Tolerálni kell az intoleránsakat?
Egyre gyakrabban kerülnek elénk különféle szélsőséges csoportok felvonulásairól, megemlékezéseiről, nyilvános fellépéséről szóló szalagcímek. Varsóban minden év novemberében szélsőjobboldaliak tömegei vonulnak fel, itthon a „becsület napja” alkalmával megrendezett, hasonló ideológiai platformon álló megemlékezések keltenek évről évre egyre nagyobb hangzavart. Joggal merül fel a kérdés: helyénvaló-e, hogy a politikai hatalom birtokosai tétlenül nézik, hogy efféle szélsőséges, gyakorta demokráciaellenes és kirekesztő csoportok minden probléma nélkül terjeszthetik a nézeteiket a nyilvánosságban? Vajon kell-e, szabad-e a demokratikus államhatalomnak tolerálni az intoleránsakat? A következőkben ezt a kérdést nem a jogtudomány, a társadalompszichológia, vagy más hasonló diszciplína, hanem a politikai filozófia nézőpontjából vizsgálom meg.
A tolerancia paradoxona
A legtöbben egyetérthetünk abban, hogy szeretnénk toleráns társadalomban élni. Tolerálni valamit annyit tesz, mint megtűrni valamit, még ha negatívan is ítélem meg. A modern társadalmakban csupa olyan emberrel kell együtt élnünk, akik a miénktől gyökeresen eltérő, sőt, azzal szemben álló világnézettel és meggyőződésekkel rendelkeznek. Joggal várhatjuk el, hogy a politikai hatalom birtokosai legyenek toleránsak a különféle világnézetekkel, vallási meggyőződésekkel, politikai ideológiákkal szemben, mert egy eltérő és szemben álló világnézetek, értékrendek és kultúrák által megosztott közösségben bárki bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy az épp hatalomra került kormány momentán az ő világnézetét találja rossznak, helytelennek. Márpedig aligha élhetünk bármiféle stabil politikai közösségben másként gondolkodó emberekkel, ha folytonosan attól rettegünk, hogy a politikai hatalom keze utánunk nyúl, ha a regnáló hatalom rossznak, helytelennek találja világnézetünket vagy politikai álláspontunkat.
Ám ahogy Karl Popper 1945-ös A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében rámutat: a határtalan tolerancia felszámolja önmagát, minthogy tolerálja az intoleránsakat is. Intoleránsaknak nevezem azokat, akiknek a világnézete, a jó életről és jó társadalomról alkotott elképzelése mások egyenlőségének, szabadságának, alapvető jogainak megsértését implikálja. Ha az ő nézeteik érvényre jutnának a társadalomban, az megszűnne egyenlő polgárok demokratikus közössége lenni. Ide tartoznak tipikusan a már említett szélsőjobboldal képviselői. Popper úgy véli, hogy a politikai hatalomnak éppen a tolerancia nevében muszáj megtagadnia a toleranciát az intoleránsaktól, másként maga a toleráns társadalom kerülne veszélybe. Ez a tolerancia paradoxona.
De mit jelent ez pontosan? Nyilvánvaló, hogy egy tolerancia mellett elkötelezett államnak és társadalomnak tennie kell az intoleránsak nézeteinek érvényre jutása ellen. Ha például az intoleránsak puccsot szerveznek, ezt fel kell deríteniük és meg kell akadályozniuk. Ha terrorcselekményekkel akarnák aláásni a társadalmi békét, ez ellen tenniük kell. (Nota bene: akkor is így kell eljárniuk, ha a puccsisták nem intoleránsak, hanem egyszerűen hataloméhesek, mindenféle meggyőződés nélkül.) Ez eddig magától értetődő. Popper azonban arra is utal, hogy bizonyos esetekben a politikai intézményeknek az intoleránsak nyilvános megszólalásaival, felvonulásaival, nyilatkozatával szemben is fel kell lépnie, nem csak erőszakos tevékenységükkel szemben. Igaza van ebben?
Miért szabad a szólás?
Korlátozható-e az intoleránsak szólásszabadsága? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, először azt kell megértenünk, miért szabad a szólás egyáltalán. Miért van minden állampolgárnak alapesetben joga a nyilvánosságban képviselni a saját véleményét? Miért nem elég, hogy mindenki otthon a négy fal között azt mondhat, amit akar? A politikai filozófiában jellemzően kétféle érvet szokás felhozni a szólásszabadság mellett. Az egyik, amely a 19. századi angol filozófus, John Stuart Mill A szabadságról című munkájáig megy vissza, a szólásszabadság áldásos következményeire épül.
A szólás- és véleményszabadság elengedhetetlen feltétele a termékeny társadalmi vitáknak -- állítja Mill. Csak ha a jó társadalomról, a helyes politikai döntésekről szóló nézeteinket élénk eszmecserében meg tudjuk vitatni másokkal, nézeteinket ellentétes felfogásokkal tudjuk ütköztetni, csak akkor remélhetjük, hogy a társadalmi diskurzus eredményes és előremutató lesz, és megszabadítjuk a társadalmat a berögzült előítéletektől és dogmatizmustól. Kant Mi a felvilágosodás? című esszéjében írja: csakis a nyilvános észhasználattól remélhetjük a társadalom kilábalását maga okozta kiskorúságából.
A másik érv arra az alapelvre épül, hogy joggal várjuk el, hogy a politikai intézmények tartsák tiszteletben szabad és egyenlő mivoltunkat. Nemcsak, hogy jó következményekkel jár, hanem a saját jogán is értéket képvisel az, hogy polgártársainkkal szemben mint teljes értékű, velük egyenlő emberek vagyunk képesek fellépni, akinek a szava, véleménye, érdekei épp annyira számítanak, mint bárki másé -- ezért helytelen, ha egyeseket másodrendű állampolgárként kezelnek. Ám annak, hogy teljes értékű, egyenlő polgárokként kezeljenek bennünket, elengedhetetlen feltétele, hogy mindannyian szabadon és egyenlően gyakorolhassuk képességünket; hogy a világ dolgairól és a politika kérdéseiről megfogalmazhassuk, másokkal ismertethessük és megvitathassuk gondolatainkat. Ha tehát a szólás szabadsága nem volna biztosítva számunkra, úgy az állam nem kezelne minket teljes értékű, szabad és egyenlő polgárokként.
Még ha e megfontolások igazolják is a szólásszabadság jogát alapesetben, nem teszik e jogot korlátlanná, hiszen nem igazolják a vele való visszaélést. Ahogy a hírhedt példa tartja: a szólásszabadság joga nem terjed ki arra az esetre, mikor valaki egy túlzsúfolt színházban szórakozásból azt kiáltja, hogy „tűz van”, és ezzel tömeges pánikot, sérülést, akár halált idéz elő. De mi számít pontosan a szólásszabadsággal való visszaélésnek? Hogyan különíthetjük el ezt az olyan esetektől, amelyeket még tolerálnunk kell?
A kárelv
A már említett Mill vezeti be a modern politikai gondolkodásba az úgynevezett kárelvet: az állam beavatkozása a polgárok életébe csakis akkor igazolt, ha ennek hiányában e polgárokat kár, ártalom érné. Más szóval: az állam nem írhatja elő, hova rakjam a kisbaltámat, kivéve, ha azt a szomszédom fejébe szeretném beleállítani. Akkor beszélhetünk joggal való visszaélésről, ha az mások számára kárt okoz, például sérüléseket, akár halált a színház-esetben.
Joggal gondolhatjuk, hogy a kárelv alapot ad az intoleránsak szabad szólásának korlátozására. Elvégre világos, hogy ha a nyilvánosság tele van a különféle kisebbségek és a demokratikus rendszer elleni gyűlölettel, akkor igencsak megnő a valószínűsége annak, hogy egyesek mások kárára és a demokratikus rend lerombolására kezdenek cselekedni.
Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű: a színház-esetben a tüzet kiáltó ember közvetlenül okozta a tömegpánikot. De gondoljuk el, hogy valakik egy intoleráns beszéden vagy felvonuláson felbátorodva gyűlölet-bűncselekményt követnek el. Kétségtelen, hogy a felszólalók játszottak valamiféle oksági szerepet a bűncselekmény megtörténtében, azonban mégsem ők követték el azt. Márpedig joggal gondolhatjuk, hogy méltánytalan volna valaki jogait – például a szabad szóláshoz való jogát – olyasmiért korlátozni, amit valaki más tett. John Lennon gyilkosa, Mark David Chapman állítása szerint azért ölte meg Lennont, mert erre buzdította J. D. Salinger Rozsban a fogó (korábbi fordításban: Zabhegyező) című regénye; Salinger szólásszabadságát mégsem korlátoznánk emiatt.
Vegyük viszont a következő esetet: tudomásomra jut, hogy Béla egy házasságtörőkön vérbosszút álló sorozatgyilkos, majd a jelenlétében a házastársam hűtlenségéről kezdek panaszkodni, tudván tudva, hogy ezen felbuzdulva Béla különös kegyetlenséggel végezni fog vele. Ekkor aligha mondhatom, hogy semmi közöm nem volt a gyilkossághoz. Ez az eset nem analóg Chapman és Salinger esetével; álnaiv szőrszálhasogatás volna azt mondani, hogy minden felelősségtől mentes vagyok, és ezért fontos jogaim korlátozása szóba sem kerülhet.
Az tehát, hogy szólásszabadságom védelmet élvez-e, nagyban függ a körülményektől: attól, hogy megszólalásom mekkora valószínűséggel vezet súlyos kárhoz – függetlenül attól, hogy e kárt én idézem elő közvetlenül, vagy valaki más. Ha ez a valószínűség elég magas, akkor szólásszabadságom a kárelv értelmében joggal korlátozható: ha ilyen körülmények között olyan publikus megnyilvánulásokba kezdek, amelyek előre láthatóan mások kárához vezetnek, úgy visszaélek szólásszabadságommal, ezért az nem élvez többé védelmet.
A szavak ereje
A kárelv értelmében tehát az intoleránsak szólásszabadsága korlátozható, ha elég nagy valószínűséggel vezet másokon esett károkhoz, mint amilyenek a gyűlölet-bűncselekmények és hasonlók. De korlátozható-e bármilyen más esetben? Úgy vélem, a válasz igen. Nyilvánvaló, hogy senki szólásszabadsága nem védelmezhető mások szólásszabadságának rovására. Ámde az intoleráns megnyilatkozások igenis sérthetik mások szólásszabadságát. Kis János filozófus, a CEU professzora veszi szemügyre ezt az esetet Szólásszabadság és náci beszéd című esszéjében:
„Tegyük fel azonban, hogy a sérelmes beszéd egyik közvetett következménye abban áll, hogy megfosztja a sértett csoport tagjait a nyilvános vitákban való egyenlő részvételtől (elrettenti őket, azt sugallja a többieknek, hogy amit ők mondanak, azt nem kell komolyan venni). S tegyük fel, ezt a konzekvenciát egyetlen módon lehet elhárítani: azzal, ha betiltják a sérelmes beszédet. Akkor [...] el kell fogadnunk, hogy az állam csak úgy biztosíthat egyenlő szólásszabadságot a sértett csoport tagjai számára, ha korlátozza a sérelem okozóinak szólási szabadságát.”
Ezt a gondolatot általánosíthatjuk. Emlékezzünk, hogy a szólásszabadság elve egy alapvetőbb elven nyugszik: azon az elven, hogy a politikai hatalomnak tiszteletben kell tartania szabad és egyenlő mivoltunkat a társadalomban. Ennek része, hogy biztosítja, hogy minden polgár szabadon és egyenlőként vehessen részt a társadalmi együttműködésben és a politika alakításában. Ez nyilván nem teljesül, mikor egyesek szólásszabadsága csorbát szenved azért, mert mások visszaélnek a szabad szólás jogával.
De egyenlőségünk és szabadságunk akkor is sérül, ha a társadalomban olyan elképzelések, gyakorlatok, habitusok, előítéletek válnak uralkodóvá, amelyek kirekesztenek vagy hátrányos helyzetbe hoznak egyes csoportokat másokkal szemben a társadalmi együttműködésben. Ha ezek miatt közmegvetés vagy legalábbis gyanú tárgyai lesznek; ha nehezükre esik az utcán emelt fővel végigmenni; ha nem lehetnek biztosak benne, hogy a következő álláspályázatukat nem utasítják-e vissza csuklóból; a következő albérletet kiadják-e nekik; a következő boltban kiszolgálják-e őket, vagy ha ki is szolgálják őket, nem éri-e őket jó eséllyel gyűlölködő inzultus egy intoleráns polgártárs részéről; hogy a járókelők nem nézik-e mindezt tétlenül, közönyösen, esetleg egyetértő hallgatással. Ha valakinek ezek mindegyikével vagy többségével szembe kell néznie, úgy joggal érzi, hogy egyenlő státusza sérül.
Az egyenlőtlenségeknek és szabadsághiánynak nem kell ahhoz nyílt pogromokban, diszkriminatív törvényekben, koncentrációs táborokban testet öltenie, hogy a társadalom bizonyos csoportjait másodrendű állampolgárokká fokozza le, kizárja a politikai folyamatokból és alárendelt helyzetbe kényszerítse őket. Az egyenlőtlenség és szabadsághiány beivódhat a mindennapok folyton jelenlévő háttérzajába, a napi rutinokba, megszokásokba, szófordulatokba, gyakorlatokba, mindazokba a struktúrákba, amelyek meghatározzák, hogy a társadalom tagjai miként érintkeznek egymással, és végső soron, hogy miként osztják meg egymás között a társadalmi együttműködés terheit és előnyeit.
A nyilvánosság szereplői kiemelkedően nagy befolyást gyakorolnak ezekre a struktúrákra, a társadalomban uralkodó elképzelések, intellektuális habitusok és normák formálásán keresztül. Ezért e szereplők nemcsak kiemelt felelősséggel bírnak abban a tekintetben, hogy elejét vegyék az ilyen problematikus, igazságtalan folyamatoknak , de ha azokat aktívan elősegítik, és egy a polgárok szabad és egyenlő státuszára komoly veszélyt jelentő állapot létrejöttéhez járulnak hozzá, akkor -- úgy vélem -- nem ellenkezhetnek, ha az államhatalom ennek folytatásában megakadályozza őket.
A szólásszabadság határai
Ha a fenti érvelés helytálló, úgy a következő tanulságokat vonhatjuk le: a szólásszabadság fontos érték; szükséges (de persze korántsem elégséges) feltétele annak, hogy szabad és egyenlő polgárokként élhessünk együtt a társadalomban. Ám az e joggal való visszaélés alá is áshatja szabad és egyenlő státuszunkat. Ez akkor történik meg, mikor a nyilvánosságban fellépő szereplők tevékenysége egy olyan környezet fenntartásához járul hozzá, amelyben bizonyos csoportok folytonosan ki vannak téve a gyűlölet-bűncselekmények, a társadalmi megvetés, a gyanú, vagy a kirekesztés fenyegetésének, és emiatt nem képesek egyenlőkként részt venni a társadalmi együttműködésben és méltányosan részesedni a társadalom javaiból. Az államhatalom ilyenkor joggal avatkozik be és korlátozza az intoleráns megnyilatkozásokat a polgárok szabad és egyenlő státuszának védelmében.
Ez a kritérium erősen kontextusfüggő. Az intoleráns megnyilatkozások nem önmagukban, pusztán tartalmuk miatt tilalmasak, hanem tágabb társadalmi folyamatok részeként, és csak annyiban, amennyiben korlátozásuk hozzájárul e káros folyamatok visszaszorításához. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az intoleránsak szólásszabadsága nem mindig és nem mindig egyformán korlátozható. Korlátozni ugyanis sokféle módon lehet: bizonyos típusú megnyilvánulásokat betilthatnak, lehetővé tehetik, hogy velük szemben kártérítési perek induljanak, megnehezíthetik bizonyos megnyilvánulásokhoz (pl. felvonulásokhoz) szükséges engedélyek és erőforrások beszerzését és így tovább. Hogy ezek közül mikor melyik indokolt, arra nincs egységes a kontextus és körülmények ismerete nélkül alkalmazható kritérium.
Kis János már idézett, ‘90-es évek közepén íródott esszéjében még optimista a demokratikus kultúra és a nyilvános vita erejét illetően, amely szerinte a politikai hatalom közbeavatkozása nélkül is képes magából kivetni az intoleranciát. Kérdés azonban, hogy vajon a mai kor tapasztalatai fényében, a szélsőjobboldal előretörése, a demokrácia nemzetközi meggyengülése korában még mindig helyénvaló-e kizárnunk a politika intézményeit az intolerancia elleni küzdelemből.
A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: