Karinthynak és Móricznak is megvolt a véleménye 1929 szenzációjáról, a hangosfilmről

Talán meglepő, de 90 éve teljesen másként vélekedtek a filmről: a mozgóképhez eleink egyáltalán nem hiányolták a beszédet. Pirandello, az olasz dráma fenoménja például – miközben némafilm-forgatókönyvet írt –, úgy vélte, hogy a beszéddel „a mozi hamis vágányra tévedt. A »kimondott« szavak, amelyeket mechanikus úton továbbítanak, elrontják az emberek illúzióját, és ahelyett, hogy a valósághoz közelednének, inkább eltávolodnak tőle.” Ami elég különös annak fényében, hogy a filmszínészetet klisészerű, expresszív mimika és teátrális gesztusok jellemezték akkoriban: a némafilmek magát a színházat utánozták – beszéd nélkül. 

A ma már sok szempontból komikusnak tűnő némafilmek azonban cseppet sem voltak némák. A gyártók, amint erre mód nyílt, a zenén túl zajokkal, zörejekkel és egyéb hangeffektusokkal gazdagították a filmeket, nem beszélve az élőzenés aláfestésről a mozizongorától a mozizenekarokig. 

Ebben az audiovizuális ökoszisztémában kereste helyét a rögzített hang: a filmenkénti kötelező egy-két jól-rosszul felvett betétdal a legtöbbször mulatságosan elcsúszott a képtől, vagy recsegve-ropogva, a felismerhetetlenségig torzulva szólalt meg. Ilyen körülmények között a zenei aláfestés nélküli beszéd nem csak nehéznek, de sokak számára értelmetlennek is tűnt. 

Még semmit sem hallottak!

A nagy amerikai, angol, német és francia filmstúdiók sound-versenyében a Warner Bros az általa felvásárolt vitaphone rendszerrel gurított egy nagyot, az 1927. október 6-án bemutatott A dzsesszénekes (The Jazz singer) című mozijával. Az addig is csaknem hibátlan zenei hangzással pergő film tizennyolcadik percében ugyanis valami rendkívüli történt. Al Jolson, az asszimilált manhattani zsidó dzsesszénekest alakító főszereplő az egyik dala után a közönség és a zongorista felé fordulva egyszer csak megszólalt: „wait a minute, wait a minute, you ain't heard nothing yet!” (várjanak egy percet, még semmit sem hallottak!), és azzal felkonferálta következő dalát, vagyis saját hangján beszélt, zene nélkül. 

A hatás leírhatatlan volt, pedig a majd másfél órás filmben alig kétpercnyi párbeszéd hangzott el csupán, a többi szöveg továbbra is hagyományos módon, inzerttáblákra írva volt látható. Bár a Warnernél 250 fejlesztő dolgozott a technológia tökéletesítésén, a cég óvatossága érthető volt: a 15 vetítőgéppel és ugyanannyi hanglejátszóval előállított élmény összehangolása olyannyira komplikált volt, hogy a legkisebb baki is a film, és vele együtt alighanem a cég bukását hozta volna. A vitaphone pár év múlva ment is a levesbe: a beszélőfilmet végül a képet a hanggal egyszerre filmszalagra rögzítő technológiák vitték sikerre.

A kritikusok szerint ugyan A dzsesszénekessel kezdetét vette a talkie, azaz a beszélőfilm korszaka, ez azonban akkor korántsem volt egyértelmű. A Warner 1929 végéig úgy forgatott le vagy negyven részben beszélő és több mint ötven teljes egészében beszélő filmet, hogy közben csaknem ugyanennyi néma és zajszinkronizált mozit is készített. Sőt az 1929-es első Oscar-gálán is egy némafilm nyert: a Wings (Szárnyak) című alkotás volt az első és (a 2011-es A némafilmesig) az egyetlen némafilm, amelyik Oscart nyert a legjobb film kategóriájában. 

Évekig tartott az átmenet, ameddig senki nem tudta megjósolni, hosszabb távon mi jön be igazán a némafilmhez szokott nézőknek. A hangosfilmek lassú felfutásának prózaibb oka, hogy jó ideig nemhogy a beszélő, de a némafilmek zörej hangjait sem tudta lejátszani a mozik többsége. 

1929-ben például Greta Garbo The single standard című romantikus melodrámáját is némafilmként, azaz hangok nélkül forgalmazták Európában, elsöprő sikerrel. 

Némán is kasszasikerForrás: imdb.com

A 20 ezer amerikai mozi közben előremenekült, és két év alatt, ha nehezen is, de átállt a beszélőfilmekre. Az árban nem mellesleg több mint 200 ezer mozizenész munkanélkülivé válása is benne volt. A szakma egy része viszont továbbra is bizonytalan volt, hogy kell-e egyáltalán, és mire való a beszéd. 

Csillaghullás

„Nincsen szükségem hangokra, ha bármilyen érzelmet akarok kifejezni”

– idézte Chaplint a Magyarország február 20-i száma, és a tudósító sietett hozzátenni, hogy a hollywoodi producerek szerint a burleszksztár véleménye nagyon hamar meg fog változni. Paul Kohner, a talkie-ban alaposan lemaradt Universal Pictures teljhatalmú európai megbízottja 1928 szeptemberében a Pesti Naplónak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „beszélőfilmjárvány” tört ki Hollywoodban. Emiatt a stúdióknak még a korábban leforgatott némafilmjeiket is „át kellett alakítaniuk” beszélőfilmmé. Szerinte „a szinkronizált beszélőfilmeké a jövő, vagyis azoké, amelyek teljes zenekari kísérettel pergetődnek le, s amelyekben nem beszélnek a szereplők, de hallatszik a lépések zaja, az égdörgés, a vízesés moraja, a gránátok robbanása”. És még fokozta is: „ennek az úgynevezett szinkronizált filmnek óriási jövőt jósolok. Annak a beszélőfilmnek azonban, amelyben a szereplők »beszélnek«, semmi praktikus célját sem látom.” 

Hasonlóan vélekedett Vszevolod Pudovkin is, a szovjet-orosz film Szergej Eisenstein melletti másik óriása, nem mellesleg a filmmontázs atyja. Szerinte a beszélőfilmnek azért nem lehet jövője, mert a hang csak tönkretenné a film univerzalitását, amiben kétségkívül volt igazság. A beszéddel együtt ugyanis megjelentek a nyelvi korlátok is. Az „univerzalitás” fenntartásának érdekében átmenetileg rendkívül költséges gyakorlattá vált, hogy a filmeket váltott színészekkel egymás után két-háromszor is leforgatták angol, majd német és francia nyelven. Akkor ugyanis még szóba sem jött a szinkronizálás!

Az angol színházi világ vezetői Az Est tudósítása szerint elszánták magukat, hogy beleállnak a harcba. Mintha két közönség lenne, bojkottra szólították fel a színházba járókat, „döntő küzdelemre” a beszélőfilmek áradata ellen, mert az amerikai filmvállalatok nem csak nézőket, de a legjobb színészeket is sorra elhódították az angol színháztól. A tudósító tükörfordítása szerint: „ütött a 12-ik óra!” 

A lóláb persze már akkor is kilógott. A beszélőfilmmel másként is eljön az „igazság pillanata”, mert „egyszerűen kivágja a dilettáns rendezőket és színészeket a filmszakmából” – jegyezte meg a Pesti Napló kérdésére válaszolva Max Reinhardt, a német színház doyenje. A színészek tehát nagyon is tisztában voltak a beszédhang varázsával és jelentőségével. Sokukról egy-egy talkie után derült ki csak, hogy a hangjuk valójában erőtlen, szürke, élettelen, vagy épp ellenkezőleg, bántóan fals. Nagy csillaghullás vette kezdetét. Hollywood egyik legnagyobb némafilmsztárjáról, a magyar származású Bánky Vilmáról vagy a vamp szerepekkel befutott Putty Liáról is ekkor tudhatta meg az angol anyanyelvű nagyérdemű, hogy kőkemény akcentusuk van, ami aztán véget is vetett filmes karrierjüknek.

A Barbara Worth győzelme című hollywoodi némafilm plakátja: a címszerepben Bánky VilmaForrás: Wikipédia

Begyűrűzött

1929-ben Magyarországot is elérte a „beszélő-vész”, a „mit szól a beszélőfilmhez?” legalábbis elmaradhatatlan kérdése lett csaknem valamennyi interjúnak. Sőt, egyetlen hangosfilmfelvevő gép, azaz kamera Magyarországra érkezése is akkora eseménynek számított, hogy szeptember 5-i számában még Az Est is beszámolt róla. A magyar filmgyártás egyébként a Tanácsköztársaság bukása után évekig pangott, összesen talán harminc játékfilm készült tíz év alatt.

Jelentős alkotók, mint Korda Sándor vagy az utóbb a Casablancát is jegyző Kertész Mihály pedig emigráltak. Az elbizonytalanodott, tőkehiányos és csaknem leállt filmipart maga a miniszterelnök, Bethlen István igyekezett „konszolidálni”. Ami nem volt könnyű, mivel korábban éppen saját kormánya államosította, cenzúrázta, zárta be vagy kötötte gúzsba a filmes cégeket. Például azzal az 1927. évi 11300 M.E. rendelettel, amely előírta, hogy minden 20 külföldi film behozatala után köteles volt a forgalmazó egy magyart legyártani vagy finanszírozni, valamint „cenzúraméterenként” 20 fillér adót befizetni az államkincstárba. 

Ez utóbbit ugyan visszafizették a magyar film gyártójának, de csak akkor, ha az elkészült alkotást „alkalmasnak találta” a Filmipari Alap Felügyelő Bizottsága. Aztán a tönkrement Corvin Filmgyár 1928 decemberében állami kézbe vétetett, és a helyén megalapították a Hunnia Filmgyárat. Bethlen újabb rendelettel pótadót vetett ki a külföldi filmekre, méterenként 40 fillérre emelve a taksát – tehát a mozisokkal, végső soron a nézőkkel fizettette meg az árat. A befolyó évi legalább egymillió pengős, mai értéken hozzávetőlegesen 750 millió forintos bevétel aztán elegendőnek látszott a hazai készítésű filmgyártás megmozdításához. Ezt szolgálta az az intézkedés is, hogy az addig hét minisztérium alá tartozó filmügyeket összevonta a miniszterelnökség alá.

A beszélőfilm jelentőségét felismerve a kormány hatvantagú küldöttséget utaztatott a német UFA-gyárba, hogy egy teljes héten át „tanulmányozzák” az újfajta filmkészítés mesterfogásait. Azt csak találgatni lehet, hogy a küldöttség tagjai közül hányan voltak szakmabeliek. 

Karinthy szagos filmje

Mindeközben a budapesti színházak és színészek éves kollektív szerződésének vitáján a színigazgatók, a rádió és a némafilm után újabb „színházellenes” veszélytől tartva, szép magyar okoskodással azzal álltak elő, hogy amennyiben a talkie elvinné a várt bevételt a színházak elől, joguk legyen szerződést bontani a színészekkel. A színészeket képviselő Mály Gerő, Rátkay Márton és Törzs Jenő – a Pesti Napló tudósítása szerint – erről természetesen hallani sem akart. Abban viszont már erős összhang mutatkozott, hogy a beszélőfilm előadása (vetítése) nem egyéb „külföldi vendégjárásnál”, amit a hatóságok remélhetően ugyanúgy kezelnek majd, mint a külföldi vendégszerepléseket, vagyis korlátozzák és megadóztatják.

A Nem élhetek muzsikaszó nélkül miskolci premierjére készülő Móricz Zsigmond, ha már a Magyarország újságírója megkérdezte, a vidéki színházakat féltette a beszélőfilmtől, mivel egy tökéletesen megcsinált fővárosi színielőadást szerinte „egy paktáskában le lehet vinni akárhová, és egy tanyán is be lehet mutatni”. 

A dombóvári Ipartestület mozijaFotó: Fortepan

Karinthy Frigyes viszont azt javasolta, hogy a mozgó, majd hangos film után ne álljanak meg a fejlesztők, hanem folytassák tovább az emberi érzékek bevonását. 

„Mi van a szagos-filmmel, bocsánatot kérek? Látó és halló és szagló szerven kívül ízlő szerv is van a világon – a végső kifejlődés tehát az ehető-film lesz, ez csak természetes”

– írta a Pesti Naplóban megjelent krokijában. Persze nem csak az íróknak jutott eszükbe, hogy a beszélőfilm más is lehetne, mint művészfilm. A párizsi divatcégek például – számolt be róla Az Est – hangosfilmes divatbemutatókat rendeltek a Foxtól, amelyekben élőszóval kommentálhatták ruhakreációikat. 

Horthy angolul

Az amerikai Fox 1927-től fogva hangos és beszélő filmhíradókat is készített. Két operatőre pedig hónapokig járta a kontinenst, hogy Európa vezetőiről rövidfilmeket készítsen. Épp 90 éve, hogy egy gödöllői vadászaton is forgattak. A december 15-én rögzített riportfilm József főherceg, Bethlen és a kormány több tagján kívül Horthy Miklós kormányzót is megörökítette. 

Egy héttel később a budai Várban viszont a kormányzó már egyedül állt a kamera elé, hogy felvegyék angol nyelvű beszédét, amelyben a tengernagy az amerikai néphez szólt. Az Est december 21-i kolumnás riportja szerint a felvétel több mint 20 percig tartott, és a 165 méter hosszú filmtekercset két nappal később „el is indították az Orient expresszel Amerika felé”. 

Horthy Miklós beszélForrás: https://mirc.sc.edu/islandora/object/usc%3A42918

A riportból az érdeklődő olvasó azonban azt is megtudhatta, hogy Hans von Pebalt, a Fox fotóriporterét „még gyerekkorából ismeri Horthy Miklós”. Az operatőr ugyanis Pebal tengernagynak a fia, „és Horthy admirális Pólában sokszor megsimogatta barátja kisfiának a fejét”.

Ennél fontosabb azonban, hogy alig négy hónapot kellett várni, hogy az első magyar hangosfilm felvételei megkezdődhessenek. A kék bálvány 1930. április 28-án induló forgatásából végül másfél évvel később lett mozipremier. A film azonban a nagy várakozás és a népszerű színészek, mint Jávor Pál, Beregi Oszkár és Gózon Gyula alakítása ellenére lényegében megbukott. Egyes betétdalai ugyan népszerűek lettek, de magát A kék bálványt igyekeztek hamar elfelejteni. 

Meglehet, ezért hiszik sokan, hogy az első magyar hangosfilm voltaképpen a két hónappal később, 1931. november 27-én bemutatott és máig sikeres Hyppolit, a lakáj volt.

Neked is fontos, hogy hitelesen tájékozódj tudományról, technológiáról, klímaharcról: az emberiség jövőjéről? Nekünk az. Támogasd a munkánkat Te is!

Miért támogassam a Qubitet?

Korábbi kapcsolódó cikkeink: