Hóman Bálint két teste

A magyar miniszterelnökök holttestének általában kalandos története van, függetlenül attól, hogy kivégezték őket vagy meghaltak. Például tudja Ön, hogy hol van eltemetve Friedrich István, aki 1919-ben mintegy három hónapig volt Magyarország miniszterelnöke? A kérdésnek nemcsak azért van jelentősége a mai, labdarúgásra különös figyelmet fordító korunkban, mert ő volt az egyetlen magyar miniszterelnök, aki a nemzeti labdarúgó válogatott tagja is volt, hanem mert sorsa tragikusan összefonódott a ma nála lényegesen ismertebb Hóman Bálinttal. Friedrich István Károlyi Mihály közeli munkatársából lett a Horthy-rendszer híve és aktív támogatója, akit a Grősz-perben ítéltek el 15 évre. Hómannal együtt és egyidőben a váci börtönben raboskodtak, egy évben haltak meg, s itt, a börtöntemetőben temették el őket. Friedrich esetében 1990-ben semmisségi eljárással az ítéletet megszüntették. Hómant 2015-ben a Fővárosi Törvényszék bűncselekmény hiányában posztumusz felmentette a háborús bűntett vádja alól. Együtt exhumálták a testüket, és míg Hómant ünnepélyesen újratemették 2001-ben az akkori igazságügy miniszter, kultuszminiszter és az oktatási tárca vezetőjének jelenlétében, addig Friedrichet visszatemették ugyan oda, ahol eddig volt: a váci börtön temetőjébe.

Mi a különbség Friedrich és Hóman pere és annak utóélete között? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen Friedrich még ráadásul miniszterelnök is volt. Miért Hóman lett az 1989 utáni „történeti átértékelés”, azaz a 1945 és 1989 közötti korszak történetének, ezzel közvetve az 1945 előtti korszak átértékelésére tett kísérletnek a szimbóluma? Ez a kérdés azért is fontos, mert ezzel címmel – „történeti átértékelés” – már jelent meg vaskos szerkesztett kötet szintén Ujváry Gábor szerkesztésében, amelyben politikai hovatartozástól függetlenül a legkiválóbb kortárs történészek vizsgálták tanulmányaikban Hómant mint történészt, mint közgyűjteményi szakembert, mint politikust, illetve kiváló kapcsolati hálóját – hiszen e nélkül felfelé ívelő karrierje nem érthető –, valamint Székesfehérvárhoz való kapcsolódását. A 2011-es tanulmánykötet azonban nem az amúgy indokolt szakmai lezárás megnyugvásához vezetett, hanem azt 2015-ben a Hóman-szobor állításának terve, illetve 2016-ben az MTA beperlése követte, amelynek során azt követelték, hogy állítsa vissza Hóman MTA-tagságát. 

Ebbe az új, történeti átértékelési folyamatba illeszkedik a most második kiadásban megjelent kötet, mely Hómant a 2. világháború utáni politikai igazságszolgáltatásban vizsgálja. Ahogy L. Simon László írja a bevezetőben: „a gazdag kötet ugyan a négy évvel ezelőtti szoborállítási fiaskót nem tudja, és nem is kívánja orvosolni, ugyanakkor éppen arra példa, miképpen kell olyan módon feltárni egy vitatott korszakot, jelenséget, politikai folyamatot, hogy összetett és hiteles képet alkothassunk történelmünk kimagasló személyiségeiről, koránt sem fekete vagy fehér életútjuknak az egész nemzet sorsát alakítani képes sikereiről, kudarcairól, tévedéseiről, vélt vagy valós bűneiről.”

Hóman Bálint

De megfelel-e a kötet ennek a saját maga által kitűzött célnak? A kötet meglepő módon egy majdnem százoldalas, rendkívül alaposan összeállított kronológiával kezdődik. Ugyan a forráskiadványok végén szoktak kronológiák lenni, ez a kötet elejére helyezett kronológia mégis inkább a kiadvány elsődleges értelmezési keretét adja meg: ragaszkodik a forrásokhoz és tényekhez, és azt a benyomást kívánja kelteni, hogy ebben a kötetben minden objektív és politikamentes. A kötet két bevezetőt tartalmaz: egy szól a népbíróságokról, egy pedig a 2015-ös újratárgyalásról. Ezt követi az 1946-os népbírósági per forrásközlése. A rehabilitáció a kötet következő egysége, melyben közreadják Susa Éva krimiszerűen izgalmas tanulmányát Hóman földi maradványainak kalandos azonosításáról, illetve perújítási indítvány szövege valamint annak értelmezése szerepel. Az összesen 667 oldalas könyvet a 2015-ös tárgyalás szakértői véleménye, a beszédek, illetve egy rövid utószó zárják.

A kronológiát, illetve Hóman műveinek bibliográfiáját követi Zinner Tibor 40 oldalas tanulmánya a népbíróságok történetéről. Az „átértékelő történetírás” alaptoposza az újrakezdés szükségességének hangsúlyozása, azzal az indoklással, hogy eddig az éppen elemzendő témával senki se foglalkozott a kezünkben tartott műig. Zinner, aki 1983-ban jelentette meg első munkáját a népbíróságok történetéről, szintén ezt a toposzt használja. A tanulmányból hiányzik nemcsak a nemzetközi összehasonlító szakirodalom ismertetése, hanem a magyar szakirodalom alapos ismerete is. Helyette viszont megtudjuk a politikai rendőrség 1945-ös alapításáról, hogy „Dr. Bauer Miklósné (Schönerg Judit, »Jucó«) 1985-ben írta le a sorok szerzője számára, hogy mellette (azaz első tag, Péter Gábor mellett-P. A.) ki volt a további tíz alapító.” Hogy ki volt a másik kilenc, az továbbra is titok. A kötetben egy olyan tanulmányra lett volna szükség, mely nemcsak eligazítja az olvasót a népbírósági perek magyarországi történetében, hanem kritikusan bemutatja, hogy miként, milyen személyi feltételekkel és keretek között működött ez az intézmény, melynek akkor nem volt alternatívája. Ezt a feladatot Horváth Zsolt – valamiért a kötet végére került – reflexiója se látja el, mert ő is csak Lukács Tibor 1979-ben megjelent könyvét említi mint egyetlen, a témában megjelent összefoglaló művet – igaz, ő lábjegyzetek nélkül.

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

A kötet valódi kiindulópontja az alapos kutatómunka, amelyet Ujváry Gábor a per 2015-ös újratárgyalásakor szakértőként elvégzett – ennek a beadványnak a szövege szerepel is a vaskos kötetben –, csakúgy, mint az ő reflexiója a közéleti vitára. 

A kötet nagyobbik, érdemi része, mintegy 300 oldal a per népbírósági dokumentumainak alapos jegyzetekkel ellátott közreadása. A kötet forrásközlés előszavaként helyesen a szerkesztő forrásközlés szabályait közli. Minden forrásközlés tartalmaz az olvasót informáló és a szöveget kritikusan elemző bevezetőt, ebben a kötetben azonban a tanulmányok elnyomják a forrást, így tulajdonképpen két könyvet kap az olvasó egybekötve. A kötet legnagyobb elméleti problémája szerzők a kötet alapjául szolgáló forrás, a népbírósági per jegyzőkönyveihez való felemás viszonyulása.

Hóman Bálint 1939 környékénForrás: Wikimedia Commons

Aki valaha dolgozott népbírósági dokumentumokkal, tudja, hogy ez egy nagyon furcsa műfaj. Egyrészt azért, mert ugyanannak a pernek az anyagai esetleg különböző iratőrzési helyen találhatók, ezért rendkívül nehéz rekonstruálni milyen dokumentumok alapján dolgozott a népbíróság, és gyakran azt is, hogy hogyan. A Hóman-per leírásának a könyvben közölt változata is két levéltári dosszié – az egyik a Budapest Főváros Levéltárából, a másik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából – egységesítéséből jött létre. Ezért is furcsa, hogy nem szerepel az egyes dokumentumoknál, hogy az most éppen melyik levéltári őrzési egységben található, és nincs hivatkozás a hiányzó, időközben a dossziékból kivett anyagokra sem. 

Másrészt mint minden bírósági forrást, attól kezdve, hogy ilyenek rendelkezésre állnak, két módon lehet elemezni. Az első értelmezési lehetőség, hogy ezek a perek színházi performance-ok voltak, amelyekben a szereplők az általuk ismertnek hitt szabályoknak megfelelően adták elő a közönségnek és a közösségnek múltuk történéseit. És ennek aztán persze megvoltak a politikai következményei. Tehát például a magyar népbíróságok esetében, ha női vádlottak voltak, ők hivatkoztak gyenge női mivoltukra, és akkor általában megúszták ugyanazt, amiért egy férfi súlyos büntetést kapott. Ugyanezt a taktikát próbálta Hóman is alkalmazni a kihallgató nyomozók összefoglaló jelentése szerint: „szerepét jelentéktelennek tüntesse fel, befolyását eltagadja és szerepléséből kihagyja azokat a momentumokat, amelyek mindvégig töretlen németbarátságát, fasiszta beállítottságát és antiszemita beállítottságát mutatják.” Neki ez kevésbé sikerült a bíróság politikája és közönsége miatt. Más esetben a vádlottak megpróbálnak érzelmeket kelteni, például a női vádlottak sírni. Hóman esetében azonban a jelentésbe is bekerülő „vénasszonyos panaszkodás” nem segített, vagy éppen fordítva sült el. Ebben az értelmezési keretben a hangsúly azon van, hogy a bírósági tárgyalás, teljesen függetlenül attól, hogy ez még mellesleg a rendkívüli átmeneti korszak átmeneti igazságszolgáltatásában történt, soha nem „az igazságot” adja vissza, hanem mindig a helyzettől és a szereplőktől függ. 

A Kecskeméti Állami Mezőgazdasági Középiskola tangazdaságának avatása 1939. október 10-én. Az első sorban jobbra középen Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter és Szász Lajos államtitkárForrás: Fortepan

A másik, erre a kötetre jellemző módszertani megközelítés az, hogy bizony ami a bíróságon történik, az „az igazság”, tehát a bíróságon, illetve a népbíróságon éppen ezt „az igazságot” kéri számon, ami éppen, hogy a bíróságnak mint intézménynek nem a sajátja, a 2. világháború utáni politikai igazságszolgáltatás intézményének, a népbíróságnak meg főleg nem. Teszi ezt a tényszerű számonkérést nagy elkötelezettséggel és hatalmas forrásapparátust megmozgatva. Ez az értelmezés, még akkor is megkérdőjelezhető, ha saját módszertani megközelítésében következetes. Először is kérdés, hogy számonkérhető-e az 1945-46-ban a teljesen rommá lőtt Budapesten dolgozó jogászokon, rendőrökön, nyomozókon az a rálátás, tudás és forrásismeret, ami a ma kor kutatóinak megvan. Másodszor, ez a megközelítés a kötetben nem következetes: például az 1945. november 29-i nyomozói jelentés említ 147 csatolt bizonyítékot Hóman bűnösségének alátámasztására, csakhogy ezeket a kötet nem közli, pedig hely, az lenne. A szöveget gondozó történész szerepe nem szorítkozhat a népbírósági folyamat szakmaiságának ellenőrzésére és (amúgy teljesen jogos) kritikájára: annak ismertetésére is szükség lenne, hogy miért és hogyan alakult ez a fajta számonkérés. Erre viszont éppen ezek a nagy, reprezentatív, szimbolikus ügyek, mint amilyen Hóman tárgyalása is volt, nem alkalmasak. 

Ebben a recenzióban nem térnék ki Hóman szakmai működésének megítélésének vitás pontjaira, ezt a 2011-es kötet széleskörűen elemezte. Ezért is érdekes ez a most bemutatott kötet, amely visszatér a 2011 előtti kerethez anélkül, hogy érdemben reflektálna arra, miért fulladt kudarcba a tervezett szoborállítás és a tudományos rehabilitáció, és érdemben bemutatna más érveket is.

A kötet a rehabilitáció történetével zárul, mintegy elemezve azt a folyamatot, amelynek eredménye az volt, hogy sem Hóman-szobor nem áll, sem Hóman MTA-tagságát nem állították vissza. A kötet ebben a részében jut jelentős térhez Varga István, aki az elmúlt évtizedekben a Hóman-ügy politikai motorja volt. Ennek okáról így ír a kötetben szereplő két tanulmánya egyikében: „fontos, személyes, majdhogynem intim kérdés volt, hiszen neveltetésemmel, érdeklődésemmel állt szoros összefüggésben, és az őszinte válasz a felfogásomat, világképemet érinti”. Hiszen „amikor a családunkat a kommunisták kitelepítették az orosházi Lila-villából a Zöldfa utcai vályogfalu házba”, a magukkal vitt könyvek egyike éppen a Hóman-Szekfű-féle Magyar történet volt. Ez is jelzi, hogy az a bizonyos „Hóman-Szekfű” nemcsak egy történeti szakkönyv volt a sok közül, hanem egy olyan elveszett világ szimbolikus tárgya, ami az akkor berendezkedő új világnak is az alternatíváját jelentette. Varga írásában magát helyezi Hóman rehabilitálási folyamatának középpontjába, és elmondja: „a kétharmados parlamenti többség nélkül jóval nehezebben vettem volna az akadályokat”. Így a rehabilitáció jogi folyamata éppen olyan politikai folyamat része lett, mint Hóman elítélése. Ebből a szempontból tehát a Hóman-per „történeti átértékelése” súlyosan kudarcot vallott, mert éppen azok között a keretek között kívánta a felmentést elérni, amelyeket megváltoztatni kívánt. És itt értünk el a kötet „történeti átértékelési” kudarcának megértéséhez. Aviezer Tucker tipológiája szerint háromfajta „történeti átértékelés” létezik. Az egyik a fontosságalapú, ha a történészek mást tartanak fontosnak a történelemben. Hóman kultúrpolitikus és történész volt, tehát életművének fontossága a jelenlegi tudományos és politikai tendenciákat nézve inkább folyamatosan csökken, mint nő. A második a bizonyítékalapú, ha új forrás vagy bizonyíték kerül elő. Ez a kötet ezzel próbálkozik, de erre a népbírósági dokumentumok nem alkalmasak. Illetve az értékalapú, amikor történelmi folyamatokat, eseményeket vagy szereplőket újraértékelnek abból a szempontból, hogy az új rendszerben ezek a szempontok válnak hegemónná. De az, hogy Horthy kormányzásának mérlege sok százezer hadifogoly, hatszázezer magyar zsidó meggyilkolása és az ország gazdasági és erkölcsi pusztulása, olyan fontosságú tény, amit nem lehet átértékelni. Minden család valahogy érintett volt ebben, ezért a Hóman-rehabilitáció nem vált még értékalapú „történeti értékeléssé”.

Forrás: Wikimedia Commons

A kötet másik politikai premisszája Varga István szerint, hogy Hóman „a politikát és a tudományt egész életében következetesen kettéválasztotta.” Állítása, hogy „bölcsésznemzedékek, sőt a ’művelt nagyközönség’ is haszonnal és áhítattal forgatta Hóman műveit”, valós kérdést vet fel. Aki ezek után gondolna arra, hogy elolvas valamit Hómantól, ne a kötet kronológiája alapján válasszon, mert abban minden műve a „legjelentősebb” jelzővel szerepel. És ne is az 1916-ban megjelent Magyar pénztörténetet (1000-1325) válassza, amely régóta szerepel valamilyen formában a történelemszakos egyetemi hallgatók középkortörténeti szigorlati listáján, és generációknak vette el sikerrel a kedvét attól, hogy a továbbiakban történelemmel, közelebbről középkortörténettel foglalkozzanak. Ne is a Magyar történetet válassza, amelyben saját, a sorozat rövidebbik részét Hóman más politikai elfoglaltsága miatt állást nem kapó, pénzszűkében lévő és névtelenként megmaradó árnyékírókkal, mint például Bartoniek Emmával íratta meg Szekfű Gyula (igaz, csak utólag kifejezésre jutatott) legnagyobb csalódottságra. A kérdés, hogy mit olvassunk Hómantól ma, releváns kérdés, bár a kötetből választ nem kapunk.

A kötet nagy erénye a gazdag fényképanyag. Hóman sokat fényképezett közéleti szereplő volt, így a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, a Magyar Távirati Iroda, valamint a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményében bőséggel álltak rendelkezésre fényképek a hivatalos Hómanról. Fájó hiány, hogy a nem hivatalos Hómanról nincsenek fényképek. Pedig a 260. oldalon közölt, 1933-ban Horthy kormányzó garden partyján készült képnek, ahol Szmrecsányi Lajos érsek és Serédi Jusztinián bíboros-prímás társaságában Hóman kedélyeskedik, középiskolai tankönyvekben lenne a helye, mert az egész Horthy-korszak uram-bátyám világának bemutatása mellett arra is választ ad, hogy a váci börtön temetőjében névtelenül elföldelt rabjai közül miért éppen Hóman kapott egy ilyen kéttestű kötetet. 

A kötetből hiányzik annak bemutatása, hogy miért éppen Hóman lett Hóman? Az apja korai halála után elszegényedett, a Horthy-rendszer elitjébe jól bedrótozott, ambiciózus, nagydarab férfi lett Klebelsberg halála után a Horthy-korszak kultúrpolitikájának arca, aki pontosan felismerte, hogy a politikai kapcsolatok ügyes mozgatása nélkül megmaradt volna szerény életvitelű, sokat publikáló, ma már csak a szaktörténészek által idézett történésznek az Egyetemi Könyvtár állományában. Az a politikai hírnév röpítette a népbírósági vádlottak padjára, amelyet aztán sikertelenül próbált érdemi tudományos sikerre átváltani. Másrészt hiányzik annak felismerése, hogy mint olyan sok esetben a 2. világháború utáni politikai igazságszolgáltatásban, nem Hóman Bálint ült a vádlottak padján, hanem maga a Horthy-korszak. Ebből a szempontból jogos a kötet csak hivatalos fényképeket közlő fényképválasztása, hiszen Hóman ennek a korszaknak csak egy megszemélyesítője, az arca lett. Amikor a kötet az olvasó számára kíméletlen részletezéssel lábjegyzeteli a peranyagot, olyan csatát vív, amelyet már akkor elvesztett, mikor elindította – erre utal L. Simon László bevezetője is. Visszatérve Friedrich István példájára, megnyugtató, hogy a foci mégsem olyan fontos Magyarországon, hogy Friedrich köré kultusz épüljön, de ha e kötet célkitűzést komolyan vennénk, akkor egy volt magyar miniszterelnök is megérdemelne egy ilyen kötetet az „összetett és hiteles” kép megalkotása végett.

Hóman Bálint és népbírósági pere. Szerkesztette: Ujváry Gábor, Ráció Kiadó, Városi Levéltár és Kutatóintézet, Székesfehérvár-Budapest, 2019. Második, névmutatóval bővített kiadás.

 A szerző történész, a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: