Sokkal összetettebb annál a világ, hogy egyetlen út vezessen a megismeréshez. A tudomány ebben nagy szolgálatunkra van, de meg is köti gondolkozásunkat szigorú szabályai által. Emellett a tudományos gondolkozás létrejötte előtt is rengeteg ismeretet szereztünk a világról, amit az archaikus gondolkozás hozott létre, megteremtve a mítoszok világát is.

Az archaikus gondolkozás holisztikus, az ember és a világ egységéből indul ki. Ennek két oldala van, egyrészt az ember a világ része, másrészt az ember saját belső világában képezi le az egész világot. Ez a két végpont összetalálkozik, akárcsak az összecsavarodott kígyó feje és farka. Talán ez jelenik meg a mítoszok világában is, ahol a kígyó a világ teremtésének egyik fontos jelképe. Az archaikus gondolkozást nevezhetjük tradicionális gondolkozásnak is, amiben a hit kulcsszerepet játszik. Ebben a gondolkozásban nem a racionalitás az úr, de nem is irracionális. Ennek is van logikája, amely azonban eltér a racionális logikától, ezt nevezhetjük a lét logikájának is. 

Az elmondottakra nagyon szép példa a tibeti teremtésmitológia, amiből néhány mondatot érdemes idézni:

„Kezdetben semmi sem létezett, sem tér, sem idő, sem valóság, sem jel, sem lét, sem nemlét. Ebből keletkezett minden, ami látható és tapintható.

Az első lény varázslatos átalakulási képességgel született. Megnevezte magát: »A Keletkező Világ Ura, Szent Győzedelmeskedő«. És boldog volt, mert hatalma mindenre kiterjedt.

Ekkor a négy évszak még nem vált el egymástól, a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagképek alig mozdultak, a mennydörgés, a villámlás, az eső, a jég, a fagy sem követték az évszakok változásait. A Földnek nem volt ura, az erdők, a növények maguktól nőttek és szaporodtak. A kövek és a hegyek már létrejöttek, de még nem mozdultak, és a földrengés is ismeretlen volt. A föld aranyból volt. A folyók is megvoltak már, de még nem indultak el a tenger felé. Madarak és vadak is éltek az erdőkben, de még senki sem vadászott rájuk. Istenek is léteztek, de még nem hallgatták meg a könyörgéseket, és nem uralkodtak ég és föld felett. Létrejöttek a démonok is, de még nem kezdhették el romboló munkájukat. Voltak betegségek, de még nem okoztak kínt és fájdalmat. Volt már táplálék, de még senki nem fogyasztotta. A boldogság is létezett, de nem volt, aki felfogja. A nappal nem különbözött az éjszakától.”

A tibeti teremtésmitológia az ideák elsőbbségének költői szépségű kifejtése, hasonló gondolatok jelennek meg más mítoszokban is.

A lélek több, mint a tudat

Az archaikus gondolkozás a hitre épül, és nincs szüksége racionális bizonyításra, számára ez fölösleges. Ez szemben áll a racionális gondolkozással, bár igazából nem is helyes „szembenállásról” beszélni, helyesebb azt mondani, hogy a kétféle gondolkozás kiegészíti egymást.

Az ember nem egydimenziós teremtmény, attól ember, hogy nemcsak teste, hanem lelke is van. Az ember testi szükségleteinek kielégítését elősegíti a racionális gondolkozás, de a léleknek másra is szüksége van, mert létének értelmét kutatja, és ezt a tradicionális gondolkozás adhatja meg. A lélek nem pusztán „tudat”, annál lényegesen több, a tudat talán megelégedhet a racionális gondolkozással, de a léleknek ennél többre van szüksége.

A racionális gondolkozás határesete a tudomány

A racionális gondolkozásnak is különböző iskolái vannak, ennek egyik ágát képviseli a tudományos gondolkozás. Ebben az ember leválasztja magát a környező világról és olyan törvényeket alkot, amely nem függ az egyes embertől, ami bárki számára egyaránt érvényes. Ezt először Galilei fogalmazta meg, aki abból indult ki, hogy a világ rendelkezik matematikai formába önthető törvényekkel, amit megfigyelésekkel és kísérletekkel ismerhetünk meg, és ezek a kísérletek reprodukálhatók. A tudományos megismerés azonban nem egyetlen módja a világ megismerésének, meg vannak ennek is a sajátos korlátai és veszélyei is. Rendkívül nagyképű és elfogadhatatlan az olyan nyilatkozat, mely szerint „az isten hipotézisére nincs szükség” a világ megismerésére. A tudomány – és ez különösen érvényes a fizikára – elszigetelt egységekben gondolkozik, amit megpróbál leválasztani a mindig létező és figyelmen kívül hagyott kölcsönhatásoktól. Ez vezet a tudomány fragmentálódásához, egymást nem értő résztudományok hosszú sorához, amiben már elvész a legfőbb cél, az egységes valóság megismerésének vágya.

A racionalitásra és a hitre alapozott gondolkozás szembeállítását akadályává válhat a megismerésnek. Mindkettőre szükségünk van, az egyik elősegíti, hogy „kényelmesebben” éljünk, a másikban lelkünk igényeit teljesíthetjük ki. A kétféle gondolkozás és törekvés nem zárja ki egymást, az emberi léthez mindkettőre szükségünk van.

Galilei és az inkvizíció

Galileo Galileit,  a 16-17. századi itáliai fizikust és csillagászt mint a tudományos gondolkozás hősét szokás beállítani, aki szembekerült a bigott és vaskalapos egyházi vezetéssel és annak ostorával, az inkvizícióval. Így ábrázolja ezt Németh László is Galilei című drámájában. Ez azonban rendkívül egyoldalú beállítás. Az egyház valójában tudományos műhely is volt. Ebben folytatója volt a sokkal régebbi hagyományoknak. Akár az egyiptomi, akár a mexikói piramisokat nézzük, ezek többségükben csillagászati megfigyelő helyek is voltak, a korai csillagászat egyben szakrális szerepet töltött be, ennek művelői a papság köréből kerültek ki. Ez a felfogás a középkorra is jellemző volt. Az újkor hajnalán is fontos szerepet játszott az egyház a tudomány előmozdítására, maga Galilei is sokat köszönhetett az egyházi támogatásnak. 

A hírhedt Galilei-per nem úgy zajlott le, hogy a pápai bíróság képviselői mereven elutasították volna a heliocentrikus világképet, csupán lehetséges „modellnek” tartották, aminek bizonyítását kérték számon Galileitől, viszont ő a mai értelemben vett bizonyítékokkal nem rendelkezett. Viszont hitt az igazában – amit aztán az utókor helyesnek talált –, és igazának hitében kemény támadást intézett még az őt támogató pápával szemben is. Galilei gyakorlatilag kiprovokálta, hogy az inkvizíció elítélje végül, de még rabságát is luxuskörülmények között élhette le. 

Az egyház tudománytámogató szerepére később is számos példát találunk, gondoljunk Gregor Mendel Ágoston-rendi szerzetesre, aki az első lépést tette a genetika felé, vagy a jezsuita Pierre Teilhard de Chardin antropológusra, vagy az ősrobbanás elmélet megalkotójára, Georges Lemaître-re, aki szintén jezsuita pap volt. A modern természettudományok művelői között is nagy számban vannak istenhívők: Einstein is istenre hivatkozott nevezetes mondásában: „az isten nem kockajátékos”.

Mikor autentikus egy teremtésmítosz?

A geocentrikus-heliocentrikus modell megkülönböztetése alapvetően más jelentőségű a tradicionális és a modern világképben. Az archaikus világteremtési elképzelések számára ez nem volt kérdés, ezért természetesnek vették, hogy a Föld a mi világunk középpontja. Más a helyzet a racionális gondolkodásban, ez paradigmaváltást jelentett a világ és a Föld viszonyának kérdésében. A szájhagyományok alapján továbbadott mítoszokban, ha a geocentrikus kép jelenik meg, joggal gyanakodhatunk, hogy forrásunk nem autentikus, mert a mítoszt továbbadó tudatába már beszűrődtek a racionális gondolkozás elemei.

Az ősrobbanás elmélete és néhány teremtésmítosz között is érdekes párhuzamosságokra lelhetünk, ez azonban nem értelmezhető akként, hogy a modern elmélet a teremtésmítoszt „igazolja”. Ezek az emberi kultúra szép párhuzamai, de ne akarjuk a modern tudomány eredményeivel a mítoszokat igazolni, mert erre nincs szükség, a mítoszok önmagukban igazak, önmagukban adnak képet világunkról.

Létezésünk feltételei és a fizikai törvények

A modern tudomány sok mindenre nem tud magyarázatot adni. Nnincs olyan elmélet, amelyből származtatható lenne a különböző fizikai erők aránya, vagy például, hogy mekkora a tömege az egyes elemi részecskéknek. Pedig ezek az arányok döntő fontosságúak világunk fennállásában. Egy parányi változás a gravitációs erő és az atommagokban működő erők arányában és a csillagok vagy hamar szupernóvává robbannak szét, vagy gyorsan kialudnának. Még ha ez nem is következne be, a szupernóva-robbanás elmaradása miatt csak könnyű elemek jönnének létre, és a kőzetbolygók nem alakulnának ki. 

De az élet feltételei akkor sem jönnének létre, ha az elektron kissé könnyebb lenne, mint a proton kétezrede, vagy annál valamivel nehezebb. A biofizika rendkívül finom és összetett folyamatai, például a DNS molekulák fel és lecsavarodása a sejtosztódás során nem jöhetnének létre nagyobb elektrontömeg esetén, mert a kémiai kötés stabilitása ezt megakadályozná. Ellenkező esetben túl könnyen esnének szét a molekulák, ami szintén akadályt jelentene. De vehetünk példát az univerzum kialakulásából is, ha az általános gravitációs elmélet kozmikus állandója akár egy milliárdod értékben más lenne, akkor vagy hamar szétfutna az univerzum, vagy visszazuhanna önmagába. 

Számtalan hasonló példát lehetne felsorolni, ami mind azt mutatja, hogy világunk természeti állandói egymással harmonikus arányban vannak, és ez teszi lehetővé, hogy létezik univerzumunk és benne mi, saját magunk. A modern tudománynak is javára válik, ha világunk létezését és annak egységét veszi alapul, akárcsak az archaikus gondolkozás.

A szerző fizikus, a BME és az ELTE címzetes egyetemi tanára. A Kalandozások a fizikában címen a Qubiten futó sorozatának korábbi írásai itt, tudósportréi pedig itt találhatók. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: