Létezik-e „Árpád-házi gén”?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A családfák a történelem kezdete óta misztikus hatalommal bírnak. Egy-egy ügyesen kidomborított leszármazási vonal már az ókorban megfelelő ugródeszka lehetett a hatalomhoz: Julius Caesar, még questorként, nagynénje temetési beszédében mintegy mellékesen isteni származást tulajdonított saját apai ágának, és egészen Vénuszig vezette vissza az őseit. De a középkorban is sok helyen divat volt mitológiai ősökre hivatkozva igényt tartani a hatalomra, lásd az egymással versengő Meroving és Karoling dinasztiák közös törekvését arra, hogy trójai származásukat bizonygassák.

Annak felismerése azonban, hogy a leszármazás egyben öröklődés is, azaz nemcsak jogi, hanem biológiai kategória, sokkal későbbre datálható. Az öröklődés mai értelemben vett fogalma tulajdonképpen csak a 19. század közepén, Darwin nyomán és elsősorban unokatestvérének, Francis Galtonnak köszönhetően került be a köztudatba. Az örökítőanyag természetét és az öröklődés szabályait nem ismerő Galton olyan öröklődési rendszert javasolt, amelyben akár komplex tulajdonságok is viszonylag egyszerűen öröklődnek, apáról fiúra. És bár ez a vulgárgenetika semennyire nem állta ki az idő próbáját, rettentően népszerűvé és elterjedtté vált, és a laikusok számára sokszor még ma is ez a hibás koncepció a meghatározó, ha öröklődésről van szó: minden tulajdonságnak, rossznak és jónak egyaránt, megvan a maga „génje”, ami családon belül a kvázi mendeli szabályok szerint öröklődik. Ebben a koncepcióban a családfa többé-kevésbé determinisztikus: jó és rossz tulajdonságok, a zenei zsenialitás vagy a bűnözői hajlam generációkon keresztül, megszakítás nélkül áramlik rajta keresztül. Könnyen megérthető, könnyen megmagyarázható – csak épp köszönőviszonyban sincs a valósággal. 

Fotó: Public Domain, from the British Library's collections, 2013

A valóság az, hogy a 23 pár kromoszómába szerveződő DNS-ünk egy bonyolult rendszer szerint öröklődik, amelyben az ivarsejtek keletkezése során a szüleinktől kapott kromoszómák egymással keverednek (rekombinálódnak), ezzel biztosítva, hogy – kevés kivétellel – a genetikai állomány minden egyes generációban keveredjen egyet. Két évvel ezelőtt hosszabban is leírtam, hogy ennek következtében minden generációban kicsit véletlenszerű, hogy milyen DNS-darabok maradnak fent, és öt generáció után már egyre több olyan ősünk lesz, akitől semmilyen genetikai anyagot nem öröklünk. 

Grafika: Varga Máté

A 20. század során, ahogy egyre jobban megértettük az öröklődés szabályosságait és megfejtettük magát az örökítőanyagot is, a családfák misztikuma, ha el nem is tűnt, de kicsit megkopott. Kiderült, hogy a kizárólag apai ágon öröklődő genetikai anyag egyetlen kromoszómából áll, aminek elsődleges feladata a nem meghatározásában van. Az Y kromoszóma az összes kromoszóma közül a legkevesebb gént hordozza: mindössze kb. 200 gén található rajta, de ezek kevesebb mint fele kódol valamilyen, főleg az ivari jellegek kialakulásában fontos fehérjét is. (Összehasonlításképp, az emberi genom kb. 20 000 fehérjét kódol összesen.) 

Viszont azáltal, hogy csak apai ágon öröklődik, illetve egy személy minden sejtjében csak egy példányban van jelen, az Y kromoszóma annyiban mégis különleges, hogy szinte egyáltalán nem vesz részt az ivarsejtek keletkezése során bekövetkező csere-berében [1]. Így bármilyen mutáció, ami egy adott Y kromoszóma másolása során keletkezik, ugyanabban a kromoszómakörnyezetben marad a következő generációkban is. Az ilyen mutációk vagy haplotípusnak nevezett mutáció-kombinációk követésével megállapítható, hogy melyik leszármazási vonalak tartoznak össze, vagy egyes haplotípusok mikor váltak el. De, és ez az információ gyakran elvész az Y kromoszóma öröklődéséről szóló diskurzusban, ez csak egyetlen ága a családfánknak. A valóságban sokkal több ilyen ág van, amelyeken a DNS-ünk további részét örököljük őseinktől.

Illusztráció: Ryan Collins

Ha pedig a legtöbb tulajdonságunk nem az Y kromoszómához kötött, belátható, hogy torzított világképet hoz létre, ha kiemelt jelentőséget tulajdonítunk ezen DNS-szegmens öröklődésének. Főleg ha sok generációra megyünk vissza, hiszen akkor már leszármazásilag is egyre kevesebb információt ad. A régmúltba nyúló családfák egyik jellegzetessége ugyanis, hogy egymásba és önmagukba is vissza-visszakanyarodnak (vagyis az időben visszafelé haladva egyre több olyan őst lelünk, aki többszörös ősünk, a családfa több ágán is szerepel). Nem is lehetne másképp, hiszen ha az őseink száma exponenciálisan nőne, egyetlen ember őseinek száma hatszáz évvel ezelőtt már az akkori Európa össznépességét is meghaladná. Ahogy az említett, családfákat boncolgató cikk második részében fogalmaztam:

„Minél távolabb megyünk vissza az időben, annál több ilyen többszörös közös őst lelünk, mígnem durván ezer évvel ezelőtt kvázi Európa összes lakóját ott találni (egész pontosan azt a nagyjából 80 százalékot, akinek becsléseink szerint ma is élnek utódjai). Ráadásul nem csak a saját családfánk esetében, de minden más európainál is. Ez azt jelenti, hogy nem csak Attilának, de ha nem szakadt meg a leszármazási vonaluk, akkor Széphajú Haraldnak, Nagy Theuderichnek, Ptolemaiosznak [...] is a közös utódai vagyunk. [...] De a napokban III. Béla feltételezett maradványainak vizsgálatairól publikált eredmények alapján jó eséllyel az Árpád-háznak is vannak férfi ágon ma élő leszármazottai. Ha pedig ez megerősítést nyer, azt is jelenti, hogy mindannyian (mindenki a kontinensen) leszármazottai vagyunk Árpádnak is.” 

III. Béla rekonstruált családfájaForrás: Turul (Arcanum)

Sokak számára furcsa és kontraintuitív ez a már már genetikailag is igazolt összefüggés, pedig a biológiai öröklődésről nem is kell tudnunk ahhoz, hogy az alapvető logikáját belássuk. Ahogy azt a Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság lapjaként működő Turul magazin egyik 1898-as számában, az I. Ferencz József és a III. Béla közt kontinuitást kimutatni igyekvő Nagy Géza is megjegyzi cikkében:

„Ha már most számbaveszszük, hogy III. Bélától ő felségeig [I. Ferencz Józsefig] 23 emberöltő telt el, 23 nemzedék alatt pedig az apai és anyai ősök száma meghaladja a 4 milliót: nagyon természetesnek kell találnunk, hogy ha hét század óta az ősök közt mindig csak ugyanazon pár száz családnak a tagjai szerepelnek, a III. Béla korabeli nemzedéknél 4 millió helyett valósággal csak néhány ezer személy lesz az ős, tehát közülök mindegyik legalább is ezerszer fordul elő a leszármazásnak nagyon sokfélekép elágazó rendje szerint.”

És ami igaz volt az uralkodóra, igaz mindannyiunkra. Nagy Géza cikkéhez képest a biológiai öröklődés egy extra csavart azonban még behoz a képbe, ami annak köszönhető, hogy az ivarsejtek érése során cserélődő kromoszómablokkok száma is véges. Ami azt is jelenti, hogy a genetikai őseink száma még valódi fizikai őseink számánál is kisebb. Olyannyira, hogy ha 23 generációt visszamegyünk a családfán, akkor a néhány ezerre tehető fizikai ősünkre csak kb. 1500 genetikai ős jut, vagyis 1500 olyan személy, akivel kimutatható DNS-ünk közössége. Más szavakkal a legtöbb ősünktől nem örököltünk genetikai állományt - ami nem teszi őket kevésbé az őseinkké (hiszen nélkülük biztos, hogy nem lehetnénk itt), de mutatja, hogy általában mennyire túlbecsüljük a családfák hordozta genealógiai információt. 

Akár külön kontinenseken élő személyek családfái is összeérnek, ha elég sok generációt megyünk vissza a múltba.

A napokban nagyobb figyelmet kapó, III. Béla Y kromoszómájának további vizsgálatáról beszámoló cikk esetében sem az a kérdés, hogy akkor a honfoglaló magyarok eklektikus genetikai mixének egy uralkodó ágán az Y kromoszóma tényleg visszavezethető-e baskírokig, vagy akár Közép-Ázsiáig (a jelek szerint igen). Ahogy az sem, hogy ennek van-e valami relevanciája a nyelvrokonság tekintetében (nincs). Sokak figyelmét teljesen lekötötte az Y kromoszóma néhány bázispárja, amelyek mutációja alapján egy új „Árpád-házi” haplotípust (R-ARP) lehetett definiálni és azt elhelyezni valahol az Y-kromoszómák leszármazási sorában. Pedig ennél sokkal érdekesebb, hogy az öröklődés fent már bemutatott fura logikája alapján, ha III. Béla a közvetlen leszármazottja volt egy 4500 évvel ezelőtt élt személynek, akkor ugyanazon logika miatt, aminek okán mi mind III. Béla leszármazottai vagyunk, III. Béla összes kortársa is ennek a mitikus ősnek a leszármazottja kellett hogy legyen (hiszen a 3700 évet felölelő közel 150 generációnyi távolságban ez sok ezerszeres visszahajlást eredményez). Sőt, minden bizonnyal mi magunk is valahol sokszorosan ott tudhatjuk a távoli családfánkban ezt az illetőt. Az elsöprő többségünk természetesen semmilyen genetikai örökséget nem hordoz magában a mitikus őstől, de lehetnek olyanok, akik igen, és azok nem vagy nem csak az Y kromoszómát, hanem a testi kromoszómák valamely szakaszait hordozzák. (Mivel időgép hiányában nem tudjuk ennek az ősnek a genomját meghatározni, erre megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot már nem lehet adni.)

Grafika: Varga Máté

Egyébként felmerülhet, hogy különleges-e valamiben az „Árpád-házi” haplotípus? Okoztak-e az R-ARP-hoz tartozó apró mutációk valamit, amitől ez az Y kromoszóma különleges lenne? Létezik-e „Árpád-házi gén”? Utóbbira elég egyértelmű nem a válasz – egyrészt azért, mert helyesen használva a fogalmat azt jelentené, hogy van egy olyan gén, ami kizárólag az Árpád-ház leszármazottaiban van jelen, az emberiség többi tagjából viszont hiányzik. Ilyesmiről szó sincs. Viszont a „gén” kollokviális használata gyakran a génvariánst (szakzsargonban allélt) fedi, vagyis egy-egy génnek olyan verzióját, ami egy kicsit másképp működik, és emiatt különleges hatása lehet. E mögött már több logika lenne, de ha megnézzük az adatokat, ilyenre nem utal semmi. Az R-ARP haplotípust definiáló mutációk többsége az Y kromoszóma nem kódoló régióiba esik, egy kivételével, ami egy működő fehérje létrehozására nem képes úgynevezett pszeudogénben van. Ha megengedőbben vizsgáljuk is ezt a régiót, akkor is azt látjuk, hogy nem igazán akad fontos tulajdonság, aminek a genetikája ehhez a régióhoz lenne köthető. Azaz jelenlegi ismereteink szerint ezek a mutációk megfelelőek arra, hogy egy haplotípust definiáljunk velük, de más funkciójuk nincs.

A cikk nyomán fellángoló interpetációs vita a családfák klasszikus, determinisztikus világképének továbbélését mutatja, pedig a modern genetika által is támogatott aktuális értelmezés (ti. a mai leszármazottakkal rendelkező Árpád-ház leszármazása által közös őseinket tárjuk fel) akár sokkal többek számára lehet izgalmas.

***

[1] Néhány kiegészítés azért idekívánkozik. 1) A hímivarsejtek egy részében nincs Y kromoszóma (ezekben egyetlen X kromoszóma képviseli az ivari kromoszómákat). 2) Vannak különleges, nagyon ritka esetek, amikor egy-egy testi sejtben egyszerre két Y kromoszóma is jelen van. 3) Az Y kromoszóma legvégén van egy nagyon rövid régió, ami képes az X kromoszóma ennek megfeleltethető régiójával rekombinálódni, de a teljes kromoszómához képest ennek a mérete elhanyagolható.

A szerző genetikus, korábbi írásai a Qubiten itt olvashatók. Köszönet Víg Juliannának a cikk lektorálásáért.

Magyarországon nincs még egy olyan újság, mint a Qubit. De ahhoz, hogy továbbra is lehessen, arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy támogassátok erőfeszítéseinket egyszeri vagy rendszeres adománnyal, és járuljatok hozzá, hogy a Qubit még alaposabb, még hitelesebb, még tudományosabb tudjon lenni.
Támogasd a Qubit munkáját – nekünk minden segítség számít!

Kapcsolódó cikkek: