Az alábbi cikk Szulovszky János történész-etnográfus október 3-i válaszcikkére reagál, amely Barna Ildikó és Pető Andrea korábbi, szeptember 22-i írására reflektál. Ezzel a Qubit a vitát lezártnak tekinti. 

A közelgő Rákóczi-emlékév kormányzati megbeszélésén egy történész megkérdezte, hogy vajon az a levél, amelyben II. Rákóczi Ferenc felajánlotta a magyar koronát a török szultánnak katonai segítségért cserébe, milyen szerepet kap majd az emlékév eseményeiben. A fagyos csendből arra következtetett, hogy semmilyet, majd folytatódott a megbeszélés és a pénzek elosztása. 

Ez a történet jól illusztrálja a dilemmát, amit a Barna Ildikóval írt cikkünkben megkíséreltünk mérni – ami kisebb, de a lényeget és a következtetéseket nem érintő számszaki hibákkal sikerült is. (A hibákat javítottuk a cikkben, köszönet Szulovszky János történész-etnográfusnak, hogy utánaszámolt.) 

Elvesztette-e a szabadságát a történettudomány Magyarországon? Szulovszky válaszcikkében amellett érvel, hogy nem, lényegileg szerinte nincs cenzúra. Sőt az MTA kutatóintézeteinek államosítása majd hozzájárul a minőségi kutatáshoz, ami ezek szerint nem volt meg. Vártunk válaszcikket, de az igazat megvallva azzal az érvvel, hogy soha nem is volt a magyar történettudománynak szabadsága a pénzügyi, politikai és ideológiai tabuk miatt. 

Csak egy kolléga írt rám így, hogy például a titkosszolgálatok és a „mély állam” (deep state) folytonos történetének kutatása régen is és most is tabusított. Lehet-e a magyar történészeket bírálni azért – hogy a bevezetőben felvetett példánál maradjunk –, mert nem vesznek részt egy olyan ünneplésben (és kutatásipénz-osztásban), amelyet ideológiai célok vezetnek a tudományos helyett? Szerintünk fontos ezt a kérdést feltenni. A vita nem személyes szinten folyik. Szulovszky János nagyon kedvesen személyesen véd meg különböző történészeket, hogy azok jó szakemberek, és a polypore intézményekben vállaltak munkát. Ez nem személyes, hanem a strukturális kérdés, azaz hogy 

soha még a magyar történetírásban ilyen nagy volumenű kutatási kapacitásbővítés nem zajlott le, mint az elmúlt évtizedekben. Történt ez mindenféle átlátható szakmai vita és a nemzetközileg elismert vonatkoztatási pontok figyelembe vétele nélkül. 

Akik ezeket az intézményeket létrehozták, azok vigyázó szemüket Varsóra, Moszkvára és Ankarára vetették. 

Arra, hogy hogyan lehet mérni egy szakma demokratikusságát, még nem sok kísérlet született. Szulovszky válaszából kiderül, hogy szerinte ez nem is olyan nagy baj, mert minden rendben van. Mi azt állítottuk, hogy a nők részvétele az egyik mérce, hiszen minősíti a szakmát, hogy hogyan kezeli azokat a strukturális akadályokat, amelyekkel a nők szembesülnek, amikor bekerülnének egy egyre fontosabb, nagy presztízzsel bíró szakmába. Jó lett volna, ha a magyar kormány csak a társadalmi nemek tudománya mesterszak finanszírozását vonta volna meg, ahogy Szulovszky írja. Sajnos nem így történt. Akkor még most is lenne oktatás a Nádor utcában, lévén a CEU képzése a kormánynak egy fillérjébe se került. És akkor ezt a választ most az egyik szerző nem a CEU bécsi kampuszában írná. 

Amíg az a szó, hogy politika suttogva és félve kiejtett kifejezés a magyar történészek között, és ragaszkodnak egy elképzelt objektivitáshoz, addig nem kell csodálkozni azon, hogy akiknek a szakmája politika, és azt még jól is űzi, azt csinál a szakmával, ami neki tetszik. És ehhez még sokan asszisztálnak is. Ne tessék tehát csodálkozni, hogy a bizonyos Rákóczi-levél nem kerül szóba a Rákóczi-emlékév során. 

Pedig nemcsak kérdést lehet feltenni annak, aki ott van az asztalnál, hanem fel is lehet állni, sőt meg is lehet szólalni, hátha megváltoznak az erőviszonyok annál a bizonyos asztalnál.

Barna Ildikó szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának tanszékvezető egyetemi docense, Pető Andrea történész, a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora. 

Kapcsolódó cikkek:

link Forrás

link Forrás