110 éve Magyarországról indult az egyik első nemzetközi fake news

Száztíz éve a magyarországi lapok csaknem mindennap tudósítottak Bjørnstjerne Martinius Bjørnson, az 1903-ban irodalmi Nobel-díjban részesült norvég író egészségi állapotáról. A mára elfeledett híresség az előző év nyarán agyvérzésen esett át, aztán szeptemberben újabb szélütés érte, ezután Párizsba szállították gyógykezelésre, ám nem javult az egészsége, orvosai „még az olvasástól is eltiltották”. 1909 végére Bjørnson „aggasztó”, aztán „nagyon válságos” állapotba került, nem sokkal később pedig már arról szóltak a párizsi telegramok, hogy „haldoklik”. 1910 elejére odáig fokozódott a Bjørnson-láz, hogy a különféle lapok egymásra licitálva közölték a „könnyű javulás” és a „testileg erőre kapott”, illetve a „reménytelen” és a „halála minden pillanatban várható” üzenetű híreket. 

Pesti álhírből bécsi fake news

Amikor a Magyar Távirati Iroda (MTI) 1910. február 5-én éjjel kettőkor, azaz valamennyi szerkesztőség lapzártája után Bjørnson egymondatos halálhírét kiadta, nem is fogott gyanút senki, elvégre a norvég író köztudottan nagybeteg, ráadásul 77 éves volt. A hír ellenőrzésére nem is gondoltak a másnapi (vasárnapi) lapok szerkesztői, akik így még nyomdába tudták küldeni az annak rendje s módja szerint előre megírt nekrológokat. 

Csakhogy hétfőn napközben a párizsi tudósítóktól jött a hír, hogy Bjørnson mégis él. Az újdondászok nekiállhattak, hogy a következő, keddi számaikba helyreigazításokat írjanak. A Népszava nem vitte túlzásba, amikor egy rövid hírben „agóniában fekszik”-re javította a halálhírt. Egyedül a nem éppen visszafogottságáról ismert Friss Ujságnak nem kellett „korrigálnia”, mivel nem volt mit. Szombat éjjel ugyanis már javában nyomták a vasárnap kora reggel utcára kerülő példányokat, amikor az ál-halálhír befutott. Így a korabeli bulvárlap egyszerűen kimaradt a szenzációból. A még a korábbi táviratok alapján megírt Bjørnson halódása című rövidhíre így végül is pontosan tudósította az olvasóit: „a múlt éjszaka egyszer már alig volt pulzusa, és felesége azt hitte, hogy a katasztrófa beállott, de a kezelőorvos azzal a szomorú vigasztalással nyugtatta meg, hogy a haldoklás még sokáig fog tartani.”

Bjørnstjerne Martinius Bjørnson még egészségesen 1908-banForrás: Wikipédia

Bjørnsont azonban nem csak a magyar sajtó temette idő előtt, az MTI tévesnek bizonyult párizsi telegramját ugyanis átvették az osztrák lapok. A hírversenyben, úgy tűnik, csupán a Neues Wiener Tagblatt szerkesztőjének üthetett szöget a fejébe, hogy vajon miért csak a Magyar Távirati Iroda tud a szomorú szenzációról. Bjørnson nekrológját ezért egy zárójeles „a hírt lapzártáig más forrás nem erősítette meg” mondattal közölte le. A Neue Freie Presse viszont kolumnás búcsúztatóval állt elő. Utóbbit a berlini Vorwärts hétfőn ki is szerkesztette: „az igyekezet, hogy nehogy lemaradjanak az eseményről, arra késztette a Neue Freie Pressét, hogy már szombaton meghalassza Bjørnsont”. A legterjedelmesebb nekrológot lehozó Pesti Napló ezen felbuzdulva pár nappal később így gúnyolódott: „eddig mindig ahhoz voltunk szokva, hogy Bécsből kerültek a budapesti újságokba a hamis hírek s most végre megtörtént az a ritka eset, hogy egy ilyen nevezetes, felületes hírt Budapestről kaptak a bécsi újságok. Ez is nemzeti vívmány.”

Magyarellenes Nobel-díjas

A kiemelt figyelem oka nem az írói életmű, hanem a „norvég jegesmedve” (ahogy a magyar vicclapok Bjørnsont emlegették) és a Monarchia cseppet sem felhőtlen viszonya volt. Mint ismeretes, a svéd–norvég királyságban Norvégia éppúgy alárendelt szerepet játszott, mint Magyarország az osztrák-magyarban. Cikkeiben Bjørnson a norvég önállóság híveként eleinte e hasonlóság okán állt ki a magyar függetlenségi törekvések mellett. Azonban az 1905-ös norvég válság, amely végül Norvégia tárgyalásos úton való függetlenedéséhez vezetett, „kínos és nem kívánatos” asszociációkat keltett Bécsben. Az 1894. október 15-én kirobbant Dreyfus-afférben magát látványosan exponáló és kisebbségi kérdésekben igencsak lobbanékonyan megnyilvánuló író az évek folyamán konfliktusba keveredett a schleswig-holsteini dánok (1897-1898), a cári elnyomás alatt elő finnek (1903), a kelet-poroszországi lengyelek (1904-1905), majd a Galíciában elő ruténok (1907) ügyében is – olvasható Beretzky Ágnes történész Valóságban megjelent 2001-es tanulmányában. Csak idő kérdése volt, hogy harcos, szókimondó írásaival szembe kerüljön a magyar nemzetiségi politikával. De a magyarokat csak akkor „rántotta magára”, amikor nekiment a népoktatási törvénynek, és az azt jegyző Apponyi Albertnek

A Lex Apponyiként elhíresült, 1907. évi XXVII-es cikkely ugyanis a nemzetiségi iskolákban is kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. Bár a kultuszminiszter – az emlékiratai szerint – a magyar nemzet egységén nem „a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást”, hanem „a nemzet politikai egységét” értette, a külföldi sajtó pontosan levette a letagadhatatlan asszimilációs szándékot. Utóbbit pár év múlva egy képviselőházi beszédében maga Tisza István miniszterelnök is elítélte: „valaki megtanulhat írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyűlölője lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig”. A szlovákok elnyomásáról szóló Bjørnson-cikkek szerint viszont Magyarországon „megtiltják, hogy anyanyelvükön beszéljenek, bezárják múzeumaikat, s lehetetlenné teszik kultúrájuk ápolását”, „a parlamentben »disznóknak« nevezik” a szlovákokat, „ledobják őket a lépcsőkön”, s „köpnek rájuk az újságokban” – olvasható a már említett Beretzky-tanulmányban.

Amikor a cikkek ellenére 1907 nyarán Apponyit meghívták az müncheni békekonferenciára, Bjørnsonnál valószínűleg betelt a pohár. 

„Ha például gróf Apponyi Albert, aki magyar oktatási miniszter és ebben a minőségében a szlávok szégyenletes elnyomója, mint hazájának választott képviselője a kongresszuson megjelenne, és én is ott lennék, mindent elkövetnék, és addig nem nyugodnék, amíg a teremből el nem távolítják” 

– fakadt ki a német, francia és olasz nyelvű lapokban is megjelent, a brit The Times által is átvett cikkében. Ha a kormány kritikáját nem is, az Apponyi elleni támadás személyes részét idehaza szinte mindenki, még a korszak legliberálisabb nemzetiségpolitikai gondolkodója, Mocsáry Lajos is visszautasította: „ahhoz, hogy nemzetet inzultáljon, senkinek sincs joga, ha százszor Bjørnsonnak... hívnák is”. Elfogultságára – a sok évvel később háromszor is béke Nobel-díjra jelölt – Apponyi egy korábbi levelében már figyelmeztette Bjørnsont, mondván, „egyoldalú információk alapján ne mondjon ítéletet”. Különösen, hogy a kizárólag cseh és szlovák forrásokból tájékozódó író egy 1880. februári átutazást leszámítva sosem járt Magyarországon. 

Gróf Apponyi AlbertFotó: Országos Széchényi Könyvtár Digitális Képarchívum

A hamis Tolsztoj

Úgy tűnt, hogy a szlovák sérelmeket soroló „magyarellenes kampány”ellaposodik az európai és a hazai sajtóban egyaránt, amikor Bjørnsonhoz váratlanul Lev Nyikolajevics Tolsztoj is csatlakozott. Magyarországon a Budapesti Napló 1907. október 4-i száma hozott részleteket Tolsztoj nyilatkozatát, és külföldön is idéztek belőle: „azt hiszem, hogy a nemzetiségek elnyomása Apponyi részéről nem a magyar nemzet iránti szeretetéből következik, hanem kizárólag felekezeti türelmetlenségéből, amely a más vallásúak gyűlöletére és üldözésére készteti”. 

Az október 27-i tizenöt halálos áldozatot követelő, a szlovák nemzettudat egyik fontos elemévé vált, de Magyarországon agyonhallgatott csernovai sortűz tragikus módon, de igazolni látszott Bjørnson vádjait, és már senki sem firtatta a Tolsztoj-nyilatkozat hitelességét. Pedig mint az Gerencsér Zsigmond a 2000 folyóiratban 1992-ben megjelent tanulmányából kiderül, a Háború és béke írója valójában soha nem tett magyar-, illetve Apponyi-ellenes nyilatkozatot. Fennmaradt ellenben az a levélvázlata, amit a (hamisított) nyilatkozatért hálálkodó Björnsonnak címzett: 

„Tisztelt Uram, én soha és sehol nem írtam Apponyi úrról és az Ön levelének, valamint a témát illető újságkivágásoknak a kézhezvétele előtt fogalmam sem volt Apponyi úr létezéséről. Az ő tevékenységéről szóló cikkem csalás.” 

Bjørnsonozásból jeles 

Máig sem tisztázott, ki állt vagy kik álltak a profin kitervelt, időzített és végrehajtott korabeli médiahekk mögött.

Mindenesetre Tolsztoj attakja és „a magyarokat támadó norvég” alakja menthetetlenül beleégett az újságolvasói köztudatba. Bjørnsont nemhogy mint Nobel-díjas írót nem emlegették, de még Henrik Ibsen nászuraként sem – noha lányát a ma is sűrűn játszott drámákat jegyző író nagyobbik fia, Sigurd Ibsen vette el. Innentől Bjørnson kizárólag parlamenti felszólalások, magyarkodó vezércikkek és élclapok céltáblája lett. Az utóbbiakhoz tartozott a Bolond Istók, amely így szurkálódott: „Bjørnson a halálos ágyán levelet irt, a melyben lelkökre köti a magyarországi tótoknak, hogy jó magyarok legyenek!” A Kakas Márton visszafogottabb viccében pedig az Úr arra figyelmeztette Szent Pétert, hogy a mennyek kapujában várakozó Bjørnsont addig be ne eressze, amíg el nem olvasta az esti lapokat.

Az eredeti viccForrás: Kakas Márton

A Pesti Napló riporterének azon kérdésére pedig, hogy miközben Bjørnson kiáll a magyarországi szlávokért, miért nem szólalt fel a lengyelek elnémetesítése ellen, Mikszáth Kálmán úgy válaszolt, hogy „Bjørnsonnak az volt a hibája, hogy ítéletet mondott, anélkül, hogy ismerné a magyar dolgokat. De én ismerem a lengyel viszonyokat. És ha sajnálom, hogy a lengyeleknek most a nemzeti nyelve ellen törnek – amit megírtam Sienkiewicz-nek –, viszont örülök, hogy a német behatás gátat vet a jezsuita törekvéseknek. (Amit nem írtam meg neki.)”

Amikor Bjørnson végül 1910. április 26-án valóban meghalt, a másnapi újságok „a norvég távirati iroda párizsi jelentése szerint”, illetve több más hírügynökségre hivatkozva, kommentár nélkül közölték a gyászhírt. Nem sokkal később a Pesti Hírlap hasábjain jelent meg egy anekdota az egyik idő előtt publikált nekrológot jegyző fiatal újságíróról, aki kevesellte a csak a valódi halálhír után kifizetett honoráriumát. 

„– De szerkesztő úr! Tizenöt koronát a Bjørnson nekrológjáért? – Édes fiam, én szívesen fizettem volna tízszer annyit, ha Bjørnson írta volna meg az ön nekrológját.”

Aztán hosszú ideig szó sem esett a Nobel-díjas íróról a magyar sajtóban. Több mint húsz évvel később, születésének századik évfordulóján is csupán Kós Károly követelte az író revízióját az Erdélyi Helikonban: „gyűlölnünk kellett azt a Bjørnsont, aki mint politikus és politikai író a magyarországi kisebbségek oldalán harcolt... És természetesen nem volt szabad tudomást vennünk róla, mint íróművészről.”

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: