Két film, amely segít megérteni, hogyan vált Kína a legfélelmetesebb nagyhatalommá

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Kína kétségtelenül mozgalmas évet tudhat maga mögött, de jól mutatja az ország precízen szabályozott közhangulatát, hogy a hongkongi lázadások, az ujgur koncentrációs táborok visszhangja, de még az Egyesült Államokkal vívott vámháború sem igazán tudta megrengetni az egyesek szerint Mao Ce-tung óta legnépszerűbb államelnök, Hszi Csin-ping hatalmát és személyi kultuszát.

Az elődeivel szemben a piacgazdaság és a technológiai fejlődés előnyeit felismerő, de közben továbbra is a marxista ideológiát hirdető vezér irányítása alatt Kína megkerülhetetlen technológiai óriássá vált, szakított az egygyermekes politikával, és elsőként küldött űrszondát a Hold túlsó oldalára. A szuperhatalommá alakulásnak persze ára van: a munkásokat túlhajszolják, a nyugati dekadencia csábításának az internet cenzúrázásával szabnak gátat, az ország környezetszennyezését pedig nemcsak az idő előtt megtelt szeméttelepek jelzik, de az ózonréteg is bánja.

2019-ben két olyan Oscar-esélyes dokumentumfilmet is bemutattak, amely szépen rávilágít, hogyan vált Kína a világ legfélelmetesebb nagyhatalmává. A Netflixen látható American Factory a kínai kollektivizmus és az amerikai individualizmus kibékíthetetlen ellentétének gazdasági hatásairól szól, az egygyermekes politika érvényesítésének borzalmait bemutató, némi iróniával az Amazonon bemutatott One Child Nation pedig a totális állam, a mindent elsöprő propaganda erejéről.

Forrás: Netflix / Amazon

American Factory – vérre menő multikulti a gyárban

Amikor a General Motors (GM) 2008 decemberében, a pénzügyi válság csúcsán bezárta az ohiói Dayton külvárosában található gyárát, körülbelül 2500 dolgozó vesztette el a munkáját, miközben az autóipar maga is haldoklott. A környékbeli munkások, akik közül sokan a GM kivonulása óta nem dolgoztak a szakmájukban,  joggal örülhettek, amikor az autóüvegek gyártásával foglalkozó kínai cég, a Fuyao 2014-ben bejelentette, hogy első amerikai telephelyéül Daytont választotta, és az újranyitott gyárban létrehozott 800 állás nagy részét helyiekkel töltené fel. De csak a nagy részét.

Az amerikaiak átképzéséért felelős kínai menedzserek és a velük érkező dolgozók ugyanis ismeretlen szemléletet hoznak magukkal: a kínaiak mindenekelőtt a teljesítményt és a gyorsaságot követelik meg, míg a helyiek hozzászoktak a minőség- és biztonságközpontú munkahelyhez. Ez a kulturális különbség végigvonul a filmen: miközben az amerikaiaknak a GM-es időkhöz képest feleannyiért kell dolgozniuk, többet, veszélyesebb környezetben, addig a kínaiak azért sem panaszkodnak, hogy 12 órás műszakokban dolgoznak, havi 1-2 szabadnapjuk van, és jobb esetben minden évben egyszer láthatják a családjukat.

A meghívott amerikai delegáció a Fuyao kínai központjában megrendezett évzáró bulinForrás: Netflix

Amikor a Fuyao tulajdonosa, a Kína leggazdagabb emberei közé tartozó Cao Devang először meglátogatja a gyárat, egyből kezébe veszi az irányítást. A telephelyen Döbrögiként végigvonuló Cao egy frissen felhúzott épületet átépíttet, mert „a rossz oldalon van az ajtaja”, és hiába magyarázzák az amerikai beosztottjai, hogy a tűzjelzők pontos helyét törvények írják elő, szerinte akkor is arrébb kéne rakni néhány méterrel.

Valódi erejét viszont csak a gyár megnyitója után mutatja meg: amikor Sherrod Brown szenátor a szakszervezethez való csatlakozásra bátorítja a munkásokat, Cao emberei már tudják, hogy baj lesz. A menedzseri fejtágítón az elnök egyértelműsíti, hogy amint szakszervezetesdit kezdenek játszani a dolgozók, bezárja a gyárat. A képlet világos: ha nyeregben érzik magukat a munkások, akkor lassul a termelés, és ez veszteséget okoz a cégnek.

Hogy jobban megértsék a helyiek, mit várnak tőlük, főként, hogy az első évben nem sikerült hozni a várt számokat, egy csapatnyi amerikai részlegvezetőt elküldenek a Fuyao fucsingi központjába, a céges évzáró bulival összekötött gyárlátogatásra. „A Fuyaótól kapott minden áldás őszinte” – éneklik a kínai munkások a műszak kezdetén, majd katonaként sorakoznak fel a főnökük előtt.

„- Mi a csapatunk neve?
- Fejlődés!
- A szlogenünk?
- A megállás valójában visszalépés!”

– hangzik el a napi rutin, amit az amerikai vendégek egy Office-jelenetbe illő pillantásokkal követnek. A bulin aztán már ők is megadják magukat, mert hát hogyan is lehetne ellenállni annak, hogy kisgyerekek csirkejelmezben táncolnak, miközben felnőttek teljes átéléssel éneklik az örök érvényű slágert, ami úgy szól, hogy „Csodás alkalmazott-kapcsolati rendszer / erőforrás-integráció és piaci válasz / hulladékfeldolgozás és bevételtermelés / átmenet, fejlesztés, előrelépés, integráció / a Fuyao új jövőt teremt”?

Vették az adást. A visszatérésük utáni első jelenetben egy felháborodott, enyhén rasszista munkás kitörését láthatjuk, aki azért ordítja le főnöke fejét, mert az ebédlő helyére újabb gyártósort telepítenek, miközben a mikrók két hete nem működnek. A részlegvezetők még a napindító sorakozó meghonosításával is kísérleteznek, kevés sikerrel.

A kínai sorakozó és az amerikai próbálkozásForrás: Netflix

A fokozott tempót nem bírják az amerikaiak. Rövid idő alatt tizenegyen sérülnek meg a korábban balesetmentes gyárban, a média felkapja az ügyet, és az autóipari szakszervezet (UAW) is felemeli a hangját. Caónak nem kell több, Kína-ellenes összeesküvést sejt a menedzserek körében, ezért új elnököt jelöl ki a továbbra is veszteséges amerikai leányvállalat élére. „53 éves vagyok, de általában fiatalabbnak néznek. Mi tart ilyen fiatalon? A szenvedély, hogy jó munkát végezzek” – köszön be az új vezér, Jeff Liu. Miután a kínai dolgozók fejtágításban részesülnek arról, hogy hogyan kell bánni a gyerekkorukban túlbiztatott, hiú, makacs amerikaiakkal, a kulcsmondatot maga Liu mondja ki: „a szamarat a szőre irányába kell fésülni. Irányítsuk és segítsük őket, mert jobbak vagyunk náluk.”

A dolgozók közötti belháborút tovább bonyolítja a szakszervezeti nyomás és egy külső tanácsadó cég beavatkozása, de a probléma gyökerében végig a két kultúra kibékíthetetlennek tűnő munkahelyi ellentéte marad, amit Julia Reichert és Steven Bognar rendezőpárosa a lehető legpuritánabb módon, az események közepébe helyezkedve, narráció nélkül mutat be. A kínaiak kimondottan a hazájukért és a népükért dolgoznak embertelen órákat rossz fizetésért, míg az amerikaiak hozzászoktak, hogy mindez kényelmes távolságban, a világ másik felén történik, és egy amerikai gyárban amerikai munkások dolgoznak, amerikai órabérben.

A végig képregénybe illő főellenségként masírozó Cao elnök egyetlen emberi pillanatot enged megmutatni magáról. A film vége felé vallásos szertartások gyakorlása közben láthatjuk az öltönyös üzletembert, aki a modern Kína haszonélvezőjeként mereng a régi világ tisztaságán: „hiányoznak a gyerekkorom kuruttyoló békái és ciripelő bogarai és a mezőn pompázó vadvirágok. Az elmúlt évtizedekben sok gyárat építettem. De vajon ezzel nem békétlenséget és környezeti pusztítást okoztam? Nem is tudom, jótevő vagyok-e, vagy bűnöző.”

Cao elnök az irodájábanForrás: Netflix

Itt nézhető: Netflix.

One Child Nation – amikor az állam hozza meg életed legfontosabb döntéseit

A One Child Nation a kollektivista szemlélet és a totális állami kontroll egy másik megnyilvánulását mutatja be, és a gazdasági hatások helyett a társadalmi befolyásra helyezi a fókuszt, azon belül is az 1979 és 2015 között érvényben lévő egygyermekes politikára. Vang Nanfu rendező ugyan személyes példájából kiindulva járja körül a témát, de interjúin keresztül sikerül a propaganda, az ellenőrzés és az érvényesítés minden formájával a kínai lakosságra erőszakolt politika mélyére jutnia.

Mivel Vang egy vidéki kisvárosban nőtt föl, családja kivételt képzett a leginkább városi területeken érvényes, páronként egy gyereket engedélyező szabály alól – akinek lánya lett elsőre, próbálkozhatott még egyszer, feltéve, hogy legalább öt év különbséggel születik a két gyerek. A hatóságok még így sem nézték jó szemmel, ha valaki élt ezzel a lehetőséggel, és bár Vangnak születhetett egy öccse, a városban több nőt erőszakkal sterilizáltak az első szülés után. De ennél sötétebb módszerekkel is éltek, az akár 8-9 hónapos magzatokon is végzett kényszerített abortusztól a gyerekek „elkobzásáig” és külföldi árvaházakba küldéséig.

Egy helyi szülésznő saját bevallása szerint több tízezer abortuszt hajtott végre, de elmondása szerint sokan úgy játszották ki a rendszert, hogy elsőszülött lányukat az utcára tették, és reménykedtek, hogy a következő fiú lesz – ahogy történt volna Vang testvérével is, ha lánynak születik. A fiúközpontúság csak tovább erősödött az egygyermekes politika évei alatt: Vang a régi családi fényképek között böngészve árulja el, hogy nagyapja sosem fotózkodott vele, és az öreg akkor sem mutat túl nagy érdeklődést, amikor unokája újra meglátogatja – szerinte azzal, hogy a lány megházasodott, már egy másik családhoz tartozik.

Elhagyott gyerekek listája egy kínai újságban – a családoknak 60 napjuk volt jelentkezni a gyerekeikért, különben árvaházba küldték őketFotó: Amazon

A tévéreklámoktól az iskolai kórusművek szövegein át a gyerekjátékokig mindent behálózó propaganda megtette a hatását: a rendszer végrehajtói és áldozatai ennyi év után is szinte egybehangzóan állítják, hogy nem volt mit tenni, az előírás szerint cselekedtek. A „családtervezési hatóság” egykori tisztviselője büszkén mutogatja az egygyermekes politika betartatásáért kapott kitüntetéseit, a szülők pedig beletörődően mesélik a lányaik elhagyásáról, elrabolt terhes nők sterilizálásáról szóló horrorsztorikat – Vang szerint ez a beletörődés, az emberek fejébe vert passzív hozzáállás teszi tönkre máig a kínai társadalmat.

A One Child Nationben számos példát látunk arra, hogy a borzalmakat valamilyen túlvilági magyarázattal próbálták átvészelni. A kukába dobott újszülöttek fotóiból kiállítást rendező Vang Peng például így emlékezett vissza az egyik halott kislányra, akinek mosolyt látott az arcán: „mintha tudta volna, hogy nyomorúságos lenne Kínában életben maradni, és örült, hogy ezt elkerülhette.” Az abortuszokat végrehajtó szülésznő pedig egy ideje meddőségi specialistaként dolgozik, mivel egy buddhista pap azt mondta neki, hogy így minden egyes sikeres szüléssel száz gyilkosságot tehet jóvá.

Az egygyermekes politikát azóta felváltotta a két gyermeket engedélyező irányelv, de Vang szerint nem történt nagy változás, a módszerek ugyanazok, csak épp három- helyett négytagú családok mosolyognak az óriásplakátokról. Az agymosást tovább erősíti a központi akarattal ellentétes vélemények cenzúrája, ráadásul az állam a technológiának köszönhetően csak még nagyobb irányítást szerzett a polgárai felett, de lehet, hogy már így is késő megállítani a kínai társadalom elöregedését. A kétgyermekes politika egyelőre nem hozza a várt születésszámokat, és így lassan az embertelen túlórázás sem lesz elég arra, hogy a fiatalok fenntartsák a gazdasági lendületet.

Állami kitüntetéseit mutogató egykori családtervezési tisztviselőFotó: Amazon

Itt nézhető: Amazon Prime Video.

Ha mindez nem lenne elég, ajánljuk még a Vice és a BBC videóriportjait az ujgurok számára fenntartott átnevelőtáborokról, ahol több mint egymillió embert tartanak fogva Kína muszlim kisebbségéből, hogy – az egyik érintett szavaival élve – kommunista robotokat csináljanak belőlük.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: