Saját hiúsága vitte sírba Rotschild Klárát, a vörös divatdiktátort
A világhírű Rothschildokkal egy betű híján névrokonságban álló pesti Rotschild Klára különleges személyiség volt: sokakkal ellentétben a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korban is érvényesülni tudott. Az 1930-as évek közepétől ő igazította a magyar arisztokráciára a legutolsó párizsi divatot, 1940-ben az ő ruhakölteményében kápráztatta el a násznépet és a sajtót Horthy Miklós menye, Edelsheim Gyulai Ilona grófnő, de a vészkorszak és a világégés után egyeduralomra jutott állampárti elit nőtagjait is ő öltöztette, akkora elismerést kiváltva ezzel a dekadens nyugaton, hogy a keleti blokk Coco Chaneljeként emlegették.
„A Rotschild ruha a mindenkori divat kissé konzervatív, inkább elegáns, dámás, kortalan stílusát képviselte. (...) fő erényeiként kiemelhetők a józanság, a kifinomultság, a hordhatóság és az elegancia. Ezek az ismertetőjegyek az úgynevezett szocialista jó ízlés esetében is állandósultak. Míg a párizsi ízlést a bohém, a pestit mindig is a konzervatív szellem jellemezte” – olvasható Simonovics Ildikó művészettörténész Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor címen 2019 végén megjelent monográfiájában.
A kötet jóval több, mint stílus- és ruházkodástörténetbe ágyazott életrajz: a társadalomtudományi diskurzusban divat tanulmányok (fashion studies) gyűjtőnév alatt emlegetett, önálló egyetemi tanszékekkel és folyóirattal büszkélkedő irányzatnak megfelelően egyszerre gazdasági, kulturális, szociológiai, pszichológiai, szociálpszichológiai és politikai, illetve ideológiai látlelet a 20. századi Magyarországról. A hosszú évek kutatómunkájára épülő, személyes interjúkkal fűszerezett könyvben Simonovics sikeresen teljesíti az előszóban beígért vállalását, vagyis, hogy megfejti, miképp diktálhatta az haute couture divatot egy pesti zsidó szabó lánya közel fél évszázadon át a mindenkori magyar politikai elitnek és a művészvilág krémjének.
Műhelyből szalonba
Rothschild Ábrahám Adolf harmincéves izraelita szabó és Spirer Regina huszonöt éves izraelita szabónő harmadik leánya 1903-ban született – Simonovics kutatásai szerint szinte szó szerint a szabászasztalon. Szülei a virágkorát élő Budapesten, a Váczi (mai Váci) utcában laktak, és a Koronaherceg (mai Petőfi Sándor) utcában működtették nőiszabó-műhelyüket. A divat majdani nagyasszonyának ifjúkoráról nem tudósítanak dokumentumok, de még csak szájhagyomány útján terjedő városi legendák sem, így csak az tudható biztosan, hogy Rotschild 1934-ben váltotta ki az iparigazolványát, hogy a Deák tér 3-as számú házának félemeletén megnyithassa saját szalonját.
Rotschild Klára tanulmányairól csak a Simonovics által az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában felfedezett 1954-es, az Állami Textilkereskedelmi Vállalat (ÁTEX) dolgozójáról kiállított törzslap árulkodik, amely szerint szakmai végzettsége szabónő.
A 31 éves koráig édesapja mellett dolgozó, nem sokkal korábban Glücksthal Pál úri szabóval házasságot kötő Klára asszony már teljes fegyverzetben lépett az önállósodás útjára. A Deák téri szalonja élén huszáros rohammal tört be a magyar divatvilágba. Az első magyar divatkritikusként számon tartott, ízlés és stílus dolgában megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Guthy Böske 1934 márciusában hosszabb cikkben számolt be a Színházi Élet képes hetilapban a debütáló Rotschild-kollekcióról, amelynek darabjai szerinte „tökéletes kópiái a párizsinak, originál az anyaguk, ahogy a gombok és az övek is”.
Az antré olyannyira jól sikerült, hogy a következő évben a korabeli szóhasználatban leading ladynek nevezett ifjabb stílusikonok – akik az egykori definíció szerint „nem csak a férfiak, de a hölgyek elismerését is magukra tudják vonni” – már Rotschild Klára kreációiban pompáztak a legtrendibb társasági eseményeken, bálokon, jótékonysági mulatságokon, színházi premiereken vagy épp párizsi mintára, a jelentősebb lóversenynapokon.
Az arisztokrácia tagjai mellett a módosabb polgárság körében is keresett Rotschild a kor szokásainak megfelelően évente legalább kétszer elzarándokolt Párizsba, hogy az ottani élszalonok bemutatóin beszerezze a legfrissebb, borsos árú modelleket, vagy legalább azok szabásmintáit.
Simonovics könyvében nyilvánvalóvá teszi, hogy a legfrissebb kollekciókat már akkor is előszeretettel másolták illegálisan, de egy magára valamit is adó női szabó fizetett a francia sztártervezőknek azért, hogy megismerhesse és használhassa a legújabb trendeket képviselő darabokat. Rotschild is így járt el, csakhogy a bemutatókra való belépésért cserében frankezrekért megvásárolt ruhákat és a jogtiszta szabásmintákat kezdetektől nem egy az egyben, hanem a pesti dámák ízléséhez és pénztárcájához igazítva mutatta be szalonjában. A csak kevesek által megfizethető haute couture költeményekből így lett ha nem is olcsó, de a középosztály által is elérhető divatáru.
Átvészelt vészkorszak
A zsidótörvények sok más kor- és sorstársával ellentétben eleinte csak annyiban sújtották Rotschild Klárát, hogy kevesebb szerepelt a neve a lapok címoldalán, mint korábban. Magas státuszú, politikailag is befolyásos vevőköre ugyanis nemcsak kitartott mellette, de oltalmazta is. Ő öltöztethette 1940-ben a főméltóságú kormányzó menyét: Edelsheim Gyulai Ilona grófnő és Horthy István esküvői előkészületeiről beszámoló, a menyasszony magyaros díszruhájáról áradozó tudósítások rövid időre megtörték a hallgatást is.
Simonovics kutatásaiból kiderül, hogy 1941-ben Rotschild úgy kerülte el szalonjának elvesztését, hogy az üzletét hivatalosan átruházta a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt elnökének, Eckhardt Tibornak a feleségére, Podmaniczky Ilona bárónőre. A korabeli zsargonban árjásításnak nevezett tranzakciót egy évvel később visszavonatta ugyan a Királyi Törvényszéken, ennek ellenére továbbra is nyitva tarthatott, saját neve alatt működtetve a boltot.
A művészettörténész kiderítette azt is, hogy Rotschild Budapest 1944 végén kezdődő ostromáig dolgozott Deák téri szalonjában, amelyet a száz főt foglalkoztató műhelyével együtt végül egy bombatalálat tett használhatatlanná. Klára asszony összeköttetései révén valószínűsíthetően egy csillagos házban vészelte át az ostromot és a nyilas időket; tüdőgyulladásban elhunyt férjén kívül minden családtagja megélte a felszabadítást.
Jellemző, hogy meg sem várva a romeltakarítás befejezését, már 1945 nyarán újranyitotta a szalonját és műhelyét. Szinte azonnal újra népszerű is lett a háborús veszteségeiből ocsúdó elitek, és a későbbiekben egyre fontosabbá vált új célcsoportot jelentő, Budapestre akkreditált diplomaták körében.
A béketábor kreátora
A rövid koalíciós éveket követő kommunista hatalomátvétel utáni erőszakos kollektivizálás aztán a Deák téri szalont végképp állami tulajdonná tette. De, mint Simonovics írja, „a balra tolódás idején is figyelt arra, hogy a prominens vezetők asszonyait beültesse a bemutatókon az első sorba”. A művészettörténész kikutatta, hogy az 1949 decemberében lezajlott államosítás után nem sokkal, alighanem Bognár József belkereskedelmi miniszter nejének közbenjárására már az Állami Textilkereskedelmi Vállalat (ÁTEX) 101-es számú, a Váci utca 20-as szám alatt működő aprócska bemutatóboltját vezette. Innen került a Váci utca 12-ben 1956 végén megnyílt, szintén a belkereskedelmi tárcához tartozó Különlegességi Női Divatszalon élére.
„Az új pártvezetés, illetve az akkori káderelit asszonyainak is szüksége volt színvonalas gardróbra, reprezentatív ruhákra. (...) Jó érzékének köszönhetően Rotschild Klára a megfelelő embernek – illetve ezen ember hitvesének – a megfelelő időben tudta felkínálni a párizsi divatházakhoz hasonló luxust és megjelenést a rendszersemleges hiúság vásárán”
– fogalmaz Simonovics.
A művészettörténész szerint bár nem az ő nevén működött, de a Különlegességi Női Ruhaszalon mégiscsak a saját csillogó birodalma maradt. A nyilvánosság előtt puritán Kádár Jánosné (született Tamáska Mária) is el-ellátogatott ide, de Rotschildnál csináltatott gardróbot a jugoszláv elnök Joszip Broz Tito és a Szovjetunió külügyminiszterének, Andrej Andrejevics Gromikónak a felesége is.
Kivételezett helyzetét az 1960-as évek elejétől a mezőgazdaság mellett a turizmusban is építgetni kezdett új gazdasági mechanizmusban kikristályosodott kádári konszolidáció tovább erősítette.
Az emberarcú szocializmus építésén fáradozó rendszer Rotschild Klárát, a nyugat-német nyelvű sajtóban Rózsaszín Divatcárnő néven emlegetett egykori deklasszált szabónőt 1964-ben a Munka Érdemrend ezüst, egy évvel később pedig arany fokozatával tüntette ki.
Mindeközben kollekcióit Clara Rothschild néven, szándékosan a bankár família írásmódját használva népszerűsítették Nyugat-Európában, a Közel-Keleten és Amerikában. Az ÁTEX-es címkére az 1960-as évek elejétől pedig a diszkrét CR monogram került.
„A Kádár-rendszernek a divat mellett a sportban, a vendéglátásban, a művészetben is szüksége volt egy, a régi világból átmentett kiválasztottra, akiből legendát gyárthatott, akinek sikerein keresztül demonstrálni lehet az új rezsim »Aki nincs ellenünk, az velünk van« barátságos jelszavát”
– írja Simonovics. Ennek tudható be az is, hogy az haute couture cárnője innentől kezdve évente kétszer utazott Párizsba, hogy a belkereskedelmi tárca divatdelegációja élén, vastag valutakerettel gazdálkodva tájékozódjon a legújabb trendekről és szerezze be a szükségesnek tartott mintadarabokat.
Gyilkos hiúság
Kivételezettségére jellemző, hogy 1969-ben a Különlegességi Női Ruhaszalon cégérét levették a Váci utcai üzlet portálja fölül, helyére a Clara felirat került. Az állambiztonság ennek ellenére nem fejezte be Rotschild szoros megfigyelését. Saját aktája ugyan nem került elő, de az ügynöki jelentésekben rendre megneveztetik a szalon és annak rendkívül színes, a hazalátogató kémgyanús disszidensektől a hiánygazdaság szerencselovagjain át a diplomatákig terjedő vendégköre. Beszervezéséről Simonovics nem talált semmit a levéltári anyagokban. Talán azért, mert „nem valószínű, hogy Rotschild Klárának magának jelentenie kellett volna, arra bőven akadtak mások: manökenek, zenészek, egyéb adminisztratív alkalmazottak”.
Az 1970-es években a szocialista textil- és konfekcióipar csúcstermékeiként reklámozott CR-kollekciók kétségtelenné tették, hogy ő a keleti tömb divatvilágának nyugaton is sztárolt uralkodónője.
Regnálásnak saját maga vetett véget. Bár a városi legendák némelyike gyilkossággal végződő politikai konspirációról szólt, Simonovics kutatásaiból egyértelműen kiderül, hogy a „hiúsága ölte meg”.
A megjelenésére, ápoltságára mindig különlegesen sokat adó Rotschild Klárát fogainak véglegesnek gondolt elvesztése vitte a sírba. Miután 1974-től többször is sikertelen fogimplantációs beavatkozásokat hajtottak végre, az implantátumok sorra kilökődtek, gyulladásos állapotba hozva egész környezetüket.
A gyulladás és az elviselhetetlennek mondott fájdalmak miatt az 1975 végétől folyamatos kezelés alatt álló divatdiktátor 1976 november 13-án hajnalban adta fel. Konyhája hetedik emeleti ablakából kiugrott a Petőfi tér 3. alatti házának belső udvarára. 73 éves volt.
(Simonovics Ildikó: Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor; Jaffa Kiadó 2019.)
Kapcsolódó korábbi cikkeink: