Harcra használta félelmetes agancsát az óriás ősszarvas
Az óriásszarvas (Megaloceros giganteus) dicsekedhetett a szarvasfélék közül a legnagyobb aganccsal, ennek terpesztése a 3,65 métert is elérhette, tömege pedig akár negyven kiló is lehetett. Akkora volt, hogy egyes elméletek szerint éppen ez okozhatta a faj vesztét is: a csontmaradványok alapján a paleontológusokban az a gyanú is felmerült, hogy az agancs túlnőtte az állatot, így idővel a szarvas életképtelenné vált. Philip Cox, a Yorki Egyetem paleontológusa szerint még az is kétséges volt, hogy az irtózatos méretű aganccsal felszerelt állat egyáltalán fel tudta emelni a fejét. Egy friss kutatás szerint viszont még használni is tudta.
A Megaloceros utolsó példányai nagyjából 7700 évvel ezelőtt pusztultak ki – korábban úgy hitték, hogy a klímaváltozáshoz nem volt képes alkalmazkodni, és a jégkorszak végével tűnt el, de úgy tűnik, hogy még a melegebb időszakokban is elboldogult. Az állat a füves, tágas térségeket kedvelte, az erdők megjelenésével viszont már nem tudott mit kezdeni, épp a hatalmas agancsok miatt: Mike Simms, az Ulsteri Múzeum paleontológusa szerint éppen ez okozta az állat vesztét.
Amíg viszont éltek, hasonlóképp használták az agancsukat, mint a mai szarvasok: a hímek összecsaptak velük. Ada Klinkhamer, az ausztráliai New England-i Egyetem paleontológusa virtuális töréstesztet tartott, ahol megvizsgálták, hogy vajon alkalmas-e harcra az agancs, és kiderült, hogy az – bár csak bizonyos keretek között.
Lassan, lomhán, de mégis párbajoztak
A teszthez először is CT-vel vizsgálták a Megaloceros agancsait és koponyáját, majd beszkennelték az európai dámvad (Dama dama), a gímszarvas (Cervus elaphus) és a jávorszarvas (Alces alces) koponyáját is. A ma ismert szarvasfélék hímjei véres, de nem halálos küzdelmet folytatnak a párzás jogáért – ezeket a lovagi tornákat már széles körben megfigyelték. Sokan azt feltételezték, hogy az óriásszarvas esetében a természet túllőtt a célon, és mint a népmesében, az agancsa díszesebb volt, mint amennyire hasznos.
Klinkhamer és társai azt vizsgálták, hogy mekkora nyomást képes elviselni egy mai, párbajra alkalmas agancs, a csatázó hímek mozdulatait pedig összevetették a Megaloceros agancsán mért adatokkal. A tesztből kiderült, hogy az óriási agancsok valóban alkalmasak voltak a párbajra, de nem viseltek volna el minden olyan mozdulatot, amellyel a ma élő fajok küzdenek a párzás jogáért, ezért feltételezhető, hogy a rituális összecsapások eszköztára a Megaloceros számára jóval korlátozottabb volt, mint a mai fajoknál.
A természetben megfigyelt párbajoknál a harc két részre tagolható: az összecsapásra és az azt követő birkózásra. A Megaloceros esetében a kutatók nem tudták megállapítani, hogy pontosan hogy mehettek egymásnak az állatok: az irdatlan agancs nagy valószínűséggel eltört volna, ha a ma élő szarvasfélék módjára ütköztek volna egymással, így azt feltételezik, hogy az állat inkább toló és birkózó mozdulatokra használhatta a fejdíszét - de miután mégiscsak negyven kilót hordozott a fején, ezek a harcok inkább jelképesnek voltak tekinthetőek, még annyira sem komolynak, mint a maiak.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
