A híres diktátorjátékból kiderül: az együtt átélt katasztrófa összekovácsolja a közösséget

A koronavírus egyfelől bezártságot hozott az életünkbe, ugyanakkor sokan fordulnak mások felé: egyre több segítő szándékú kezdeményezést láthatunk. Vannak, akik időseknek vásárolnak be, hajléktalanokat látnak el vitaminokkal, vagy az egészségügyi dolgozókat élelemmel. Úgy néz ki, a járvány legalább egy dologra pozitívan hat: sokkal segítőkészebbek vagyunk egymással. De vajon mennyire maradandó ez a változás? A veszély lecsengésével minden visszaáll majd a régi kerékvágásba, és mi is visszasüppedünk a kényelmes, egymással nem törődő életünkbe? Vagy a most megtapasztalt segítőkészség velünk marad ezután is? 

Nagyon nehéz megjósolni, hogy pontosan mi történik majd, ha elül a járvány. A modern társadalmakban még soha nem söpört végig ilyen gyorsan ennyi embert érintő veszélyhelyzet, amiről percnyi pontossággal kapott volna az egész világ információt, és amit mégsem tudtunk az egyik percről a másikra, áldozatok nélkül megoldani. Bár azt nem tudjuk pontosan előre jelezni, hogy milyenekké válunk a járvány után, azt megnézhetjük, hogyan viselkednek az emberek hasonló helyzetben, például természeti katasztrófák után. 

Több, egymástól független kutatás is (Cassar et al., 2017; Kaniasty & Norris, 1995; Rao et al., 2011; Vardy & Atkinson, 2019) arra jutott, hogy a természeti katasztrófát - például hurrikánt, cunamit vagy földrengést - átélő emberek segítőkészebbek és együttműködőbbek, szívesebben vesznek részt közösségi programokban vagy folynak bele helyieket érintő kérdésekbe, mint azok, akiket nem sújtott katasztrófa. A túlélők nemcsak segítőkészebbek egymással, de jobban megbíznak a többiekben, és maguk is megbízhatóbbak, mint a közelben élő, de katasztrófa által nem érintett emberek. Ráadásul a hatás hosszú távúnak tűnik, mert ezeket a különbségeket évekkel a természeti katasztrófa megtörténte után mutatták ki a kutatók. 

Hogyan mérik a kutatók, hogy mennyire vagyunk segítőkészek? 

A segítőkészség mérésére általában valamilyen e célból kifejlesztett játékot használnak. A legegyszerűbb ilyen teszt a diktátorjáték. A játék megkezdése előtt a résztvevők fele kap valamekkora összeget.  A pénztulajdonosok - a diktátorok - a játék során eldönthetik, hogy megosztják-e az összeg egy részét egy olyan játékostársukkal, aki nem kapott pénzt. A játékostárs semmit nem tehet a diktátor döntése ellen, el kell fogadni a felajánlott összeget, és sem a játékostárs, sem a kísérletvezető nem bünteti az önzőbbeket, vagy jutalmazza az adakozóbbakat. Az önzetlenség mértékét az mutatja, hogy a kapott összeg hány százalékát adja oda a diktátor. A játéknak különféle változatai vannak, ahol a résztvevők idegenek egymás számára, vagy ismerhetik egymást, rendelkeznek információval a másikról, vagy nem tudnak semmit, esetleg nem maguk és a játékostársuk között kell elosztaniuk a pénzt, hanem a saját csoportjuk és egy másik csoport között. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

A diktátorjáték előnye, hogy nagyon egyszerű; hátránya, hogy mesterséges szituációt teremt,  hiszen normális esetben soha nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy idegen pénzt adjon nekünk, és megkérdezze, hogy szeretnénk-e belőle adni egy másik ismeretlennek. Megeshet, hogy ha nem ebben a mesterséges helyzetben, hanem valódi, magától kialakuló szituációban vizsgálták volna, hogy mennyire önzetlenek az emberek, akkor egészen más eredményt kaptak volna.  Ennek ellenére a kísérleti szituációkban mutatott viselkedés más szempontból mégiscsak jól méri a valóságot: a résztvevők a kísérletek során gyakran úgy viselkednek, ahogy szerintük azt elvárják tőlük. Az alanyok viselkedése tehát arról informál, hogy mit gondol a közösség arról, hogy mit illik és mit nem illik csinálni egy adott helyzetben. Mivel a legtöbb ember a valódi életben is próbál az általa elismert szociális normák szerint viselkedni, a kísérletek alapján mégiscsak jól következtethetünk arra, hogy valójában mennyire önzetlenek az emberek egy adott közösségben.  

A diktátorjátékot használták az önzetlenség mérésére a fent említett kutatások is. Azt találták, hogy a természeti katasztrófa által sújtott emberek a kapott pénz nagyobb hányadát adják oda a játékostársuknak, sokan akár fele-fele arányban is szívesen osztoznak.

A földrengéstől kedvesebbek leszünk?

Akkor tehát kijelenthető, hogy a természeti katasztrófák kedvessé és segítőkésszé tesznek minket, és remélhetjük, hogy legalább ennyi pozitív hozománya lesz a koronavírusnak is? A helyzet nem ennyire  egyértelmű, legalábbis egy tavaly megjelent vizsgálat alapján (Vardy & Atkinson, 2019). A kutatás eredetileg a diktátorjáték segítségével azt vizsgálta volna, mennyire segítőkészek az emberek a velük azonos, iletve az eltérő vallásúakkal. Ehhez a résztvevőket arra kérték, hogy osszák el a diktátorjátékban kapott pénzt maguk és egy távoli falu lakója között, akiről csak annyit tudtak, hogy velük egyező vagy különböző vallású. Egy másik játék során a résztvevőknek a kapott pénzt a saját falujuk és egy másik falu között kellett elosztaniuk, ahol velük egyező vagy különböző vallású emberek élnek. A kutatási projekt kellős közepén azonban megjelent a Pam ciklon, letarolta a helyi közösség házait, megölt 16 embert, és súlyos károkat okozott szinte minden helyinek. A kutatók nem hagyták abba a vizsgálatot, csak megváltoztatták annak fókuszát. Megkérték a ciklon előtt a kísérletekben résztvevő embereket, hogy végezzék el újra a diktátorjátékot, és megnézték, milyen irányba változott a válaszuk. A ciklon előtt a résztvevők mindenkivel segítőkészek voltak, bár az azonos vallásúaknak több pénzt adtak át, mint a más vallásúaknak. Sok résztvevő fele-fele arányban osztotta el a kapott pénzt maga és az játékostársa, illetve a saját faluja és a másik falu között. A ciklon után azonban a résztvevők megválogatták, hogy kinek segítenek, és kinek nem: kevésbé voltak adakozóak, függetlenül attól, hogy a másik azonos vagy más vallású volt.  Az eltérő vallású falunak nem szívesen adományoztak, az ugyanolyan vallású falunak viszont jellemzően felajánlozzák a kapott összeg felét. 

Milyen következtetéseket vonhatunk le a fenti eredményekből? Úgy néz ki, hogy a természeti katasztrófa nem akárkivel szemben tesz minket segítőkésszé: elsősorban a „mieinknek” fogunk segíteni. A segítő energiáinkat azokra koncentráljuk, akikkel egy közösségbe tartozónak érezzük magunkat. Az egyes csoportok összetartóbbak lesznek, jobban segítenek egymásnak, de nem törődnek azzal, hogy mi történik a közösségen kívül. 

A természeti katasztrófák tárgyi és személyi károkat okoznak, azaz a túlélők szegényebbek lesznek, lelki megpróbáltatásokon mennek keresztül. Könnyen felismerik saját nehézségeiket  társaik szenvedésében, és az együtt átélt katasztrófa összekovácsolja a közösséget. 

Mit is várhatunk a járvány után?

A természeti katasztrófák sok mindenben eltérnek a mostani járványhelyzettől: kevesebb embert és kevesebb országot érintenek, nem tartanak olyan hosszú ideig, nagyobb tapasztalatunk van abban, hogyan kell rájuk reagálni, miként kell újraépíteni a leomlott házakat. A járvány azonban nem a házakban tesz kárt, hanem a testünkben és a lelkünkben. Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy ha a vírust magát meg is fékezzük, a gazdasági hatásai még hosszú ideig velünk maradnak. Az biztos, hogy a járvány alatt tapasztalt segítőkészségre és együttműködésre a járvány után is nagy szükségünk lesz.  

A szerző az MTA-ELTE Elméleti Biológiai és Evolúciós Ökológiai Kutatócsoportjának segédmunkatársa, az ELTE biológus doktorandusza. Azt kutatja, hogy miért segítenek az emberek idegeneknek.

Felhasznált irodalom

Cassar, A., Healy, A., & von Kessler, C. (2017). Trust, Risk, and Time Preferences After a Natural Disaster: Experimental Evidence from Thailand. World Development, 94, 90–105. 

Kaniasty, K., & Norris, F. H. (1995). In search of altruistic community: Patterns of social support mobilization following Hurricane Hugo. American Journal of Community Psychology, 23(4), 447–477. 

Rao, L. L., Han, R., Ren, X. P., Bai, X. W., Zheng, R., Liu, H., … Li, S. (2011). Disadvantage and prosocial behavior: The effects of the Wenchuan earthquake. Evolution and Human Behavior, 32(1), 63–69. 

Vardy, T., & Atkinson, Q. D. (2019). Property Damage and Exposure to Other People in Distress Differentially Predict Prosocial Behavior After a Natural Disaster. Psychological Science, 30(4), 563–575. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: