Az utolsó mamutok cukorbetegek és terméketlenek voltak, és még a virágillatot sem érezték
A Jeges-tengeren fekvő Vrangel-szigeten még négyezer évvel ezelőtt is éltek gyapjas mamutok (Mammuthus primigenius), miközben a szárazföldről már tízezer éve kipusztultak, a fennmaradt populáció viszont nem volt túl jó bőrben: egy friss kutatás genetikai mutációk tucatjait tárta fel közöttük.
A két utolsó ismert populációt egy tizenötezer évvel ezelőtti felmelegedés vágta el szárazföldi társaiktól, az alaszkai Szent Pál-szigeten nagyjából 5 600, a most is vizsgált Vrangel-szigeten pedig nagyjából négyezer évvel ezelőtt pusztultak ki az állatok. Egy tavalyi kutatásból az ugyan nem derült ki, hogy mi végzett az utolsó mamutokkal, de valószínűsítették, hogy a beltenyészet is közrejátszott a végzetükben. Laura Arppe, a Helsinki Egyetem paleontológusa szerint a legnagyobb baj az lehetett, hogy az állatok nem tudtak alkalmazkodni az egyre melegedő klímához, de azt sem zárta ki, hogy az elszigetelt kolónia tagjai egyszerűen csak legyengültek, így könnyű prédának számítottak a rájuk bukkanó vadászok számára (igaz, a jelenlegi leletek tanúsága szerint az utolsó gyapjas mamut eltűnése és az első vadász megjelenése között több száz év telt el a Vrangel-szigeten).
Egy nemzetközi paleontológuscsoport most annak próbált utánanézni, hogy pontosan mivel is járhatott a beltenyészet a szigeten. Vincent Lynch, a tanulmány vezető szerzője szerint arra már a korábbiakban is számítottak, hogy az utolsó mamutok elég rossz állapotban lehettek, most viszont már arról is megtudtak valamit, hogy mennyire volt rossz a helyzet.
Még virágokat sem szagolgathattak
Az egereken végzett genetikai kísérletekből kiderült, hogy a vrangeli mamutokat fejlődési rendellenességek, cukorbetegség, idegrendszeri elváltozások és terméketlenség tizedelhették. Mindezek mellett legalább egy példány képtelen volt megérezni a virágok illatát: Lynch szerint a mutáció lehetővé tette, hogy egyéb szagokat észleljen, csak épp a virágok maradtak ki neki, ami rossz hír lehet annak ismeretében, hogy az elefántok számára milyen fontos a szaglás.
A kutatók csak egyetlen állatból származó mintához jutottak hozzá, így ez nem sokat mond a populáció egészéről, annyit azonban mégis ki lehet belőle deríteni, hogy mi vezethetett a vrangeli mamutok végzetéhez: a korábbiakban ugyan sejtették, hogy a beltenyészet nem tett jót az állatoknak, de azt nem tudták pontosan megállapítani, hogy mi bajuk lehetett tőle. Miután elegendő élelem állt rendelkezésükre a szigeten, és valószínűtlen, hogy az ember pusztította volna ki őket, valószínű, hogy a kutatócsoport által feltárt betegségek pusztították ki végül az utolsó mamutokat, ennek vizsgálatához viszont további mintákra van szükség a Vrangel- és a Szent Pál-szigetekről.
