokra vagy érvekre hallgatva fogják meghozni, hanem az alapján, hogyan tudnák e vágyaikat a leggyorsabban kielégíteni.

Arisztotelész azonban azt is gondolta, hogy a helyes nevelés sem tehet csodákat: azok, akik – valamilyen kontingens okból – fizikailag alkalmatlanok a magasabb szellemi képességek megszerzésére, soha nem lesznek alkalmasak arra, hogy a politikai közösség teljes jogú, döntési jogkörrel felruházott tagjai legyenek. Szerinte ilyen, testi állapotukból eredően szellemi fogyatékosok a természetes rabszolgák.

Ez az elmélet abszurd

Hogy jobban megértsük, hogyan gondolhatott ilyet, tegyünk egy rövid kitérőt Arisztotelész elmefilozófiája irányába. Arisztotelész úgy gondolta, hogy az ember háromféle módon juthat ismerethez: az érzékelésre, a képzeletre és az értelemre támaszkodva. Az érzékelés egyes érzetminőségekről tudósít, pl. hogy most éppen fehéret látok, meleget érzek stb. A képzelet ezekből az érzetminőségekből konstruál egy tárgyi reprezentációt, például, hogy egy fehér nyuszit fogok. Az értelem pedig képes még be nem következett oksági összefüggéseket megragadni – ha megsimogatom a nyuszit, meg fog kedvelni –, illetve ezekből gyakorlati következtetéseket levonni – ha szeretném, hogy megkedveljen a nyuszi, meg kellene simogatnom a nyuszit.

Arisztotelész elmélete szerint a növények olyan élőlények, amelyek híján vannak ezeknek a képességeknek. Az állatok jelentős része, illetve a kognitív fogyatékossággal rendelkező emberek csak az első kettőt – a megismerőképességet és a képzeletet – birtokolják, míg a jó kognitív képességű emberek értelmesek is. Ezen elképzelés szerint az állatok – az emberekkel ellentétben – azért sétálnak be néha egész primitív csapdákba, mert hiányzik az értelmük, és így nem látják be azt az alapvető oksági összefüggést, hogy ha elveszem a sajtot, rám csapódik a csapda.

Arisztotelész elmélete különbséget tesz a tényszerű rabszolgák és a természetes rabszolgák között. Tényszerű rabszolga az, akit rabszolgasorba vetett valaki, azonban ez nem áll összefüggésben kognitív képességeivel; e tekintetében lehet teljes értékű ember. A  természetes rabszolgák viszont nem értelmesek, azaz nem képesek gyakorlati működésre. Az ilyen ember ugyan képes belátni, hogy ha a csapdából elveszi a sajtot, akkor rácsapódik a kelepce, azonban ebből már képtelen azt a következtetést levonni, hogy ha nem akar meghalni, akkor nem kellene elvenni a sajtot. Amint azt Arisztotelész a Politika VII. könyvében kifejti, nagyjából minden nem-görög ember ebbe a kategóriába esik. Éppen ezért Arisztotelész szerint Afrika, Ázsia és Észak-Európa lakói nem képesek magukról megfelelően gondoskodni, szükségük van rá, hogy a görögök rabszolgatartóik legyenek, és utat mutassanak nekik az életben.

Érdemes látni, hogy Arisztotelész nem rasszista, hanem klimatikus determinista, hiszen a kognitív fogyatékosság oka szerinte az, hogy az adott személy milyen körülmények között nő fel, nem pedig valamiféle öröklődő rendellenesség. Az északi túl hideg éghajlat ugyanis kedvez a bátorsághoz szükséges fizikai fejlődésnek, de elsorvasztja az értelmet, azért az északiak ostobák, de vakmerők. Így alkalmatlanok jól szervezett államok alkotására vagy kiemelkedő technikai vívmányok megalkotására, mivel mindenki a maga ura akar lenni és a másik lekaszabolásával van elfoglalva. Ezzel szemben a déli, túl meleg klíma fordítva működik: az értelem túlburjánzásához vezet a bátorsággal szemben, ezért a déliek az elméleti tudományokban – mint a matematika – kiemelkedők, de gyávák, éppen ezért lehet őket hatalmas, zsarnoki uralommal kormányzott birodalmakban tartani. Kizárólag a görög éghajlat  alkalmas arra, hogy a bátorság és az értelem is megfelelő egyensúlyban fejlődjön ki. Vagyis egy fekete férfi, aki Attikán nőtt fel ugyanannyira alkalmas a teljes életre, mint a görög férfi. A görögöket pedig kis korban nem szabad a veszélyes klímájú kontinensekre vinni, különben elbutulnak vagy ellágyulnak.

A természetes rabszolgaság elméletének rekonstrukciója

Malcom Heath, a Leedsi Egyetem professzora egy figyelmet keltő cikkében azt állítja: az elméletnek ez az értelmezése teljesen abszurd, hiszen Arisztotelész számára ismert volt, hogy az általa veszélyesnek tartott klímájú területeken is hosszú ideje élnek emberek, akik képesek magukról gondoskodni: az egyiptomiak piramisokat emeltek, a perzsák hidat építettek a Boszporuszon. Ezek a projektek azonban a gyakorlati észhasználat ilyen szintű hiányossága mellett lehetetlenek lennének; az egyiptomiaknak és a perzsáknak bele kellene sétálniuk a legprimitívebb csapdákba, ez azonban nem következik be! Heath az elmélet egy olyan rekonstrukcióját adja, amelynek fényében Arisztotelész elképzelése nem tűnik  tökéletes abszurditásnak. 

Heath szerint ezért felül kell vizsgálnunk, hogy Arisztotelész valójában mit gondolt a természetes rabszolgák gyakorlati észhasználatának hiányosságairól. Nyilvánvaló, hogy a gyakorlati észhasználat cél-eszköz viszonyokat azonosító funkciója változatlanul meg kell, hogy őrződjön, máskülönben a nem-görögök még a mezőgazdaság művelésére is alkalmatlanok lennének, hiszen nem lennének képesek belátni azt az összefüggést, hogy ha aratni akarnak, előbb vetni kell.

A gyakorlati észhasználat egy másik funkciója a célok közti rangsor felállítása. Ha az embernek egyidejűleg több célja is van, például a barátaival akar időt tölteni, illetve el akarja végezni az egyetemet, és az utóbbi cél érdekében a másnapi vizsga sikeres teljesítése kell, hogy eszközül szolgáljon, akkor képes meghozni azt a döntést, hogy a két célt koordinálva előbb tanul a vizsgára, és csak utólag találkozik a barátaival. Heath értelmezésében Arisztotelész azokat tekinti természetes rabszolgának, akik képtelenek a célok ilyetén koordinálására. Éppen ezért van szerinte ezeknek az embereknek szükségük rabszolgatartóra, aki helyettük koordinálja a céljaikat. A rabszolgatartó ezen elmélet szerint tehát a rabszolga szellemi művégtagja, amely ellát egy olyan funkciót, amelyre a rabszolga magától nem lenne képes, és amelynek ellátása szükséges feltétele a boldogulásának.

A természetes rabszolgák nem tudják, hogy legyenek boldogok

Ha a mai szemmel nézve ugyan teljesen abszurd, Arisztotelész korában azonban tudományosnak számító klímadeterminizmustól elvonatkoztatunk, Heath értelmezése nyomán egy filozófiailag figyelemre méltó elméletet kapunk. Ursula Wolf, a Mannheimi Egyetem professzora cikkében rámutat, hogy Arisztotelész számára a boldogság a legfelsőbb jó megélése; azaz a boldogság szükséges, de nem elégséges feltétele a legfőbb jó meghatározása. Ez a legfőbb jó Wolf értelmezésében nem egy eleve adott dolog, amelyet meg kell találni, hanem egy feltétel nélküli cél, amelyet az ember a célok sokasága közül választ ki magának olymódon, hogy a többi célt ennek az egynek rendeli alá. Az előbbi példánál maradva, az ember hosszú idő alatt, nap mint nap hozott döntéseiből kirajzolódik egy értékpreferencia azzal kapcsolatban, hogy azért találkozik a barátaival, hogy szakmailag előrébb jusson, vagy azért akar szakmailag előrébb jutni, hogy mély és őszinte barátságokat ápolhasson. Amelyik cél ezek közül hosszú távon a többi cél rendező elvéül szolgál, az lesz az ember célja az életben. Ennek betöltése ugyanolyan lényegi funkcióvá válik számára, ahogyan a késnek az a lényegi funkciója, hogy jól vág. Azaz, állítja Wolf, az ember értelmi tevékenysége révén maga választ célt magának: életének és önmagának ad formát azáltal, hogy egy célt nem más cél érdekében, hanem önmagáért választja.

Amennyiben ezt a két elemzést összeolvassuk Arisztotelész politikafilozófiájával, világosan kirajzolódik, hogy Arisztotelész szerint miért alkalmatlanok a természetes rabszolgák az állampolgárrá válásra. Mivel ők nem képesek egyetlen célt konzisztensen legfőbbnek tekinteni, nem képesek az életválasztásaikat konzisztensen e cél köré rendezni, azaz képtelenek a boldogságra. Ez egyúttal azt is jelenti azonban, hogy döntéseik mindig a pillanat függvényében ingadoznak – hasonlóan azokhoz az emberekhez, akik ugyan görögként rendelkezhetnének az észhasználat feltételeivel, azonban – minthogy rosszul nevelték őket – akaratgyengék lettek. Azaz Arisztotelész szerint nem azokra kell bízni a döntést, akik a legtöbb elméleti ismerettel rendelkeznek az adott területen – hiszen a déli barbárok is ilyenek –, hanem azokra, akik szilárd kritériumrendszerrel bírnak a döntési lehetőségek elbírálásához. Akik pedig ilyennel nem rendelkeznek, azok sokkal jobban járnak, ha hagyják, hogy vagy egyes személyek vagy a társadalom egésze mint kollektív rabszolgatartó válasszon helyettük célt az életüknek, hogy ezáltal esélyt kapjanak valamiféle másodlagos boldogság megélésére.

Éljen soká a természetes rabszolgaság?

Mit tanulhat a ma embere Arisztotelész természetes rabszolgaságról szóló elméletéről? Mint láttuk, Arisztotelész elméletét általában rasszizmusának filozófiailag irreleváns megnyilvánulásának szokták látni, azonban Heath és Wolf értelmezése nyomán egy, filozófiája szempontjából motivált elméletként tűnt elő, amely ráadásul a szó klasszikus értelmében nem is tekinthető rasszistának. Azt jelenti ez, hogy érdemes lenne elfogadnunk és a kortárs állapotokra alkalmaznunk a természetes rabszolgaság intézményét? A kortárs politikafilozófia egyes szélsőséges képviselői, illetve politikai pártok is javasolták már hasonló érvek mentén az adott politikai közösség döntéshozatalában résztvevők körének radikális szűkítését: ők – akárcsak Arisztotelész – úgy vélik, hogy a politikai döntés meghozatalára való képesség nem velünk született, hanem csak a megfelelő nevelés eredményeként sajátítható el. Azok, akik a közelgő klímakatasztrófát a demokratikus döntéshozatali mechanizmus csődjének tartják, elméleti alapot is találhatnak Arisztotelészben arra, hogy miért nem érdemes az igazán fontos döntések meghozatalát a népre bízni.

Azonban fontos látnunk, hogy bár Arisztotelész természetes rabszolgaságra vonatkozó elmélete filozófiájának más részei által motivált, ettől még Arisztotelész filozófiája mint olyan nem biztos, hogy konzisztens, vagy hogy a jelenben érvényes. Az egyik alapvető probléma, hogy Arisztotelész számára az elméleti belátások képessége valamilyen értelemben az isteniben és örökben való részesedés, hiszen az elméleti igazságok alapja az örök isteni elmében meglévő igazságok megpillantása. Bizonyos metafizikai előfeltevések miatt Arisztotelész úgy gondolta, hogy ezen folyamat során a lélek képes magát halhatatlanná tenni, amely folyamatot explicit módon az emberitől az istenibe való átformálódás nyelvén írta le. Mivel tehát a helyes politikai döntéseket a jóról alkotott megfelelő fogalom kialakítása alapozza meg, amely egy elméleti belátás, úgy tűnik, hogy az isteni elme ugyanolyan szellemi művégtagja az emberi elmének, amilyen a természetes rabszolgaság elmélete szerint a rabszolgatartó elméje a rabszolgának. Azaz nem világos, hogy Arisztotelész elméletéből nem egy szélsőséges teokratikus államberendezkedés következnék-e leginkább, ahol a politikai döntések végső soron nem emberek egy kis csoportjától, hanem egy – mintegy szuperszámítógépként funkcionáló – istenségtől függnek, akinek minden ember a természetes rabszolgája.

Ugyanebben a kontextusban nem világos, hogy Arisztotelész arra a kérdésre tudna-e konzisztens választ adni, hogy pontosan mennyire kell integrált személyiségnek lennie annak, aki már képes az önálló és szabad életre? Elmélete szerint az integrált személyiségű ember olyan jót választ egy teoretikus belátás révén, amelyet minden lehetséges szituációban önmagáért választ, azonban könnyű belátni, hogy egy véges emberi elme aligha teheti meg ezt a választást teoretikus alapon, legfeljebb heurisztikus módon. Éppen ebben különbözik az isteni elmétől, amely gondviselését a világ minden lehetséges helyzetét átlátó döntésére alapozza. Ez viszont azt jelenti, hogy mindenki, akinek a döntése nem esik egybe az isteni döntéssel, metafizikai szükségszerűséggel kerülhet olyan helyzetbe, amikor rá kell ébrednie, hogy van egy másik olyan jó, amelyet magasabbra értékel annál, amit korábban a legmagasabbra értékelt, csak ezt eddig a kontingens élethelyzete miatt nem látta be. 

Az anya, aki korábban azt gondolta, hogy gyermekei mindennél fontosabb öncélok, a koncentrációs táborban az egyiket mégis feláldozza a túlélés érdekében a Sophie választása című filmben. A filozófus, aki korábban azt gondolta, hogy a bölcsesség szeretete mindennél fontosabb öncél, az állástalanság és szegénység hatására mégis a megélhetést választja, hogy egy, a hazai helyzetben szomorúan aktuális példát mondjunk. Ezek a helyzetek mind azt mutatják, hogy tulajdonképpen az, amit Arisztotelész a természetes rabszolga elmeállapotaként ír le, valójában az emberi állapot, pusztán az egyes individuumok társadalmi és gazdasági helyzete függvényében ez többé vagy kevésbé nyilvánvaló. 

A cikk szerzője az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.