A nő, aki nevet adott a majmoknak

Jane Goodall, az idén 84 éves primatológus ötéves volt, amikor Londonból a tengerparti Bournemouth-ba költözött szüleivel. Attól kezdve hosszú órákat ült a kedvenc bükkfája ágai között, figyelte a madarakat és a fa más lakóit, és közben egyre többet és többet tanult a természettől. A tizedik születésnapjára kapott, az evolúciót, a különféle állat- és növényfajokat és azok rokonságát taglaló Amerikáról szóló természetrajzi album kijelölte az útját. 

A csimpánzok viselkedését tanulmányozó, új korszakot nyitó kutatását 1960-ban dr. Louis Leakey antropológus és paleontológus volt mentoráltjaként kezdte Tanzániában, az akkor Gombe Stream Chimpanzee Reserve-nek nevezett Gombe Nemzeti Parkban. Ezek eredményét Oxfordban írt diszertációjában fejtette ki azon úttörők egyikeként, akik elutasítva az állatokat megjelölölő számokat, kutatási dokumentációiban neveket adtak a csimpánzoknak. Tudományos szentségtörésnek számító tettét azzal indokolta, hogy az emberszabású majmok minden kétséget kizáróan egyedenként is eltérő egyéniséggel, gondolatokkal és érzelmekkel bírnak. 

Jane Goodall kedvenc plüssmajmával Budapesten, 2018. május 18-ánFotó: Fülöp Máté

Meggyőződése csak az 1980-as évekre vált az etológiai kánon részévé. Az 1977-ben alapította Jane Goodall Intézet máig folytatja a tanzániai kutatásokat, és vezető szerepet tölt be a csimpánzok élőhelyeinek védelmében. Az intézet az új, közösségközpontú természetvédelem megalapozásáról és az afrikai fejlesztőprogramjáról ismert leginkább, valamint a Roots & Shoots környezeti nevelési hálózatról, amelynek a világ száz országában mintegy 9000 csoportja van. 

Állatkertek vagy nemzeti parkok?

A csimpánzok racionális lények, ha tehetnék, akkor magától értetődő, hogy a biztos, erőfeszítésektől mentes, szórakoztatásukról is gondoskodó, kényelmes életet választanák, és nem a szó szoros értelmében vad vadont – kommentálta 2015-ös budapesti látogatásakor a magyar főváros állatkertjének akkoriban átadott majomházát a kutató. 

A primatológia és az etológia legendás úttörőjének az olyan modern állatkertek ellen nincs kifogása, amelyekben a terepen megfigyelt etológiái szükségleteiknek megfelelően zajlik az állatok gondozás. A megoldás azonban szerinte mégis a nemzeti parkok intézményrendszere. A legnagyobb problémát ugyanakkor az jelenti, hogy a parkok többsége egymástól elszigetelten létezik, nincs átjárás közöttük, legfeljebb az emberek számára. Genetikai szempontból ez a neuralgikus pont, hiszen a biodiverzitás, a faji sokszínűség nem érvényesülhet, pedig ez a földi élet alapja. 

Az eredeti természetet az ember egyre kisebb zárványokba szorítja, elsősorban azokon a helyeken, amelyek gazdasági, termelési szempontból kevésbé értékesek, és területek bekerítésével hozták létre a nemzeti parkokat. Afrikában vagy Ázsiában a védett területeket sokszor valódi kerítések és falak határolják: az egyik oldalon a vadvilág, a másikon pedig már emberek élnek, többnyire a legnagyobb nyomorban. Goodall szerint velük kell mindenekelőtt együttműködni, mert amíg nélkülöznek, éheznek és nyomorognak, hiába agitálják őket a természet védelmére. A kutató azt mondja, az ember is állat, zsigeri célja a túlélés, ezért nem lehet a szemére a vetni, ha ezért az orvvadászattól az égetéses erdőirtásig bármire képes.

A tanzániai Tanganyika-tó partján fekvő Gombe Nemzeti Park körüli falvak lakóit azzal nyerték meg az ügynek, hogy külön forrásokból fenntartható gazdálkodásra taníttatták őket, és az ökológiai agrártermeléssel a helyi viszonyok között jelentősebb bevételhez jutottak. A környezetet sem károsító módszerrel olyan szemléletet alakítottak ki, amely hosszú távon garantálja a harmonikus együttélést a természettel. Jelenleg az a cél, hogy legalább ötven kilométerrel tágítsák ezt a pufferzónát, kialakítva olyan korridorokat, amelyeken a fajok egyik védett területről a másikra vándorolhatnak.

Környezetszennyezés, mozgalmárság

Goodall úgy véli, az ember kifejezetten kártékony hatással van a környezetére: ennek, mint az állatok környezetpusztításának is, szinte mindig a túlszaporodás a kiváltó oka. A populáció akkorára duzzad, hogy felzabálja a rendelkezésre álló összes táplálékot, aminek esélye sincs a megújulásra, így aztán az éhezés, majd a tömeges pusztulás következik. Szerinte a Homo sapiens a túlszaporodás fázisánál tart. A klímaváltozással egyre gyakoribb földrengések, cunamik is azt jelzik, hogy valami nincs rendben. A biológiai sokféleség funkcióját feltáró kutatások alapján tudjuk, hogy egy élőhely sorsát már egyetlen apró fajocska, mondjuk egy lepke eltűnése is megváltoztatja, hiszen beláthatatlan láncreakciót indít el.

Saját bevallása szerint sosem kerülte a konfliktust, ezért sokan gyűlölik is. A már idézett interjújában erről úgy fogalmazott: „Mit akar ez a vénasszony, kérdik, ne kontárkodjon bele a nagyok dolgába, kergesse csak a csimpánzait, de ne foglalkozzon környezetvédelmi kérdésekkel vagy állatkísérletek leállításával. A politikusok között egyre többen értenek, de a multinacionális korporációk vezérei csak a kerékkötőt látják bennem”.

Állati elmék

A 6-7 millió évvel ezelőtt élt közös ős eltűnte után vált el a csimpánz és az ember fejlődésének úta. Goodall volt az úttörője azoknak a kutatásoknak, amelye mára feltárták, hogy a bonyolult csoporthierarchiában szerveződött csimpánzok különféle, az eszközhasználatot és a táplálkozási preferenciákat tekintve elkülönülő kultúrákat hoznak létre, ezeket pedig komplex kommunikációs készségeiknek köszönhetően hagyományozzák át nemzedékről nemzedékre. Ugyanakkor képesek az innovációra is, vagyis az új, ismeretlen feladatokkal is meg tudnak birkózni. 

„Amikor tudományos fokozatot szereztem, az volt a közvélekedés az etológiában, hogy az ember az egyetlen, a gondolkozás és az eszközhasználat képességével felruházott, érzelmekkel és személyiséggel rendelkező teremtmény ezen a bolygón. A csimpánzok bebizonyították, hogy ez a szakadéknak gondolt különbség ember és állat között átléphető. Nem csak én állítom, hogy a csimpánzok a nyelv kialakulása előtti törzsfejlődési stáció kapujában állnak, éppen keresik a zárat, és rövidesen a nyitját is megtalálhatják” – mondta néhány évvel ezelőtt. 

Bár még nem használnak szavakból építkező nyelvet, a nem verbális szinten a főemlősök szinte ugyanolyan összetetten kommunikálnak egymással, mint az emberek. Az anyák hosszú ideig nevelik utódaikat, a legmagasabb szintű, életre szóló kötődést alakítva ki. Goodall világított rá arra is, hogy a hímek közötti dominanciaviták sem különböznek a férfiak közöttiektől. A csimpánzok a rövid távú materialisták és egoisták, ebben a tekintetben olyanok, mint a mi az emberpolitikusok – állítja Goodall. A haszonfokozást illetően pedig kíméletlen üzletemberek. Szinte csak az azonnal megszerezhető javak és a hierarchiában elfoglalt helyüket bebiztosító hatalom érdekli őket. 

A csimpánzok viselkedésének kutatása összevethető az emberpszichológusok munkájával – állítja Goodall, már csak azért is, mert az ember is állat. Nem mellesleg az első tudományos csimpánzmegfigyeléseket egy pszichológus, a német Wolfgang Köhler végezte az 1920-as években. A magyar származású René Spitz nyomán Harry Harlow aztán megcsinálta a híres Rhesus-majom kísérletét, amellyel bizonyította, hogy a korai kötődés mennyire fontos a főemlősök, így az ember életében. A szociometria módszerével pedig a csimpánztársadalom rejtett hálózataira is fény derült.

Természetfilmek és ismeretterjesztés

A nyilvánosságnak óriási szerepe van a tudatformálásban, közelebbről abban, hogy globálisan kezdünk ráébredni: baj van. Erre Az ember árnyékában című – az 1960-tól folytatott, korszakalkotó felfedezésekre vezető kutatásat regényesen összegző –könyve 1971-es megjelenésekor döbbent rá, amikor az olvasók levelek ezreiben megírták, hogy a csimpánzokról szóló beszámoló után már máshogy néznek az összes állatra. Szerinte a mai gyerekeknek muszáj valamiféle szorosabb partneri viszonyra lépniük az élővilággal, később is csak akkor várható el tőlük felelős magatartás, ha kialakul valamiféle, emóciókkal is átszőtt viszony. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: