Az idegen civilizáció, amit olyan reménytelenül keresünk, nem más, mint maga a világűr

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Los Alamos, Új-Mexikó, 1950 májusa. Enrico Fermi, Teller Ede, Herbert York és Emil Konopinski a kantin felé sétálnak. A csapat az első hidrogénbombán dolgozik éppen, de az erősödő menzaszag és kanálcsörgés közepette lazább témára váltanak: ufókról és fénynél gyorsabb utazásra képes idegen civilizációkról beszélgetnek. Konopinski megemlíti a New Yorker magazin egyik karikatúráját, amelyen az újonnan felszerelt és gyakran ellopott New York-i utcai szemetesek problémáját gondolja újra Alan Dunn karikaturista, aki a szemeteseket szuvenírként ölelgetve hazatérő marslakókat rajzolt a lapba. Teller és Fermi azon vitatkoznak, hogy mekkora az esélye, hogy a fénynél gyorsabban mozgó anyaggal találkoznak a következő évtized során. Teller ennek esélyét 10^-6-ra taksálja.

„De hol van mindenki?" – emeli fel végül hangját Fermi az asztalnál. A fehér férfiak nevetnek, hiszen mindenki ott van, kivéve az űrlényeket. E költői kérdés lett végül a Fermi-paradoxon nevű ellentmondás alapja: az univerzum elképesztően hatalmas (csak a látható részén kétezer milliárd galaxist találunk, mindegyikben egyenként százmilliárd csillaggal), mégsem ismerhető fel benne értelmes élet az emberin kívül.

Enrico Fermi

Egy évtizeddel később, 1961-ben az egyik első földönkívüli életet kutató hivatalos program, a Cornell Egyetem Ozma projektjét indító tudományos megbeszélésre Frank Drake asztrofizikus készített egy képletet, amelynek segítségével matematikai alapokon meg lehet becsülni a Tejútrendszerben létező aktív, kommunikálni képes földönkívüli civilizációk számát. A róla elnevezett egyenletben Drake igyekezett figyelembe venni minden tényezőt: a csillagok keletkezésének sebességét, a bolygókkal rendelkező csillagok arányát, a bolygók életre való alkalmasságának valószínűségét, az kifejlődő élet értelmessé válását, az értelmes élet technikai civilizációvá válásának lehetőségét, illetve az idősávot, amíg az adott civilizáció kommunikációs célú adással kísérletezik. 

A Drake-egyenlet, amiről itt írtunk részletesen

Bár az egyenlet alapján az újabb elképzelések szerint körülbelül 36 civilizáció létezik galaxisunkban, a gyakorlatban egyiknek sem sikerült a nyomára bukkannunk. Bon appétit, Mr. Fermi.

Az orosz szál

Az idegen civlizációk keresésének másik hőse az egy éve elhunyt orosz asztrofizikus, Nyikolaj Kardasov. Kardasov bolsevik forradalmárok gyermeke volt, aki az 1930-as évek végén, születése után néhány évvel magára maradt, miután Sztálin kivégeztette az apját, anyját pedig munkatáborba küldte. A kis Nyikolajt nagynénje nevelte fel, és már menő rádiócsillagász volt, mire édesanyját, Nyina Nyikolajevna Kardasovát csaknem két évtized múltán, 1956-ban hazaengedték a Gulagról.

Kardasov 1963-ban a földönkívüli intelligencia utáni kutatás első szovjet mozzanataként vizsgálta a CTA-102-es kvazárt. A következő évben publikálta az általa javasolt civilizációs osztályozási rendszert, amely a benne foglalt energiafelhasználási tartományok rádiócsillagászati következményei miatt azóta minden földönkívülieket kereső kutatás alapjává vált.

A Kardasov-skála a rendelkezésükre álló energiamennyiség alapján osztályozza az egyes civilizációkat:

  • I. szint: energiatermelés: 1016 watt, populáció: 1010 fő. Bolygó szintű civilizáció, amely egy bolygón rendelkezésre álló összes energiaforrást képes hasznosítani. Az emberi civilizáció még nem érte el egészen ezt a szintet. Carl Sagan szerint 1973-ban a 0,7-es szinten álltunk. 

  • II. szint: energiatermelés: 1026 watt, populáció: 1017 fő. Olyan civilizáció, amely egy adott naprendszer teljes energiáját uralja, amelynek legnagyobb része a központi csillag energiájából származik. 

  • III. szint: energiatermelés: 1036 watt, populáció: 1030 fő. Galaktikus civilizáció, amely egy galaxis teljes energiáját birtokolja. 

Az évek során az eredeti skála kibővült egy 0. szinttel, ahová az emberi civilizáció jelenleg is tartozik, illetve egy IV. szinttel, amely olyan civilizációt jelent, ami az egész univerzum energiáját birtokolja. Létezhet továbbá V. szintű civilizáció, amely több univerzumot irányít – már amennyiben ezek léteznek, hiszen a multiverzummal kapcsolatban megoszlanak a tudományos vélemények, és ez várhatóan jó darabig így is marad.

Galántai Zoltán magyar jövőkutató felvetése volt, hogy a IV. szintű, univerzum méretű civilizációt már gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni a természetes környezettől. Ez a gondolat 2003-ben került közlésre, és egy kicsit érdemes is belekapaszkodni, mert önmagában is figyelemre méltó, ráadásul a későbbiekben is visszaköszön majd. Galántai egyébként annak alapján javasolta osztályozni egy adott civilizáció képességeit, hogy milyen távlatokban gondolkodik és épít: belefog-e egy piramis százéves, vagy egy templom pár évszázados építésébe, esetleg évezredes projektekben vagy egy csillagrendszer több milliárd éven át tartó áthelyezésében gondolkodik.

Nyikolaj Kardasov

Maga Kardasov, aztán az idén elhunyt amerikai fizikus és matematikus, Freeman Dyson és a Kardasovval egy időben született amerikai csillagász, az amerikai Carl Sagan is arra jutottak, hogy az idegen civilizáció legjellegzetesebb ismertetőjegye az energiatermelésből és -felhasználásból származó hulladékhő, amelynek a csillagok körül kiugró infravörös sugárzásban kellene megmutatkoznia. Csakhogy az infravörös nyom utáni kutatás, mint ismeretes, semmit sem talált. 

Ennek egyik lehetséges oka, hogy egy adott bolygó összes energiaforrásának felhasználása önmagában képes megfőzni a bioszférát és végezni az I. szintű civilizációval, amennyiben az nem terjeszkedik más bolygókra elég tempósan. Ez az energiafelhasználásra vonatkozó elméletekben megbúvó úgynevezett nagy szűrő: a Fermi-paradoxon szakirodalma nagy szűrőnek nevezik azokat a nem ismert tényezőket, amelyek végezhetnek egy feltörekvő technikai civilizációval – ilyen lehet például egy nukleáris háború vagy a találkozás egy nem barátságos mesterséges intelligenciával. A másik lehetséges ok, hogy a fejlett civilizációkra egyáltalán nem jellemző az energiafüggőség és a megalománia. Amennyiben tehát nem egy nagy szűrőt rejt, a Kardasov-osztályozás maga is okozója a Fermi-paradoxonnak, vagyis hogy részben miatta nézzük erősen azt, ahol nincs semmi látnivaló.

A mindenen túl a minden jön el

A Kardasov-osztályozást érő kritikák több komoly konkurens skálát hívtak életre. A fontosabbak közé tartozik John Barrow kozmológus anti-Kardasov skálája. Ennek lényege, hogy a civilizáció igazi fejlettségének mérője az anyag, a tér, az energia és az idő mind finomabb manipulációja, tehát a miniatürizáció, a fekete lyukakhoz hasonló adatsűrűség vagy a Planck-léptéket mindinkább megközelítő technikai lehetőségek.

A másik fontos osztályozási szempontot Sagan vetette fel: ennek alapján egy-egy civilizáció fejlettsége az általa birtokolt információ mennyiségével mérhető. Sagan skálája ábécés rendszerű: az A szinten 106 bit információval rendelkezik a civilizáció, a Z szinten pedig 1031 bittel. Meglepő vagy sem, 1973-ban a becslések szerint  az emberiség a H szinten állt 1013 bittel, 2013-ban az IDC elemzése szerint 1023 bittel, vagyis 44 zettabájttal már az R szinten álltunk. Úgy tűnik tehát, hogy Sagan elszégyellősködte a léptékeket, így skáláját pár évtizeden belül bővíteni kell.

Carl Sagan 1994-benFotó: Michael Okoniewski

A Kardasov-féle osztályozás legújabb konkurenciája Chiléből és a Vatikánból származik. a Valentin D. Ivanov, Juan Carlos Beamín, Claudio Cáceres és Dante Minniti csillagászok által javasolt új megközelítés annak alapján rangsorolja a civilizációkat, hogy mennyire képesek környezetük megváltoztatására és a környezettel való integrációra.

Az általuk javasolt osztályozás a következő:

  • a 0. osztály nem változtat a környezetén, hanem él benne. Az egész állatvilág ide tartozik. Aki valamennyire ért a biológiához, nyilván most túl kényszerül lendülni azon tényen, hogy az állatok többnyire aktívan alakítják a környezetüket, nem egy esetben szimbiózisban, aktívan, egymás környezeteként. Szerencsére a következő szint orvosolja a koncepció megvilágításbeli hiányait:

  • az 1. osztály saját igényeinek megfelelően alakítja ki környezetét, házat épít és fűti vagy hűti, ahogyan kedve tartja. Ezek mi vagyunk, emberek: a saját igényeknek megfelelő környezet kialakítása nyilvánvalóan más dimenziót képvisel, mint mondjuk egy hód esetében, és nem nehéz kitalálni, hogy a különbség titka a technika használatában rejlik.

  • a 2. osztály nemcsak környezetét, hanem saját magát is igényeinek megfelelően alakítja. Olyan poszthumán civilizáció, amelyet többnyire genetikailag módosított félistenek alkotnak, akik szépek, sokáig élnek, és többek között tolerálják a világűr mindent remegő vérröggé főző sugárzását.

  • a 3. osztály újabb szintre emeli az alkalmazkodást: ez a fajta civilizáció gyakorlatilag összeolvad környezetével. Célja, hogy az univerzum teljes anyagát gondolkodó öntudattal bíró anyaggá alakítsa.

A 2020 májusában publikált osztályozási rendszer végigviszi azt a sejtést, hogy a civilizációk technikai fejlődése egy bizonyos ponton túl szembemegy a felfedezhetőséggel. Az energiafogyasztás növekedése a biológiai létezésen túl már nem releváns, a virtuális valóságban a fűtésszámla már nem vehető komolyan. Ennek a rendszerezésnek nagy erőssége, hogy igyekszik egyesíteni a fejlődés ellentmondó tendenciáit, lényegében a Kardasov- és anti-Kardasov- skálát. Ezzel sikerül teljesen új utat nyitnia a jövőkutatásban, amely eddig szívesebben feledkezett bele az űrliftekbe, Dyson-rajokba és egyéb űrbéli megaépítményekbe, mint az embertől alapjában véve teljesen idegen poszthumán jövő következményeinek kifejtésébe. 

Ezen a ponton pedig természetesen újra bejön a képbe a mindent elnyomó laposföld-divat előtti utolsó nagy összeesküvés-elmélet, amely szerint a Hold igazából egy óriási idegen űrhajó – hiszen bármi, amivel az űrben találkozunk, potenciálisan nem mást, mint egy idegen civilizáció megtestesülése.

Magyarországon nincs még egy olyan újság, mint a Qubit. De ahhoz, hogy továbbra is lehessen, arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy támogassátok erőfeszítéseinket egyszeri vagy rendszeres adománnyal, és járuljatok hozzá, hogy a Qubit még alaposabb, még hitelesebb, még tudományosabb tudjon lenni.
Támogasd a Qubit munkáját – nekünk minden segítség számít!


Kapcsolódó cikkek a Qubiten: