Kína agyafúrt trükkel próbál szigetté varázsolni egy apró földdarabot: zöldséget termeszt rajta a haditengerészeivel

A Dél-kínai-tengeren rengeteg olyan apró sziget, korallzátony és sziklakitüremkedés fekszik, amelyek szinte teljesen kietlenek, mégis fontos stratégiai-katonai bázisként szolgálnak a térségben. Hovatartozásuk ugyanakkor a nemzetközi törvények értelmében tisztázatlan, és több környező ország is számot tart rájuk. 

Ezek közé tartozik a nagyjából 130 korallszigetből és -zátonyból álló Hszisa-szigetcsoport, amely 15 ezer négyzetkilométeres tengeri területen elhanyagolhatónak tűnő, összesen kevesebb mint 8 négyzetkilométernyi, nagyrészt kopár, terméketlen, homokos szárazföldet jelent. De mivel a szigetcsoport Kína mellett közel fekszik Vietnámhoz és a Fülöp-szigetekhez is, stratégiai jelentősége pedig vitathatatlan, hosszú ideje folyik érte a küzdelem – manapság nem elsősorban fegyverekkel, hanem adminisztratív és jogi eszközökkel, illetve olyan agyafúrt mezőgazdasági módszerekkel, amiket a legendás szovjet agrármérnök, Ivan Vlagyimirovics Micsurin is megirigyelt volna. 

A végső cél: legyen belőle hivatalosan is sziget

Ezek közé a módszerek közé tartozik Kína legújabb, legfurfangosabb ötlete, amelynek alapján a Paracel-szigetek néven is ismert Hszisa-szigetcsoport legnagyobb, de még így is mindössze 2,1 négyzetkilométeres tagján, a Jongszing-szigeten állomásozó kínai haderők lázas zöldségtermelésbe fogtak, hogy bebizonyítsák: a sziget igenis alkalmas az emberi életre és arra, hogy az ott lakók önállóan fenntartsák magukat. 

Pirossal a Hszisa-szigetcsoport, angol nevén Paracel Islands

Erre nem azért van szükség, mert repülővel vagy tengeri úton nem lehet élelmiszert juttatni a szigetre, mert lehet, hanem azért, mert az először 1960-ban elfogadott, azóta többször módosított nemzetközi tengeri jogi egyezmény, a UNCLOS (United Nations Convention on the Law of the Sea) kimondja: ahhoz, hogy egy állam nemzetközileg elismert módon is a fennhatósága alatt tudhasson egy szigetet, és kizárólagos gazdasági zónát alakíthasson ki körülötte, a vele járó halászati, olaj- és gázkitermelési, illetve egyéb jogokkal, az adott szárazföldi területnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy saját erőforrásaiból eltartsa az ott élő embereket, vagyis feltétel, hogy legyen rajta elegendő ivóvíz, és nem szorulhat élelmiszerimportra. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

Csakhogy Kínának a Dél-kínai tengeren elfoglalt természetes és mesterséges szigetei a hágai székhelyű Állandó Választott Bíróság 2016-os döntése alapján, amit a testület Kína és a Fülöp-szigetek vitás ügyében hozott, természeti adottságaiknál, vagy inkább hiányosságaiknál fogva egyáltalán nem felelnek meg ezeknek a feltételeknek, így bár földrajzi értelemben szigetek, jogilag nem szigetnek minősülnek, hanem csupán szikláknak vagy egyéb nem szigetszerű szárazfölddaraboknak. Hasonló a helyzet egy másik, hajózási szempontból stratégiai jelentőségű dél-kínai-tengeri szigetcsoport, a Spratly-szigetek legnagyobb tagjával, a Tajping-szigettel is, amely a négy évvel ezelőtti döntés értelmében szintén nem minősül hivatalosan szigetnek. Tajpingen, amely jelenleg a Kína által eleve nem elismert Tajvan fennhatósága alá tartozik, állítólag tavaly találtak ivóvizet, és buzgó banán-, kókusz- és töktermesztésbe fogtak, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a mindössze 0,51 négyzetkilométeres földdarab elnyerje a stratégiai okokból vágyott szigetstátuszt, és bár kisebb intenzitással, de hasonló módszerekkel próbálkozik a Fülöp-szigetek kormánya is az általa felügyelt Thitu szigetén. 

Kína azonban még ennél is ambiciózusabb tervekkel állt elő, látszólag sikerrel: arra törekszik, hogy egy állítólag már bevált találmány segítségével termőfölddé változtassa a puszta homokot, és önfenntartóvá tegye Jongszinget. Nyilvánvaló, hogy ha beválna a terv, az alapjaiban változtatná meg a térség gazdasági és hatalmi erőviszonyait. 

Mindenkinek fáj rá a foga

Jongszing a Google Maps korábbi légi felvételén: néhány zöldellő ágyás, a többi kietlen homok

A Jongszing-sziget (angolul Woody Island, franciául Boisée, magyar fordításban az Örök jólét szigete) stratégiai fontosságát már a két világháború között felismerte a Laoszt, Kambodzsát és Vietnámot tömörítő francia gyarmat, Francia-Indokína, amely 1930-től telekommunikációs eszközöket és időjárásmérő állomásokat telepített a szigetre, és egészen a 2. világháború végéig üzemeltette is őket. A sziget aztán 1955-ben dél-vietnámi fennhatóság alá került, és bár az igényt később a szocialista Vietnám is fenntartotta rá, az 1974-es Hszisa-szigeteki (ismertebb nevén Paracel-szigeteki) csatában Kína kiűzte a vietnámiakat, és azóta is ott állomásozik, sőt Szansa néven egy prefektúra rangú, a térség 260 szigetecskéjét, zátonyát és partszakaszát adminisztratív felügyelete alatt tartó várost is létrehozott a tengerből alig kitüremkedő szigetecskén. A 2012-es városalapítás természetesen nem váltott ki túl nagy tetszést a világon: az Egyesült Államok külügyminisztériuma „egyoldalúnak” nevezte a húzást, és persze kritikával illették a térségben érdekelt államok, köztük a Fülöp-szigetek és Vietnám is. 

A kizöldült Jongszing, azaz Woody IslandForrás: Wikimedia Commons

A forró, nedves éghajlatú, gyakran tájfunok által sújtott szigetcsoport élővilágát mindössze teknősök és tengeri madarak alkotják, de a környező vizek gazdag halállománya és a környékbeli, egyelőre kiaknázatlan potenciális olaj- és gázmezők katonai jelentőségén túl is vonzó helyszínné teszik a hozzá tartozó, jogilag nem szigetnek minősülő szigeteket, köztük Jongszinget. Az ivóvíz és a termőföld hiánya viszont azt jelenti, hogy hiába próbálkoztak az elmúlt években üvegházi élelmiszer-termesztéssel a Kínából a szigetre fuvarozott termőföldben, a sziget képtelen volt eltartani az ott élő mintegy ezer embert, többségében haditengerészt, így Jongszing további élelmiszerimportra szorul a legközelebbi kínai fennhatóság alá tartozó valódi szigetről, Hajnanról. 

„Önkéntesek” tisztítják a tengerpartot Jongszing szigetén, Szansában, a város alapításának harmadik évfordulóján, 2015-benFotó: Zhao Yingquan/XINHUA via AFP

Zachary Haver, az SOS International nevű amerikai cég Kína-elemzője a Radio Free Asiának elmondta: a sziget a nehézségek ellenére bizonyos szempontból egyre inkább önfenntartóvá válik. Jongszing mostanra komoly elektromosáram-fejlesztési kapacitással bír, és nagy erőkkel zajlik a tengervíz sótalanítása is. A szansai prefektúra emellett támogatásokkal, lakóház-építési projektekkel igyekszik a katonák mellett a civileket is a szigetre csalogatni. 

Csodapaszta, ha mondom, segít a gondon

Ami a szigetté válás legfontosabb feltételét, az önálló élelmiszerellátást illeti, a kínai néphadsereg Jongszingen állomásozó katonái a haditengerészet jelentése szerint nemrég összesen 1,5 tonnányi zöldséget takarítottak be. Mindezt egy olyan, kínai kutatók által kifejlesztett eljárás tette lehetővé, amellyel állításuk szerint a part menti homokból termőföldet lehet előállítani. A Csungkingi Zsiaotong Egyetem (nem összetévesztendő a nála jóval nagyobb, a hírek szerint Magyarországon is megjelenni készülő Csungkingi Egyetemmel) kutatói által 2016-ban publikált módszer lényege egy úgynevezett celluláris paszta, amelyet – elsősorban kínai állami források szerint – korábban „nagy sikerrel” alkalmaztak terméketlen mongol tájak és az abu-dzabi sivatag termékennyé tételére. Igaz, a Radio Free Asia által hivatkozott emírségekbeli The National cikke 2018-ban még csak a tervekről számolt be, miközben a hasonló nagyszabású próbálkozásokról, mint például a mongol sivatag fásítását célzó kínai Zöld Nagy Fal kísérletről szóló független beszámolók gyakran kifejezetten szkeptikusak az ilyen irányú projektek sikerét illetően. Mint ahogy az sem világos, miért nem szólnak a csodapaszta sikeréről kiadott hírek a módszer kínai szárazföldi bevetéséről, miközben az ország területének nagyjából 20 százaléka sivatag, így bőven ráférne egy kis termékenyítő paszta. 

Tengeri uborkát szárít egy halász Szansában, a város adminisztrációs körzetébe tartozó 260 sziget, zátony és partszakasz egyikén, Qilianyu szigetén, 2016-ban. A növényeknek nincs egyszerű dolguk a homokbanFotó: Yang Guanyu/XINHUA via AFP

Haver szerint ugyanakkor a homokot termőtalajjá változtató módszeren alapuló modell a Dél-kínai-tenger térségének több, hivatalosan nem szigetnek minősülő szikláján és korallképződményén is alkalmazható lesz majd – ezek közé tartoznak a hajózási szempontból stratégiai fontosságú Spratly-szigetcsoport tagjai, amelyeket jelenleg vegyesen tartanak ellenőrzésük alatt Kína, Malajzia, Tajvan, Brunei, a Fülöp-szigetek és Vietnám fegyveres erői. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: