Egy irodalmár megfejtette, ki volt Kosztolányi Szeptemberi áhítatának titokzatos zongoristája

1935 júliusában az akkor már nagybeteg Kosztolányi és felesége a visegrádi újságíró- üdülőben nyaralt. A költő itt ismerte meg Radákovich Máriát, akibe beleszeretett, el is akart miatta válni. A megváltást remélte tőle – és az életet. Két tucatnál több levél mellett ebből a szerelemből született meg a Szeptemberi áhítat című vers, amely először a Nyugat 1935 októberi számában jelent meg.

A nyaralásból hazatérve Kosztolányi hamar levelet írt Máriának, ekkor még magázódva. Kitért benne a Visegrádon átélt élményekre, felelevenítette kettejük megismerkedését, hogyan élte meg ő. „Először is megpillantottam magát. Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonata pathéique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein. Végül a Dunaparton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló” – olvasható Kosztolányi a Réz Pál által sajtó alá rendezett Levelek – Naplók kötetben. 

Csalóka emlékezet

Radákovich Mária 1974 januárjában magnóra mondta emlékeit, ezekből, a hozzá írott Kosztolányi-levelekből és Kosztolányiné visszaemlékezésének részleteiből állította össze Vargha Balázs 1975-ben azt a Kritika folyóiratban megjelent „montázst”, amelyből a kései szerelemre fény derült. Vargha azonban nem minden részletet közölt nyomtatásban, némiképp stilizálta is az elhangzottakat, és ez, mint kiderült, helyenként félreértelmezésekhez vezet. 

Kosztolányi 1935-benForrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

A nyomtatásban megjelent változatban Radákovich Mária azt mondja: „Volt ott egy újságíró házaspár, a lányukkal. A kislány zongorázott. Az ő zongorajátékáról ír a Szeptemberi áhítatban. / Együtt hallgattuk a zongorázást, beszélgettünk, és akkor megcsókoltuk egymást. Hogy pontosan hol történt ez, nem tudom.”

A Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában fennmaradt hangfelvételen valóban majdnem ezt mondta, de ott más részleteket is felelevenített: „És volt egy család, nem tudom, hogy hogy hívják, valami újságíró. Férfi és a felesége, és egy lányuk volt. És a lányuk zongorázott. És játszotta a Sonata pathétique-ot és Schumannt. […] És akkor odamentünk és hallgattuk. De más nem volt ott, csak mi ketten.” Visszaemlékezése azonban folytatódik, mégpedig úgy, hogy a visegrádi emléket összekapcsolja egy nem sokkal későbbivel: „Ennek az újságírónak, akinek a lánya zongorázott, és az ment férjhez […]. Annak az esküvőjén voltunk, és ott sokan voltak, és Kosztolányi is ott volt, én is ott voltam. És egymás mellett álltunk […], miközben ment a szertartás, úgy éreztük, hogy egymásnak is esküszünk.” Vagyis a Vargha Balázs-féle változat kislánya, annyira nem lehetett kislány, ha pár hét múlva férjhez ment. 

A közös templomlátogatás elég fontos esemény volt a kapcsolat eseménytörténetében, Arany Zsuzsanna így írt róla monográfiájában: az eset „komolyabb jelentőséget kapott Kosztolányi és Radákovich kapcsolatában. Mindketten hivatalosak voltak ugyanis az egyik újságíró lányának az esküvőjére, s a fiatal pár egyházi szertartását a Lehel téren lévő Árpád-házi Szent Margit-templomban tartották.” A részvételt ezen a templomi esküvőn, és ott tett titkos eskü a vallásossághoz való kései fordulás egyik állomásaként értelmezik az irodalomtörténészek.

Nem ott és nem úgy

Radákovich Mária konkrét személyeket és egy beazonosítható eseményt is említ visszaemlékezésében, ám 1975 óta mindmáig nem történt meg nevesítésük. Azt eddig is tudtuk, hogy egy újságíró lánya valamikor 1935 szeptembere és 1936 februárja között, amíg a költő és múzsája közötti kapcsolat tartott, férjhez ment a Lehel téri templomban. Ez elég információ a továbblépéshez, mert gyorsan kideríthető, hogy nem a Lehel, hanem korabeli Ferdinánd téren álló, nem Árpád-házi Szent Margitról, hanem Árpádházi Boldog Margitról elnevezett templomban tartott esküvőt kell megtalálni.

A korabeli budapesti napilapok házassági rovatának átnézése után feltűnik, hogy egy házasságról több lap is hírt adott. Előzetesen és utólag is. Ez a korabeli szokások szerint vagy azt jelentette, hogy jeles személyiségekről van szó, vagy azt, hogy egy újságíró megkérte kollégáit, helyezzék el saját lapjukban a hírt. Mint kiderült, ez utóbbiról van szó. Politikai hovatartozástól függetlenül több lap is beszámolt ugyanis arról, hogy Wertz Béla lánya, Adrienne és Legány Endre házasságot kötnek, illetve házasságot kötöttek. 

A Szeptemberi áhitat zongoristalánya, Wertz Adrienne a valóságban saját esküvői fotójánForrás: Bíró-Balogh Tamás

A menyasszony édesapja, Wertz Béla (1888–1948) hírlapíró és szerkesztő 1888. január 3-án született a délvidéki Nagybecskereken. Iskoláit szülőhelyén kezdte, majd Temesváron folytatta, ott is érettségizett. 1906-tól két évig a budapesti egyetem jogi karán tanult, majd átiratkozott a bölcsészettudományi karra, ahol magyar–latin szakos tanári diplomát szerzett. Újságíró lett, német nyelvű lapoknál dolgozott: 1925-ös megszűnéséig a Neues Pester Journal, később a Neues Politisches Volksblatt munkatársa volt, 1939-től a lap 1940-es megszűnéséig főszerkesztője is. A rendőrségi és a városházi rovat szerkesztője volt. Ezután a Pester Lloyd szerkesztője, majd főszerkesztője lett. 1944-ben maga mondott le a posztról, tiltakozásul, mert nem akarta a lapot a német megszállók szócsövévé tenni. 1948. március 16-án hunyt el Budapesten. Felesége Oberbauer Mária (1886–1965) volt, aki felmenői között tudhatta Oberbauer Jenőt (Eugen Oberbauer), Kossuth Lajos egyik titkárát, a híres bécsi légió magyarországi útjának egyengetőjét, aki „meg is kapta ezért a császári ház »jutalmát«: négy év börtön Kufstein várában.”

Az ő lányuk zongorázott Kosztolányinak és Máriának Visegrádon, és a szerelmesek az ő 1935. szeptember 14-én a Ferdinánd (mai Lehel) téri Árpádházi Boldog Margit plébániatemplomban tartott házasságkötésére mentek el, ahol aztán titokban egymásnak fogadtak esküt. 

Azt is tudjuk már, hogy Wertz Adrienne 1910. október 26-án született Budapesten, ugyanitt végzett kertgazdasági középiskolát. Énekelni csak később kezdett tanulni; édesanyja operaénekest akart belőle faragni, de Adrienne-nek más tervei voltak. És bár nem szándékozott erre a pályára lépni, szeretett és tudott énekelni. Ezért is, hogy a háború után Berettyóújfaluban, ahol férje termelési miniszteri biztos volt, többször fellépett különböző rendezvényeken. 1974. december 9-én hunyt el. A vőlegény Cekeházai Legány Ödön ny. gazdasági akadémiai tanár, a Hatvani Növénynemesítő Rt. vezérigazgatója és felesége, Smerál Franciska fia, Legány Endre (1906–1981) mezőgazdasági akadémiát végzett gazdatiszt volt.

Levél és dedikáció

Az esküvőről szinte az összes napilap hírt adott. Sőt, az egyik várospolitikai lap, az Új Budapest hosszú cikkben számolt be róla, mert ezen az alkalmon az anyakönyv-vezetői szerepet nem más töltötte be, mint Budapest polgármestere, Szendy Károly (1885–1963), aki 1934-től az 1944 márciusi német megszállásáig volt a főváros első embere, mikor is önként lemondott posztjáról.

Szendy polgármester – írja a cikk – ezen az esküvőn debütált anyakönyvvezetőként: „Kifogástalan fekete zsakett, csíkos nadrággal, szárnyas gallér, széles szürke selyem nyakkendő volt a polgármester öltözéke a premiéren: a polgármester mellén a házasságot kötő anyakönyvvezető törvényszerű nemzetiszínű moare szalagja feszült. […] Külön megtiszteltetés a sajtó számára, hogy a városházi sajtóiroda volt az, amelynek tiszteletére a polgármester az anyakönyv-vezetői ornátust magára öltötte: Wertz Béla kollégánk leánya rebegte el daliás vőlegényének a boldogító igent, miután ezirányban a polgármester kérdést intézett hozzá.” A cikkből az is kiderül, hogy Szendy „rövid, okos és szellemes beszédet intézett az ifjú párhoz, áldást és boldogságot kívánván a nagy nap alkalmával”, és a szertartáson egy jegyző és egy fogalmazó segédkezett mellette, a „megszokott pontossággal”, „ügyesen és tapintatosan”.

Kosztolányi levelet is írt neki:

Budapest, 1935 XI. 4.

Kedves Aduska

nagyon fájt, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem mehettem el esküvőjére, melyre pedig már napokkal azelőtt készülődtem. Ma feladattam cimére „Összegyűjtött költeményeim”et. Kérem, fogadja szivesen mint visszaemlékezést a visegrádi zenés délutánokra és estékre. Legyen nagyon boldog.

Férje urát ismeretlenül is üdvözlöm, magának pedig hódolattal csókolom a kezét:

Kosztolányi Dezső

A kézzel és Kosztolányi jól ismert zöld tintájával írt levél borítékja is megvan (címzése: „Őnagysága / Legányi Endréné / úrasszonynak / Nagyoszkár / Tápiósáp / Utolsó posta”), amelyről kiderül, hogy Kosztolányi valóban nem ismerte a férjet, hiszen elvétette a nevét.

Kosztolányi leveleForrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ugyanakkor a családi könyvtárban fennmaradt a Wertz Adrienne-nek küldött Összegyűjtött költeményei kötet is, az alábbi dedikációval:

Aduskának, / a Schumann-dalért: / Kosztolányi Dezső / 1935 Budapest.

Dedikáció a zongorajátékértForrás: Bíró-Balogh Tamás

Kosztolányi mind a levélben, mind a dedikációban utal a visegrádi zenés előadásokra, kétségtelen tehát, hogy valóban Wertz Adrienne, azaz Aduska játszott nekik ott, és az ő játéka került bele a Szeptemberi áhítatba.

Viszont a levélben Kosztolányi éppen azért kér bocsánatot, hogy az előzetesen megbeszéltekkel ellentétben mégsem jutott el Aduska esküvőjére. Ez pedig ellentmond Mária történetének. 

Talán Radákovich Mária emlékezett rosszul; évtizedek távolából ez nem lenne meglepő. Elképzelhető, hogy valóban volt egy meghívásuk, és valóban voltak Kosztolányival együtt egy esküvőn, de egy másikon, de a két emlék az évtizedek alatt összemosódott. Az is meglehet, hogy Kosztolányi emlékezett rosszul, és mégis ott voltak az esküvőn. Fizikálisan és mentálisan is ingatag állapotban volt ekkor. Az is kérdés, hogy miért csak másfél hónap múlva mentette ki magát levélben. A regényesebb magyarázatokat kedvelők viszont akár azt is feltételezhetik, hogy a levél írásakor Kosztolányiné ott állt férje válla fölött, így az nem írhatta az igazat, ezért inkább füllentett egyet, csak hogy ekképp is emlékezhessen a visegrádi nyárra. Egyelőre nem lehet kijelenteni ezzel kapcsolatban semmi biztosat.

A lényegen azonban ez nem változtat. A vers ekkor már készen volt: két nappal az esküvő előtt, szeptember 12-én Kosztolányi felolvasta Máriának nevenapján. Egy héttel később elküldte a végleges változatot Gellért Oszkárnak, a Nyugat szerkesztőjének, és a Szeptemberi áhítat a következő számban, október 1-jén meg is jelent, a lap élén, kitüntetett helyen, minden más írás előtt. A vers, amelyet közvetve Wertz Aduska játéka is ihletett, s ennek a költő maga is emléket állít, nemcsak a Kosztolányi-életmű, de az egész magyar költészet egyik kiemelkedő darabja. A vers vonatkozó szakasza így szól: 

Aztán a délután is furcsa nékem, 

hogy a napot árnyékok temetik, 

a zongorán, mint hajdan a vidéken, 

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban 

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia, 

száján kacag a schizophrénia.

A szerző irodalomtörténész, Radnóti Miklós és Kosztolányi Dezső életművének kutatója, megjelenés előtt áll Ha nem volnátok ti – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei című monográfiája.

Kapcsolódó korábbi cikkeink: