Kína agyafúrt trükkel próbál szigetté varázsolni egy apró földdarabot: zöldséget termeszt rajta a haditengerészeivel

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A Dél-kínai-tengeren rengeteg olyan apró sziget, korallzátony és sziklakitüremkedés fekszik, amelyek szinte teljesen kietlenek, mégis fontos stratégiai-katonai bázisként szolgálnak a térségben. Hovatartozásuk ugyanakkor a nemzetközi törvények értelmében tisztázatlan, és több környező ország is számot tart rájuk. 

Ezek közé tartozik a nagyjából 130 korallszigetből és -zátonyból álló Hszisa-szigetcsoport, amely 15 ezer négyzetkilométeres tengeri területen elhanyagolhatónak tűnő, összesen kevesebb mint 8 négyzetkilométernyi, nagyrészt kopár, terméketlen, homokos szárazföldet jelent. De mivel a szigetcsoport Kína mellett közel fekszik Vietnámhoz és a Fülöp-szigetekhez is, stratégiai jelentősége pedig vitathatatlan, hosszú ideje folyik érte a küzdelem – manapság nem elsősorban fegyverekkel, hanem adminisztratív és jogi eszközökkel, illetve olyan agyafúrt mezőgazdasági módszerekkel, amiket a legendás szovjet agrármérnök, Ivan Vlagyimirovics Micsurin is megirigyelt volna. 

A végső cél: legyen belőle hivatalosan is sziget

Ezek közé a módszerek közé tartozik Kína legújabb, legfurfangosabb ötlete, amelynek alapján a Paracel-szigetek néven is ismert Hszisa-szigetcsoport legnagyobb, de még így is mindössze 2,1 négyzetkilométeres tagján, a Jongszing-szigeten állomásozó kínai haderők lázas zöldségtermelésbe fogtak, hogy bebizonyítsák: a sziget igenis alkalmas az emberi életre és arra, hogy az ott lakók önállóan fenntartsák magukat. 

Pirossal a Hszisa-szigetcsoport, angol nevén Paracel Islands

Erre nem azért van szükség, mert repülővel vagy tengeri úton nem lehet élelmiszert juttatni a szigetre, mert lehet, hanem azért, mert az először 1960-ban elfogadott, azóta többször módosított nemzetközi tengeri jogi egyezmény, a UNCLOS (United Nations Convention on the Law of the Sea) kimondja: ahhoz, hogy egy állam nemzetközileg elismert módon is a fennhatósága alatt tudhasson egy szigetet, és kizárólagos gazdasági zónát alakíthasson ki körülötte, a vele járó halászati, olaj- és gázkitermelési, illetve egyéb jogokkal, az adott szárazföldi területnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy saját erőforrásaiból eltartsa az ott élő embereket, vagyis feltétel, hogy legyen rajta elegendő ivóvíz, és nem szorulhat élelmiszerimportra. 

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Csakhogy Kínának a Dél-kínai tengeren elfoglalt természetes és mesterséges szigetei a hágai székhelyű Állandó Választott Bíróság 2016-os döntése alapján, amit a testület Kína és a Fülöp-szigetek vitás ügyében hozott, természeti adottságaiknál, vagy inkább hiányosságaiknál fogva egyáltalán nem felelnek meg ezeknek a feltételeknek, így bár földrajzi értelemben szigetek, jogilag nem szigetnek minősülnek, hanem csupán szikláknak vagy egyéb nem szigetszerű szárazfölddaraboknak. Hasonló a helyzet egy másik, hajózási szempontból stratégiai jelentőségű dél-kínai-tengeri szigetcsoport, a Spratly-szigetek legnagyobb tagjával, a Tajping-szigettel is, amely a négy évvel ezelőtti döntés értelmében szintén nem minősül hivatalosan szigetnek. Tajpingen, amely jelenleg a Kína által eleve nem elismert Tajvan fennhatósága alá tartozik, állítólag tavaly találtak ivóvizet, és buzgó banán-, kókusz- és töktermesztésbe fogtak, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a mindössze 0,51 négyzetkilométeres földdarab elnyerje a stratégiai okokból vágyott szigetstátuszt, és bár kisebb intenzitással, de hasonló módszerekkel próbálkozik a Fülöp-szigetek kormánya is az általa felügyelt Thitu szigetén. 

Kína azonban még ennél is ambiciózusabb tervekkel állt elő, látszólag sikerrel: arra törekszik, hogy egy állítólag már bevált találmány segítségével termőfölddé változtassa a puszta homokot, és önfenntartóvá tegye Jongszinget. Nyilvánvaló, hogy ha beválna a terv, az alapjaiban változtatná meg a térség gazdasági és hatalmi erőviszonyait. 

Mindenkinek fáj rá a foga

Jongszing a Google Maps korábbi légi felvételén: néhány zöldellő ágyás, a többi kietlen homok

A Jongszing-sziget (angolul Woody Island, franciául Boisée, magyar fordításban az Örök jólét szigete) stratégiai fontosságát már a két világháború között felismerte a Laoszt, Kambodzsát és Vietnámot tömörítő francia gyarmat, Francia-Indokína, amely 1930-től telekommunikációs eszközöket és időjárásmérő állomásokat telepített a szigetre, és egészen a 2. világháború végéig üzemeltette is őket. A sziget aztán 1955-ben dél-vietnámi fennhatóság alá került, és bár az igényt később a szocialista Vietnám is fenntartotta rá, az 1974-es Hszisa-szigeteki (ismertebb nevén Paracel-szigeteki) csatában Kína kiűzte a vietnámiakat, és azóta is ott állomásozik, sőt Szansa néven egy prefektúra rangú, a térség 260 szigetecskéjét, zátonyát és partszakaszát adminisztratív felügyelete alatt tartó várost is létrehozott a tengerből alig kitüremkedő szigetecskén. A 2012-es városalapítás természetesen nem váltott ki túl nagy tetszést a világon: az Egyesült Államok külügyminisztériuma „egyoldalúnak” nevezte a húzást, és persze kritikával illették a térségben érdekelt államok, köztük a Fülöp-szigetek és Vietnám is. 

A kizöldült Jongszing, azaz Woody IslandForrás: Wikimedia Commons

A forró, nedves éghajlatú, gyakran tájfunok által sújtott szigetcsoport élővilágát mindössze teknősök és tengeri madarak alkotják, de a környező vizek gazdag halállománya és a környékbeli, egyelőre kiaknázatlan potenciális olaj- és gázmezők katonai jelentőségén túl is vonzó helyszínné teszik a hozzá tartozó, jogilag nem szigetnek minősülő szigeteket, köztük Jongszinget. Az ivóvíz és a termőföld hiánya viszont azt jelenti, hogy hiába próbálkoztak az elmúlt években üvegházi élelmiszer-termesztéssel a Kínából a szigetre fuvarozott termőföldben, a sziget képtelen volt eltartani az ott élő mintegy ezer embert, többségében haditengerészt, így Jongszing további élelmiszerimportra szorul a legközelebbi kínai fennhatóság alá tartozó valódi szigetről, Hajnanról. 

„Önkéntesek” tisztítják a tengerpartot Jongszing szigetén, Szansában, a város alapításának harmadik évfordulóján, 2015-benFotó: Zhao Yingquan/XINHUA via AFP

Zachary Haver, az SOS International nevű amerikai cég Kína-elemzője a Radio Free Asiának elmondta: a sziget a nehézségek ellenére bizonyos szempontból egyre inkább önfenntartóvá válik. Jongszing mostanra komoly elektromosáram-fejlesztési kapacitással bír, és nagy erőkkel zajlik a tengervíz sótalanítása is. A szansai prefektúra emellett támogatásokkal, lakóház-építési projektekkel igyekszik a katonák mellett a civileket is a szigetre csalogatni. 

Csodapaszta, ha mondom, segít a gondon

Ami a szigetté válás legfontosabb feltételét, az önálló élelmiszerellátást illeti, a kínai néphadsereg Jongszingen állomásozó katonái a haditengerészet jelentése szerint nemrég összesen 1,5 tonnányi zöldséget takarítottak be. Mindezt egy olyan, kínai kutatók által kifejlesztett eljárás tette lehetővé, amellyel állításuk szerint a part menti homokból termőföldet lehet előállítani. A Csungkingi Zsiaotong Egyetem (nem összetévesztendő a nála jóval nagyobb, a hírek szerint Magyarországon is megjelenni készülő Csungkingi Egyetemmel) kutatói által 2016-ban publikált módszer lényege egy úgynevezett celluláris paszta, amelyet – elsősorban kínai állami források szerint – korábban „nagy sikerrel” alkalmaztak terméketlen mongol tájak és az abu-dzabi sivatag termékennyé tételére. Igaz, a Radio Free Asia által hivatkozott emírségekbeli The National cikke 2018-ban még csak a tervekről számolt be, miközben a hasonló nagyszabású próbálkozásokról, mint például a mongol sivatag fásítását célzó kínai Zöld Nagy Fal kísérletről szóló független beszámolók gyakran kifejezetten szkeptikusak az ilyen irányú projektek sikerét illetően. Mint ahogy az sem világos, miért nem szólnak a csodapaszta sikeréről kiadott hírek a módszer kínai szárazföldi bevetéséről, miközben az ország területének nagyjából 20 százaléka sivatag, így bőven ráférne egy kis termékenyítő paszta. 

Tengeri uborkát szárít egy halász Szansában, a város adminisztrációs körzetébe tartozó 260 sziget, zátony és partszakasz egyikén, Qilianyu szigetén, 2016-ban. A növényeknek nincs egyszerű dolguk a homokbanFotó: Yang Guanyu/XINHUA via AFP

Haver szerint ugyanakkor a homokot termőtalajjá változtató módszeren alapuló modell a Dél-kínai-tenger térségének több, hivatalosan nem szigetnek minősülő szikláján és korallképződményén is alkalmazható lesz majd – ezek közé tartoznak a hajózási szempontból stratégiai fontosságú Spratly-szigetcsoport tagjai, amelyeket jelenleg vegyesen tartanak ellenőrzésük alatt Kína, Malajzia, Tajvan, Brunei, a Fülöp-szigetek és Vietnám fegyveres erői. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: