Kun Béláék egy hónappal korábban elpróbálták az erőszakos hatalomátvételt

Különös napra ébredt a főváros 1919. március 21-én, pénteken. Benedek nem hozott meleget, az eső reménytelenül esett, és az újságok sem jelentek meg a nyomdászok előző esti munkabeszüntetése miatt. 

Tegnapi hírek holnapra

Az utca népe a szokásos rémhíreken és szóbeszéden túl csak röplapok félinformációiból tájékozódhatott. A hírre éhes olvasóknak a Pesti Napló Rákóczi úti székházának kirakatba tett négy hirdetőtáblája jutott, amelyeken a szerkesztőség lelkes munkatársai a sztrájk ideje alatt időről időre cserélgették a frissen legépelt híreket. A reggeli újságok után azonban a déli, majd esti lapok is elmaradtak. Márpedig ekkoriban csaknem kizárólagos hírcsatornának a sajtó számított, vagyis az újságok hiánya Budapest számára felért egy hírzárlattal. 

A nyomdászok sztrájkja végül eredményes volt. A megállapodás a szakmunkások bérét heti 260, a segédmunkásokét 168, míg munkásnőkét 149 koronára emelte, ami mai értéken nagyjából 22 ezer, 14 ezer és 12,5 ezer forintot jelentett. Bár péntek este újra felvették a munkát, és másnapra, harmadnapra helyre is állt a rend, alapos fáziskésésbe kerültek a szerkesztőségek és velük az olvasók is. 

Szombaton megírt pénteki hírekről szólt a vasárnapi újságok jó része. 

Az események viszont a szedősztrájktól függetlenül időközben alaposan felpörögtek. 

Pártcserés támadás

A március 22-i, szombati Népszava fejlécében a Magyarországi Szociáldemokrata Párt neve szocialistára módosult, amit sokan észre sem vettek.

A Népszava március 20-i...
és a március 22-i fejléce

A címlapi szenzációt azonban nem lehetett nem észrevenni: a sajtómentes napon lemondott a kormány és vele mindjárt Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök is. A gyűjtőfogházban pedig valóságos cellaforradalom történhetett, mert egyesült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt a Kommunisták Magyarországi Pártjával Magyarországi Szocialista Párt néven, és szabadon engedték a kommunisták vezetőit és aktivistáit. 

A leköszönő kormány még a hírszünetben visszautasította a Vix-jegyzéket, amely elfogadhatatlan területi követeléseket rótt volna Magyarországra. A karhatalom, a rendőrség pedig felajánlotta szolgálatait a sebtében megalakult Forradalmi Kormányzótanácsnak. Továbbá levették műsorról az április 13-ra kiírt nemzetgyűlési választásokat, deklarálták a proletárdiktatúrát, és bevezették a statáriumot. Ez utóbbi értelmében, ha valakit rabláson, fosztogatáson értek, azt helyben kivégezték; nem mellesleg pedig betiltották a szeszkimérést és -árusítást, börtönnel és pénzbüntetéssel sújtva a szeszfogyasztást is. 

Mozgósító plakátok, jobb szélen az alkoholtilalmat éltetőFotó: Fortepan

A 22-i lapokból kiderült, hogy az Operában előző este A denevér ment, a második felvonás fináléját azonban a nézőtérre nyomuló fiatalok szakították félbe – írta a Pesti Napló –, akik azt kiáltozták, hogy éljen a szovjet köztársaság. A  tudósítás szerint a nézők az operaénekesekkel együtt hatalmas ovációval fogadták a hírt. A zenekar rázendített a Marseillaise-re, amit együtt énekelt mindenki, közönség, színész, tüntető. A fiatalok ezután távoztak, az előadást folytatták, vagyis senki nem értett semmit. 

A hírek mögött felsejlett valami addig ismeretlen és hihetetlenül új. Egyetlen sajtómentes nap elég volt, hogy az új kurzus képviselői elfoglalják a legfontosabb pozíciókat. A sokat látott hírlapolvasók pedig csak pislogtak, már ahogy egy puccs idején ez lenni szokott. Nagy lehetett a döbbenet és riadalom. „Hallottad már? A népbityik kihirdették Pesten a statyit” – gúnyolta egyes polgári művészek riadt könnyedségét pár nappal később az akkoriban kommunista eszmékért lelkesedő, alig 19 éves Márai Sándor a Vörös Lobogó hasábjain. Napokba telt, mire  az emberek Budapesten és az országban is felfogták, mi is történt.

Pedig az újságok akkoriban még tényleg mindent megírtak. Még azt is, hogy nem ez volt a „kommunisták” első kísérlete a kormány és a hatalom megdöntésére és erőszakos, azaz nem választásokon történő megszerzésére.

A puccs főpróbája

Épp egy hónappal korábban, 1919. február 20-án délután 2 órára nagygyűlést szerveztek a munkanélkülieknek a pesti Vigadóba. Mint ahogy a Népszava és a Pesti Napló is részletesen beszámolt róla, körülbelül 600 ember hallgatta a „szenvedélyes és izzó hangulatú” beszédeket. A szokásos szónoklatok mellett, miszerint a megjelent munkanélküli hallgatóság nem csak a háborús évek, hanem „a kapitalizmus áldozata” is, olyan mondatok hangzottak el, hogy „nem kell félni a golyótól, hanem mosollyal kell fegyvert ragadni”, meg hogy „követelik a burzsoázia lefegyverzését és a proletárság fölfegyverzését”. 

Kapott rendesen a Berinkey-kormány, meg a kabinetbe négy minisztert delegáló szociáldemokrata párt, és végül az „ezeket kiszolgáló” Népszava is. A gyűlés végét a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) nevében szónokló Somló Dezső azzal dobta föl, hogy „mindig lázadozni fognak, amíg a mai kapitalista rendet össze nem törték”. Értsen belőle, aki akar. 

Az alaposan feltüzelt tömeg a Visegrádi utcába vonult a Vörös Újság irodája (egyben a KMP központja) előtti üres telekre. Itt már várták az elégedetleneket a bolsevik agitátorok nagyágyúi: Kun Béla, Szamuely Tibor és Vágó Béla hergelték tovább az embereket. A nemrég még Az Est kiadóhivatalát vezető, időközben kommunistává lett szocdem Vágó – jól kiszámítottan – túlment egy határon. „Akinek még nincs fegyvere, lássa el magát fegyverrel, ne tűrjük el azt, hogy a Népszava bennünket piszkoljon”, szónokolta. Hogy végül is emiatt-e, vagy egy másik beszéd hatására, nem tudni, de a tömeg zajongva megindult a Népszava-székház ellen a Népszínház utcába. 

A Nagykörúton már egymást érték az incidensek a 1000-1500 fősre nőtt fegyveres tömeg és a kísérő rendőrség között. Az Intim kabarénál (a mai Játékszín a Teréz körúton) a menet meg is állt, és fenyegetően szembe fordult a mögötte haladó rendfenntartókkal. Bár egy rendőrtiszt lőállásba vezényelt egy géppuskát, végül nem lett baj, a tüntetők tovább mentek. A Pesti Napló tudósítója szerint már ekkor látszott, hogy ha összeütközésre kerül sor, az „nem fog vér nélkül lefolyni”. 

A Népszínház utcában körülbelül ötvenfős rendőrkordon várta a menetet, ami kevésnek bizonyult. A két oldalról, újabb és újabb hullámban érkező tömeg végül is eljutott a Conti (mai Tolnai Lajos) utcáig, ahol nagyobb rendőri erők álltak. A Népszava élesszemű tudósítója megjegyezte, hogy addigra a kommunista agitátorok „elpárologtak” a tömegből. Máig sem tudni pontosan, ki lőtt először, a tüntetők-e vagy a túlfeszült rendőrök, de több szemtanú is a Népszínház utcai házak ablakaiból és háztetőkről jövő lövésekről beszélt, ami nem vall spontán akcióra. Két rendőr mindjárt a földön maradt, és azután elszabadult a pokol. A pánikban menekülő emberek valószínűleg már össze-vissza lövöldöztek. A lapok szerint 4-5 percig tartó folyamatos fegyverropogás után legalább negyven sebesült és nyolc halott (köztük két rendőr és három népőr) feküdt az aszfalton. A KMP azonnal kiadott egy nyilatkozatot, hogy pártjuk „a támadással semmiféle vonatkozásban nem áll”, és az egy „előre megszervezett ellenforradalmi provokáció” volt. De azt is tudni vélték, hogy „a Berlini téren (mai Nyugati tér) két székely katona a Népszava ellen fegyveres tüntetésre hívta fel az ott vitatkozó tömeget. A két katonát mint agent provocateurt kommunista elvtársaink megpofozták.”

Provokáció, ellentüntetés és rendőri lincselés

A véres incidens után a kormány végre elérkezettnek látta az időt, hogy fellépjen a hatalmát balról támadók ellen. Még aznap éjjel a rendőrség letartóztatott több tucat kommunista vezetőt és pártaktivistát Kuntól, Somlón és Vágón át a fiatal Rákosi Mátyásig. A Mosonyi utcai gyűjtőfogházat a főnökök közül csak Szamuely kerülte el, akit „jóemberei” időben értesítettek, mert este már nem ment haza. A kommunista pártnak ugyanis ekkor már a legtöbb helyen megvoltak a beépített emberei vagy szimpatizánsai, akik segítettek is, ahogy tudtak. Később például azért nem sikerült a párt legfontosabb iratait lefoglalni, „mert azok ott voltak, ahol senki sem kereste volna: a Tőzsdebíróság irattárának polcain”. 

A KMP-nek megalakulása után két hónappal már több kéme volt a rendőrségen, mint a rendőrségnek a párt soraiban, 

írja Hatos Pál történész Az elátkozott köztársaság című monográfiájában. Szamuely egyébként a fehérvári úti rokkantkórházban húzta meg magát, azaz illegalitásba vonult. 

A Népszava székháza elleni támadás másnapján 100-150 ezres munkástüntetés tiltakozott a lapok szerint is kommunista provokáció ellen. A menet élén hentesek vonultak fel véres kötényben, kezükben húsvágó bárddal. Hiába volt azonban az előző napi csőcselékhez képest százszoros a jelenlét, a tiltakozók nem tudhatták, hogy „a demokratikus intermezzo a végéhez közeledik”. Mert azon a napon más is történt. A Conti utcai véráldozaton, társaik halálán feldühödött rendőrök egy csoportja (a lapok szerint akár több százan is lehettek) behatolt a gyűjtőfogházba, hogy elégtételt vegyen a „kommunistákon” és Kun Béla kiadatását követelje. A lincselésközeli helyzetet végül Az Est riporterével a helyszínre siető főkapitány, Szentkirályi Béla fékezte meg. Többeket, főként Kun Bélát így is alaposan helybenhagyták. Másnap aztán Az Estben „Kun Bélát félholtra verték a rendőrök” szalagcímmel kolumnás riport jelent meg. 

A híres-hírhedt írást jegyző Tarján Vilmos viszont alighanem sokak szemét szúrta. Egy hónappal később, pár nappal a proletárdiktatúra deklarálása után letartóztatták, és csak Vágó Béla közbenjárására engedték el. Más kérdés, hogy a fehérterror időszakában már azzal támadták Tarjánt a jobboldali lapok, hogy kommunistabarát, mivel riportjával részvétet és szimpátiát ébresztett Kun Béla iránt. Tény, hogy a riport hatalmas visszhangot keltett, és egyetemisták tüntettek a rendőri brutalitás ellen, Károlyiné pedig férje testőrparancsnokával gyapjúpokrócokat küldetett a fogházba a „szegény raboknak” – írja Hatos. Talán ennek is köszönhető, hogy Kunhoz a fogházba csaknem szabadon járhattak be látogatók, cellájából irányítva zavartalanul folytatódhatott a pártszervezés és pártmunka.

Kun Béla-frász

1919 kora tavaszán már egyre többen vélték úgy a szocdem párt vezetésében is, hogy az áprilisi választásokon nem tudnak egyedül többséget szerezni. A párt balszárnya mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a kormány, Károlyi és a párt mérsékelt vezetőinek háta mögött ki kell egyezniük a bebörtönzött kommunistákkal. A sors iróniája vagy a történelem fintora, hogy február 23-án, három nappal Kun letartóztatása és megveretése után, amikor Károlyi és Berinkey Kápolnára ment földet osztani, mintegy szimbolikusan beváltva az őszirózsás forradalom egyik legfontosabb ígéretét, két szocdem miniszter, Böhm Vilmos és Kunfi Zsigmond meglátogatták Kunt a fogházban. Böhm szivart is vitt neki, és levetette róla a darócruhát, azaz polgári öltözetet rendelt a pártvezetőnek. 

Utólag persze tagadták, hogy a pártegyesülés ekkor szóba került volna, ám aligha véletlen, hogy a tanácskormány megalakulásakor mindketten a népbiztosai lettek. Bárhogyan is volt, március 11-re már odáig jutottak a „titkos” tárgyalások, hogy Kun a két „munkáspárt” egyesülésének feltételeit is listába szedhette. A kommunisták számára csak az volt elfogadható, ha választások helyett proletárdiktatúrát vezetnek be: 

szakítanak a polgári erőkkel, a közigazgatást lecserélik saját emberekkel, lemondanak az ország területi integritásához ragaszkodó külpolitikáról, szocializálják (magyarul: államosítják) az üzemeket, bankokat, lakásokat és földeket, és szekularizálják az államot, vagyis likvidálják az egyházakat. 

A listából tíz nappal később valóság lett. A Berinkey-kormány lemondott, és átadta a kormányalakítás jogát és lehetőségét a szociáldemokratáknak, akik a bizonytalan választások helyett a „biztos” és azonnali proletárdiktatúrát választották. Mindenekelőtt kiengedték a börtönből a politikai foglyokat, és Kun Bélának két szobát rekviráltak az Astoria szállóban. A többi már történelem, ahogy mondani szokták.

Kun Béla (középen) a Parlament lépcsőjén 1919. március 21-énForrás: Wikipédia

Fejlécforradalom 

A lapokból úgy tűnik, a kortársak sem pontosan értették, mi történt. A polgári pártok például bejelentették önfeloszlatásukat, hogy evvel is segítsék és támogassák az új kormányt. A Magyar Tudományos Akadémia bejelentette, hogy a hónap végére kitűzött összülését elhalasztja. A frissiben szocializált színházakban lelkes írók, mint Kosztolányi, Karinthy, Babits, Molnár Ferenc, Gábor Andor és mások olvastak fel a felvonásszünetekben. Ám alighanem a holdban élt az a hirdető, aki a habzó hírek közé berakatta, hogy „Előkelő hölgyek Yes kölnivizet használnak”. 

Napokig tartott a bizakodó, forradalmi eufória, meg persze a zűrzavar. És nem csak a fejekben. 

A jogszabályokat közlő hivatalos lap, a Budapesti Közlöny még március 25-én is a négy nappal korábban lemondott Berinkey-kormány rendeleteit közölte. Ugyanitt jelent meg egyébként a forradalmi törvényszékekről szóló rendelet is. A rögtönítélő bíróságok szerepét betöltő törvényszékek három tagból álltak, és nem volt jogászképesítéshez kötve, tehát laikus is kinevezhető volt. A részletes szabályokat tartalmazó közlönyt azonban március 26-tól már Tanácsköztársaságnak hívták.

A március 25-i közlöny...
és a 26-i fejléce

A korszakról az alábbi cikkeinkben írtunk korábban: