Régen minden jobb volt, még a jövő is, de mostanra véget ért a posztalgia korszaka

Az emberiség a felvilágosodással egyre inkább hitt benne, hogy a jövő megoldja a jelen problémáit, nincsenek már messze a repülő autók, robotok pucolják majd a vécét, mindenki boldog és elégedett lesz, és a Hold után hamarosan kolonizáljuk a világűrt is. 

A 19. század derekától Verne Gyula, majd a végétől H. G. Wells egymással versengve próbálták megírni a csodás jövőt – igaz, a disztópiák és az utópiák egy tőről fakadnak, így nem csoda, hogy miközben Verne a tenger mélyének meghódításáról és a Holdra szállásról fantáziált, a Bégum ötszáz milliójában már egy mindaddig példátlan tömegpusztító fegyverről írt. Ebben az esetben persze még nem annyira a társadalomról, mint inkább a tudományba vetett hitről volt szó. 

Az utópia sajátos jövőkép, és bár maga a műfaj elnevezése is Morus Tamás 1512-es, azonos című könyvéhez köthető, nem ő volt az első, aki ilyesmit írt. Tulajdonképpen a keresztény eszkatológia is egyfajta utópia felé mutat: Jézus második eljövetele után egy tökéletes, hierarchikus társadalom jön létre benne. 

Mindenkinek jó, mindenkinek rossz

Gregory Claeys, a Cambridge-i Egyetem politológiaprofesszora a disztópiák természetrajzáról írott kötetében (Dystopia: A Natural History) kiemeli, hogy az utópiákban és a disztópiákban általában közös vonásnak számít a kollektivizmus. Akármilyen is legyen a vízió, mindenkit érint, legyen szó akár a klasszikus német filozófia állócsillaga, Immanuel Kant által megálmodott nemzetközösségről vagy az angol George Orwell totalitárius rémállamáról. Egy további fontos közös pont van a két műfajban: mindkettő a jövőbe tekint, legyen az akármilyen – illetve arra hívja fel a figyelmet, hogy milyennek nem kellene lennie. Orwell regénye, az 1984 figyelmeztetés, nem kézikönyv, mostanra pedig egyre inkább kezd hasonlítani egy napjainkban kiadott helyzetjelentésre.

Pedig az emberiség nagyjából a századforduló óta hol szorongva, hol lelkesen, de a jövő bűvöletében élt, és az egyszer beköszöntő aranykorba vetett hitet a nosztalgia mintájára sokan posztalgiának nevezték.

A Jetsonstól Zamjatyinig

Az 1962-ben indított amerikai rajzfilmsorozat, a Jetsons szép példája volt a posztalgiának: a képi világában is a hatvanas éveket idéző sorozatban 2062-re megvalósul az amerikai álom. George Jetson szorgalmasan dolgozik, a család jólétben él, a háztartási munkákat robotok végzik (Jetsonéknál Rózsit, az önálló személyiséggel rendelkező takarítórobotot egyenesen családtagként kezelik). Magyarországon az 1968-ban bemutatkozó Mézga Gézáék tarhálnak tartós fogyasztási cikkeket a jövőből – amivel persze rendszerint saját magukkal szúrnak ki, mégis egyértelműen sugárzik a sorozatból a posztalgia. 

A 20. század közepétől virágzott a science fiction; a nyugati és a szocialista szerzők egymással versengve próbálták elképzelni, mimit hoz a jövő. Philip K. Dick, a műfaj egyik meghatározó amerikai szerzője megpróbálta elképzelni, hogy mi lett volna, ha a második világháborút Németország és Japán nyeri meg: ebből lett az 1962-ben megjelent regény, Az ember a fellegvárban alternatív valósága. Magyarország sem maradhatott adós az alternatív jövőképpel: László Endre sorozatát, a gyerekeknek szánt Szíriusz kapitányt 1977-ben kezdte el sugározni a Magyar Rádió. A sorozat a 2400-as években játszódott, és könyvben is megjelent; a főszereplő tizenéves fiatalok a Holdon bonyolódnak különböző kalandokba. A Szíriusz kapitányban bemutatott utópia szerint a távoli jövőben létrejön az Egyesült Világrészek Szövetsége, amely Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából, az Antarktisztból és Hold Államból áll. Oroszországban is komoly hagyományai voltak a disztópiáknak: a műfaj egyik ősének számító Zamjatyin-regény, a Mi 1921-ben jelent meg, és nem túl meglepő módon a totalitárius állammal foglalkozik.

Már a jövőben élünk

Egy a Mediumon tavaly megjelent cikk szerint viszont már nem muszáj a jövőbe tekintenünk ahhoz, hogy Orwell jusson az eszünkbe: épp elég a múlt is. A Nagy Testvér már figyel, Kínában például megbízhatóság alapján pontozzák az állampolgárokat, monitorozzák az online tevékenységüket, a Facebook pedig választásokat dönt el. John Devoure amerikai újságíró egész esszésorozatot szentelt a disztópikus jelen témájának, ami akár lehetne egyéni probléma is, de William Gibson amerikai író, a Neurománc kultikus szerzője szerint sokkal nagyobb bajról van szó: elfelejtettünk a jövőre figyelni, illetve bizonyos tekintetben még nagyobb a probléma, a jövő ugyanis már itt van. A múltat unjuk, a jövőbe belefáradtunk, disztópiákra pedig nincsen többé szükség egy olyan korban, amikor már a jelen is épp elég nyomasztó.

A jövőről nem is beszélve: a Vöröskereszt nemzetközi felmérése szerint a mostani fiatalok többsége úgy gondolja, hogy még az ő életében kitör a harmadik világháború, a legtöbben pedig arról is meg vannak győződve, hogy ebben már atomfegyvereket is bevetnek majd. És ez még az a forgatókönyv, amiben egyáltalán érdekel még valakit ez az egész: az amerikai Pew Research Center egy kutatása szerint az amerikaiak nagy része egyáltalán nem is szokott a jövőre gondolni. 

A káosz már itt van

Ezzel némileg ellenkezik a világban egyre jobban terjedő klímaszorongás, hiszen az teljes egészében posztalgikus elképzelés, a korábban betegségként kezelt posztalgia édestestvére – viszont az ezzel járó talajvesztettség érzése szociológusok szerint hozzájárulhat a jövőt övező bizonytalansághoz, egy stabil, kiszámíthatóan működő környezetben ugyanis nagyobb magabiztonsággal gondolnak az emberek a holnapra is. 

Nem csak az apokalipszisra készülő prepperek és a szorongók gondolják úgy, hogy hamarosan vége lesz a világnak, és még csak nem is a fiatalok többsége: maga brit elméleti fizikus, Stephen Hawking is úgy gondolta, hogy az emberiség vagy az űrbe megy, vagy a pusztulásba. Gibson is azt tartja, hogy nincs jövő, ezt viszont egy felnőtt állapotként kezeli: szerinte a múltba és a jövőbe révedés egyaránt helytelen; miután pedig a jövőt a jelenből konstruáljuk, természetes, hogy az emberiség figyelme inkább a folyamatos mostra terelődik, mint egy majdan beköszöntő aranykorra. 

Valószínűleg nem véletlen, hogy Gibson szerint a jövő már itt van: pont ez történt az egész cyberpunk műfajjal, nevezetesen hogy ami az egyik pillanatban még vad disztópiának számított, egyszer csak a hétköznapok részévé vált. Gibson és Bruce Sterling A gépezet című könyvében fogalmazta meg a gondolatot, miszerint az ember már most abban a jövőben él, amit magának teremtett. Triviális felvetés, de Sterling szerint érdemes elgondolkodni rajta, hogy a steampunk regény a kilencvenes évekről szól, illetve arról, hogy a viktoriánus időszak nem egy örökségét a mai napig őrizzük, míg szerinte a mostani örökségünk nem más, mint egy nagy halom használt pelenka és egy csomó használt fültisztító pálcika.

Posztmodern poszthumán

Gibson arra is felhívta a figyelmet, hogy már abban a pillanatban, amikor eszközt használunk, valamelyest androiddá válunk: már nem kell arra várni, hogy mi lesz, amikor a mátrixban fogunk élni, mert bizonyos tekintetben már rég ott tartunk; Sterling és Gibson analógiájával élve ez viszont nem mentesít bennünket a morális felelősség alól. 

Felipe Fernández-Armesto brit történész szerint az elmúlt negyven évben az emberiség rengeteg energiát, erőforrást és vért áldozott az emberi jogok és az emberi méltóság védelmére – mindemellett a filozófia és a tudomány közös erővel számolta fel a humanizmus emberképét. A posztmodernnel együtt beköszöntött a poszthumanizmus is, ez viszont nem a hagyományos etika megsemmisítését jelenti, hanem új kihívásokat, a science-fiction pedig egyszerre jelent visszacsatolást és kísérletezési terepet az etika számára. A posztalgia meghaladása így nem azt jelenti, hogy nincs jövő, és nem is azt, hogy törvényszerű, hogy milyen örökséget hagy maga után az emberiség, csak éppen azt, hogy már az utolsó utáni pillanatban vagyunk.

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!