Általában elfogadjuk, hogy a szívműtéteket csak a leghozzáértőbb, megfelelő szakértelemmel rendelkező emberek, diplomás orvosok végezhessenek. Amikor azonban politikai döntéshozatalra, törvényhozásra vagy az ország kormányzására kerül a sor, a munkát rendszerint nem a legjobban kvalifikált, leghozzáértőbb ember kapja meg, hanem ideális esetben – egy jól működő demokráciában – az a jelölt, akit a választók legnagyobb többsége a legalkalmasabbnak ítél. Ez azonban különös: elvégre a választópolgárok többsége maga sem szakértője azoknak a jogi, közgazdasági, és társadalomtudományi kérdéseknek, amelyeket egy politikai döntéshozónak behatóan kell ismernie, ha jól akarja végezni a munkáját.

Ha nem bíznád a saját egészségedet olyan orvosra, aki nem orvosi egyetemen szerezte a szakértelmét, hanem a szomszédság választotta meg, hogy bízhatod egy egész állam sorsát olyan politikusokra, akiknek semmiféle szaktudással nem kell rendelkezniük, csak egy országos népszerűségi versenyt kell megnyerniük? Miért éljünk demokráciában, ha élhetnénk a hozzáértő emberek uralma alatt, episztokráciában is? Ez a kortárs politikafilozófia egyik nagy kérdése.

Episztokrácia: a hozzáértők uralma

A gondolat, hogy a politikai döntéshozást a leghozzáértőbbekre kellene bízni, már Platónnál megjelent. Napjainkban azonban az ötlet egyre nagyobb figyelmet kap a katasztrofálisnak ígérkező Brexit-szavazás vagy a sokak által inkompetensnek ítélt amerikai elnök, Donald Trump megválasztása miatt. Ha a demokrácia ilyen baklövésekre képes, hogyan engedhetjük az átlagembereknek, hogy ilyen fontos kérdésekről döntsenek?

Jason Brennan filozófus és közgazdász 2016-os Against Democracy (A demokrácia ellen) című könyvében a következő érvet fogalmazza meg:

1. Az állampolgároknak joguk van a kompetens politikai döntéshozatalhoz

Más szóval az embereknek joguk van ahhoz, hogy az életüket legalapvetőbb mértékig befolyásoló állami intézmények hozzáértő igazgatás alatt álljanak; hogy a politikai döntéseket ne önkényesen, hanem a tények gondos figyelembevételével, ne hanyag módon, hanem körültekintően eljárva hozzák meg. Elvégre egy rossz politikai döntés gazdasági válsághoz vagy környezeti katasztrófához vezethet. Az embereknek joguk van tehát ahhoz, hogy e döntéseket kompetens módon hozzák meg.

2. Az átlagos választók inkompetensnek

Brennan nagy igyekezettel veszi számba empirikus bizonyítékok sorát, amelyekkel azt próbálja megmutatni, hogy az egyszerű választóknak halvány lila gőzük sincs a legalapvetőbb politikai kérdésekről (adatait elsősorban az Egyesült Államokból veszi). Ebből hamar leszűri azt a konklúziót, hogy a nagyrészt tájékozatlan választókból álló állampolgárok közössége nem lehet képes kompetens politikai döntéseket hozni.

3. Tehát nem szabad politikai döntéseket rábízni az átlagos választókra

Miután idáig eljutott, Brennan spekulációba kezd. Azt állítja, hogy ugyanezen elvek alapján joggal remélhetjük, hogy ha a politikai döntéseket kizárólag az ezen döntésekhez szükséges szakértelem birtokosaira, a hozzáértőkre bíznánk, akkor a tudós elitek uralma alatt kompetens politikai döntések születnének. Brennan szerint ezért aztán jó okunk van arra, hogy lecseréljük a jelenleg működő demokráciát – már ahol működik – egy úgynevezett episztokráciára, azaz a tudósok, vagy a hozzáértők (episztémé – tudás, tudomány) uralmára. (Megjegyzés: a szakértők uralmát gyakran nevezik technokráciának is. A görög techné szó szintén egyfajta tudást jelöl az episztéméhez hasonlóan. Ám míg az előbbi inkább a mesterségbeli jártasságra, az utóbbi a beható tudományos, sőt filozófiai ismeretekre vonatkozik. Ha különbséget kellene tennünk technokrácia és episztokrácia között, azt mondhatnánk, hogy a technokrácia az olyan szakértők uralma, akik bizonyos jártassággal vagy ügyességgel rendelkeznek a politikai gépezet működtetésében, hatékonyan tudnak szakpolitikai javaslatokat összerakni, bürokratikus feladatokat megszervezni, egy minisztériumot igazgatni, és így tovább. Az episztokrácia azonban olyan szakértők uralma lenne, akik nem csupán a politikai intézmények menedzsmentjében szakértők, hanem egyúttal a vitás és nehéz politikai kérdések kompetens eldöntéséhez szükséges tárgyterületekről – mint a közgazdaságtan, alkotmányjog és így tovább – is beható, alkalmasint tudományos igényű ismeretekkel rendelkeznek.)

Az episztokratikus rezsim számos különféle formát ölthet: elképzelhetjük egyszerű műveltségi cenzusként, ahol csak bizonyos iskolázottsági szint felett szavazhatunk – ide tartozhat a John Stuart Mill által tárgyalt plurális szavazat, ahol a hozzáértőknek több szavazat jár. Elképzelhetünk egy általános választójoggal működő rezsimet, ahol azonban egy hozzáértőkből álló episztokratikus tanács megvétózhatja a döntéseket, és így tovább.

Elméleti és gyakorlati autoritás

Az episztokrata javaslattal szemben számtalan kifogás emelhető. Egyrészt episztokrácia még soha nem létezett; a gondolat, hogy jobban működne, mint a demokrácia, merő spekuláció. Emellett a mai demokráciák a Brexit és Trump ellenére is elég jól működnek – minden elérhető adat arra mutat, hogy a demokráciák békésebbek, gazdagabbak, és az emberi jogok védettebbek bennük, mint nem demokratikus rezsimekben. Megint mások szerint téves a politikai döntéshozatalt egyszerű mérnöki feladatként elképzelni, ahol a tények ismeretében mindig kiválasztható az egyetlen helyes döntés. A politikai kérdések gyakran nem pusztán tényekről, hanem értékekről is szólnak – és míg a megfelelő diplomák birtokában feltehetjük valakiről, hogy ért a közgazdaságtanhoz vagy a politológiához, mégis mi alapján kellene megítélnünk, hogy valaki olyan értékeket vall-e, amelyek mentén helyénvaló volna a társadalmat kormányozni?  Egyáltalán, melyek ezek az értékek?

Tegyük fel azonban, hogy az episztokrácia hívének sikerül  választ adnia ezekre a kérdésekre. Tegyük fel, hogy megmutatja, van módszer arra, hogy megállapítsuk, mely politikai döntések jobbak és melyek rosszabbak – a tények és az értékek szempontjából egyaránt –, és így mégis van értelme politikai szakértelemről beszélni. Tegyük fel, hogy megmutatja: nem teljesen alaptalan azt gondolni, hogy a hozzáértők uralma jobb döntésekhez vezetne, mint a demokrácia, bármilyen jól is működik az utóbbi. Maradna-e ekkor bármiféle elvi alapunk arra, hogy elutasítsuk az episztokráciát, vagy az egyetlen racionális reakció az lenne, hogy alávetjük magunkat a hozzáértők hatalmának? 

David Estlund amerikai politikafilozófus  szerint nagyon is van. Ahogy Estlund 2007-es Democratic Authority című könyvében rámutat, először is különbséget kell tennünk elméleti és gyakorlati autoritás között. Meglehet, abból, hogy valaki szakértő, következik, hogy a szakterületén elméleti autoritással bír fölöttem: mivel ő jobban ért a témához, racionális a véleményére hallgatnom, és elvetnem a sajátomat, ha ez a kettő ütközik. Ám ebből semmi esetre sem következik, hogy köteles vagyok a szakértő által előírt gyakorlati utasításokat követni – azaz nem következik, hogy a szakértő gyakorlati autoritással is bír felettem.

Így például, ha egy orvos ismerősöm, akiről tudom, hogy egészségügyi kérdésekben hozzáértőbb nálam, azt mondja, vegyek be egy gyógyszert, mert az segít a lábfájásomon, úgy jó okom van elhinni, hogy az tényleg segít a lábfájásomon. Alkalmasint még az is észszerű, ha megfogadom a tanácsát. Ám ettől még az orvosnak nem lesz joga arra, hogy a gyógyszer beszedésére kötelezzen engem, hogy megbírságoljon vagy háziőrizetre ítéljen, ha elmulasztom beszedni. Még ha az orvosnak igaza is van, a döntés, hogy alávetem-e magam a kezelésének, egyedül engem illet meg – az orvos szakértő mivolta önmagában nem szolgál semmiféle hatalom alapjául.

Mármost látnunk kell, hogy a politikai döntések nem egyszerűen jó tanácsok arról, hogyan járjunk el a hétköznapi tevés-vevésünkben, hanem kényszerítő erejű direktívák, amelyeket az állam erőszakszervezeteinek ereje támogat. Amikor azt mondjuk, a hozzáértőknek kellene kormányozniuk az országot, ez nem pusztán annyit jelent, hogy mind jobban járnánk, ha megfogadnánk a hozzáértők jó tanácsait. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a hozzáértők kezébe hatalmat adunk arra, hogy velünk szemben felhasználják az állam kényszeralkalmazó apparátusait. Az ilyen típusú kényszerítő hatalom igazolásához többre van szükség mint a puszta szakértelem megállapítására.

Mire van szükség? Estlund azon filozófusok sorához csatlakozik, akik szerint egy politikai berendezkedés akkor és csakis akkor legitim, ha az nyilvánosan igazolható. Mivel e politikai berendezkedés kényszerítő erejének minden állampolgár alá van vetve, a politikai hatalomgyakorlás módjának olyannak kell lennie, hogy azt minden állampolgár észszerű alapokon elfogadhassa, vele szemben ne tudjon észszerű kifogást emelni. Észszerűtlen kifogást persze mindennel szemben lehet emelni: ha valaki csak azt a politikai hatalmat ismeri el legitimnek, amelyet a földönkívüli gyíklények és a Loch Ness-i szörny együttesen megáldottak, annak valószínűleg nemigen lehet a kedvére tenni, de aligha gondolnánk, hogy ez releváns ellenvetés a politikai hatalom legitimitásával szemben.

Míg Estlund szerint a demokrácia kielégíti a nyilvános igazolás követelményét, az episztokrácia, a hozzáértők uralma nem. Az episztokráciában az igazolja a szakértők politikai hatalmát, hogy a szakértelmükre támaszkodva várhatóan a lehető legjobb politikai döntéseket hozzák meg. Estlund szerint azonban mindig hozhatunk észszerű ellenvetést ez ellen a feltételezés ellen. A szakértők ugyanis nem csupán szakértelemmel, de számos más a saját társadalmi csoportjukra jellemző olyan sajátosságokkal is rendelkezhetnek, amelyek negatívan befolyásolják a politikai döntéshozás kimenetelét.

Nem csak arról van szó, hogy mindig észszerű arra számítani, hogy a politikai hatalom birtokosai – még a szakértők is – visszaélnek a hatalmukkal, és önös céljaikra használják fel azt. Ez bármikor megtörténhet, ezért kell a politikai hatalomnak, még az episztokratikus hatalomnak is mindig elszámoltathatónak lennie, és erős korrupcióellenes szabályozások alatt működnie. De még ha a szakértők mindig jóhiszeműen járnának is el, akkor sem volna észszerűtlen feltételezni, hogy a szakértők csoportjára jellemző valamely, talán eddig fel nem fedett szociológiai, demográfiai tulajdonság hosszú távon károsan befolyásolja a szakértők döntéshozó képességét.

Elképzelhető például, hogy a szakértők mind egy meghatározott társadalmi csoportból érkeznek, hasonlóan szocializálódtak, hasonló szokásaik és berögződéseik, implicit részrehajlásaik vannak. Ezek a csoportsajátosságok pedig befolyásolhatják a csoport döntéshozását, bármekkora szakértelemmel is rendelkeznek a tagjai. De tegyük fel, hogy intézkedéseket teszünk azért – például oktatási reformok és hasonlók segítségével –, hogy a szakértők csoportja olyan sokszínű társadalmi háttérrel rendelkezzen, amennyire csak lehet. A problémát még ekkor sem kerültük el.

A szakértőket, bárhogy válogassuk is össze őket, nem pusztán a tények tiszta ismerete jellemzi. Az emberekbe nem lehet egyszerűen beletáplálni a tények halmazát, majd megkérni őket, hogy vonjanak le belőlük tiszta, racionális, érdek- és részrehajlásmentes következtetéseket. A szakértőket valahogyan képzik, tanítják, elsajátítanak bizonyos gondolkodási stratégiákat, világszemléleteket, melyek mind alakítják azt, ahogyan a világ állását megítélik, és ahogyan döntéseket hoznak. És sajnos fogalmunk sincs, hogy a szakértelemnek ezek az esetleges velejárói hosszú távon milyen következményekkel járnak. Korántsem magától értetődő tehát, hogy ha a szakértők kormányoznának, akkor bizonyosan jobb politikai döntések születnének.

Ha tehát a szakértők uralmának nyilvános igazolása azon az előfeltevésen alapszik, hogy az ő uralmuk alatt a lehető legjobb politikai döntések születnének – összehasonlítva például a demokráciával –, akkor ez az igazolás megbukik. Ez ellen ugyanis, ahogy az előbb láttuk, tehetünk észszerű ellenvetést. Az episztokrácia tehát nem állja ki a nyilvános igazolás próbáját, és ezért nem legitim. Ez Estlund demográfiai érve az episztokrácia nyilvános igazolása ellen.

Politikai egyenlőség

Észre kell vennünk, hogy amit Estlund mondani akar, nem az, hogy a szakértők szükségképpen rosszul kormányoznának. Elképzelhető, hogy tényleg a lehető legjobban kormányoznának. Nem tudjuk. Nem észszerűtlen az a feltevés, hogy végső soron és hosszú távon nem kormányoznának sokkal jobban csak azért, mert szakértők. Nem észszerűtlen az ellenkezője sem. Észszerű véleménykülönbség állhat fenn emberek között arról, hogy vajon a szakértők uralma alatt születnének-e a legjobb politikai döntések.

De éppen mert ez vitás kérdés, erre hivatkozva nem igazolhatjuk a szakértők politikai hatalmát. Nem mondhatjuk senkinek, hogy „fogadd el, hogy mostantól ezeknek a szakértőknek a kezébe adjuk a hatalmat az állam erőszakszervezeti fölött azért, mert ők jobb döntéseket hoznak majd, mint amilyenek eddig születtek”. Ez az igazolás nem olyan, amit minden állampolgárnak észszerű elfogadnia, ezért nem építhetjük rá a kényszer- és erőszakalkalmazó politikai berendezkedéseink legitimitását.

Estlund nem is csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakértők tévedhetnek vagy rosszhiszeműen járhatnak el. A demokrácia is tévedhet, hozhat rossz döntéseket – lásd Trump megválasztását –, és egy demokráciában is eljárhatnak rosszhiszeműen a választópolgárok. Csakhogy egy jól működő demokráciában minden állampolgár egyenlően részesedik a politikai hatalomból. Az intézményi hatalom birtokosai hatalmukat az állampolgároktól nyerik, akik elszámoltathatják őket, és időről időre felülvizsgálhatják korábbi döntésüket – erre valók a választások.

Egy jól működő demokráciában a nyilvános diskurzus keretein belül az állampolgároknak alkalmuk van ellensúlyozni a többiek részrehajlásait, tévedéseit, hiányos nézeteit oly módon, hogy senki kezébe nem kerül nagyobb hatalom, mint másokéba. Ahogy Thomas Christiano, a demokrácia elméletével foglalkozó egyik legjelentősebb mai filozófus írja, a demokrácia megvalósítja a nyilvános egyenlőség eszméjét, amelynek értelmében minden állampolgár a politikai közösség teljes és egyenlő értékű tagjaként tekinthet magára.

Az episztokráciával, a szakértők uralmával az a baj, hogy a következőt ajánlja nekünk: adjuk fel a politikai egyenlőségünket, adjuk ki a hatalmat a kezünkből, mondjunk le a lehetőségről, hogy másokkal együtt irányítsuk a minket is alapvetően érintő közügyeket, hajoljunk meg a szakértők akarata előtt, bízzuk rájuk az állam erőszakszervezeteit, és cserébe kompetens, hozzáértő politikai döntéseket kapunk. Estlund meglátása szerint ez az ígéret legalábbis kétes: nem észszerűtlen azt gondolni, hogy alkalmasint a semmiért adjuk fel politikai egyenlőségünket és helyezünk másokat hatalmi pozícióba magunk fölött.

Ha pedig ez így van, akkor az episztokrácia ajánlata nem egy olyan ajánlat, amelyet minden józanul gondolkodó állampolgárnak észszerű elfogadni: még ha a kompetens politikai döntésekért meg is érné lemondani a politikai egyenlőségről – arról, hogy legalább annyi beleszólásunk legyen a politikába, amennyit a demokratikus intézmények megengednek –, a kompetens döntések észszerűen kétségbevonható, ezért legalábbis valamelyest kétes ígéretéért (az episztokrácia sajnos ennél többet nem kínál) nem éri meg. Mivel e csere ellen észszerű kifogást emelhetünk, senki nem kényszeríthető arra, hogy e cserét bevállalja és lemondjon politikai egyenlőségéről.

Tanulság

Megcáfolja-e Estlund gondolatmenete az episztokrácia melletti érveket? Lezárhatjuk-e ezt a vitát? Korántsem. Estlund érveire számos válasz született – lásd például Brennan válaszait itt és itt, vagy Kasper Lippert-Rasmussen dán filozófus ellenérvét –, míg mások további érveket hoztak fel az episztokrácia ellen. A vita tehát tovább folyik.

Mégis levonhatunk néhány általános tanulságot azzal kapcsolatban, hogyan érdemes gondolkodnunk erről az összetett és fontos kérdésről: egyrészt, még ha a közelmúlt politikai eseményei meg is rengetik a hitünket a demokráciában, akkor is érdemes józanul és tényekre  alapozva megítélnünk, hogyan és milyen jól működik a demokrácia. Christiano például Brennan fejére olvassa, hogy túlságosan szűk látókörűen ítéli meg a demokratikus társadalmakat, és alábecsüli a demokrácia valóban nem elhanyagolható politikai sikereit.

De még ha mindez nem is győz meg bennünket, akkor is pontosan kell értenünk, hogy mit mondunk, amikor azt állítjuk, hogy a hozzáértőknek kellene kormányozniuk: nem egyszerűen azt mondjuk, hogy érdemes lenne jobban hallgatnunk a szakértőkre a politikai döntéshozás közben, nem is csak azt mondjuk, hogy ha a döntéshozók – végső soron mi, választópolgárok – hozzáértőbbek lennénk, jobb döntések születnének; azt mondjuk, hogy a politikai hatalmat – beleértve az állami erőszakszervezetek fölötti hatalmat is – a hozzáértőknek kellene juttatni azért, mert ők hozzáértők.

Hogy egy példával éljek: egy dolog azt mondani, hogy az orvosom szavára kellene hallgatnom egészségügyi kérdésekben; egész más azt mondani, hogy az orvosomnak jogában kellene, hogy álljon, hogy egy fegyveres gárda segítségével kényszerítse a pácienseit az egészséges életmódra. Az utóbbi egészen más igazolást igényel, mint az előbbi.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható.