Szívemből

Szívemből, szívemből, tessék, itt egy darab a szívemből, ezt kéne énekelnem, századszorra és ezredszerre, ezért születtem, ebbe haltam bele, ezért hoztak létre, ezért szültem meg újra magam, hogy ezt lehessen látni és hallani újra és újra, Janis Joplin hiteles klónja vagyok, vagy a hiteles klón hiteles másolata, vagy a hiteles klón másolatának a hiteles másolata, nem tudom, nem is érdekel, tessék, itt egy darab szívemből, a testemből, a lelkemből, belőlem, nem nem nem csak egy darab, az egész, az egész a tiéd lehet, csak vegyél el, vigyél el, az egész az egész az egész, nem tudom már hogy kerültem ide, ebbe a ketrecbe, ide a nyakörv végére, nem tudom, mióta vagyok itt, a SacreCourBiotech hozott létre, nem tudom, mikor, leltári számom JJ2771, sokáig egy kiállítási tárgy voltam, tessék, nézz meg, itt egy darab a szívemből, a többire nem emlékszem, vagyis de, de most nem mondom el, nem tudom, és nem is akarom, most csak énekelni akarok megint, kiszabadulni innen, kitörni és elmenni, vagy meghalni és nemlenni.

Tessék, itt egy darab a szívemből, ezt kéne, de ezt már nem tudom, nem akarom, legyen helyette más, bármi más, akármi más, Joplin néni rabláncon van, fáj a torka fáj, hideg vasban, nyakpórázon, jaj de nagyon kár, ha leesne a lánc róla, szállna, mint madár, igen, legyen ez, ez a hülyeség, igen, ezt éneklem, igen, ezt ezt ezt, a hülyeséget, azért, mert ez jut eszembe, azért, mert igaz, nem könnyű énekelni, mert nem hagyja a torkom a fojtónyakörv, két kézzel alányúlok, nem érdekel, hogy vág, hogy véresre vágja a tenyerem a pengelánc, lehúzom a torkomról, hogy legyen hely a hangomnak, folyik a vér a két tenyeremből, ömlik, végig a torkomon, végig a testemen, forró forró forró, a nyakörv a tarkómba vág, fáj, fájjon, vág, vágjon, csak a torkomnak legyen helye, hogy énekelni tudjak.

Hangosan hangosan hangosan, olyan hangosan, hogy beleremeg a ketrec, hogy beleremegjen a ketrecen a drótháló, a dróthálón túl az áramrács, az áramrácson túl a téglafal, a téglafalon túl az ólomfal, az ólomfalon túl a betonfal, a betonfalon túl a vasfal, hangosabban, hangosabban, még annál is hangosabban.

Nem nem nem, én nem az a Pearl vagyok, amelyik meghalt, nem az vagyok, amelyik megölte magát, amelyiknek meg kellett magát ölnie, nem nem nem, én egy másik vagyok, egy sokkal jobb, egy sokkal szebb, egy sokkal nagyobb, egy sokkal erősebb, nem is csak sokkal, hanem nagyon sokkal, nagyon nagyon sokkal, Pearl lányának a lányának a lányának lánya lehetnék, a Pearl lányának a lányának a lányának a lánya vagyok, de közben az igazi Pearl vagyok, újjászült Pearl-anyám, újjászült, újracsinált, újra teremtett, ő engem és én őt, igen igen igen, újjászültem Pearl-lányomat, igen, igen, igen.

Most születtem, most haltam meg, ebben a percben, ma, tegnap, tegnapelőtt, vagy azelőtt, vagy még régebb, tíz éve, ötven éve, száz éve, ezer éve, nem tudom, hány éve, nagyon nagyon sok, és még a nagyon nagyon soknál is nagyon nagyon sokkal több éve, élek, halok, élve halok, hideg vasban, nyakpórázon, fojtóláncon.

Egyre hangosabb a hangom, nesztek, itt egy darab a szívemből, egy és még egy, aztán még egy, vegyétek, vigyétek, fogjátok, egyétek, ezt éneklem, vagy üvöltöm, mindegy, mindegy, csak hangos legyen, még hangosabb, még annál is hangosabb, annyira hangosan hangos, hogy beleremegjen, hogy széthasadjon, hogy szikrázva meghasadjon, hogy leomoljon, hogy szétolvadjon, hogy kirobbanjon, hogy átlyukadjon, és én végre kimehessek, ki innen ebből a tartályból, ki újra az emberek elé, a közönség elé, hogy előttük állhassak, hogy adhassak nekik egy darabot a szívemből, nesztek, nesztek, vegyétek, vigyétek, fogjátok, egyétek.

A hangom erősödik, de a karom gyengül, folyik kifele a vérem, folyik lefele a vérem, folyik elfele a vérem, folyik, ömlik, patakzik, a legszebb fehér szaténruhám, a legszebb fehér hímzett szaténruhám már csupa vörös vérlucsok, folyjon, ömöljön, patakozzon, csak tartson, csak legyen erőm, hogy végig tudjam énekelni.

Nem, nem, nem, megint nem, megint nem lesz elég, megint az fog történni, ami mindig történt, megint meghalok, hogy megint újjászülessek, amikor a ruhám már olyan vériszamos, hogy vériszamosabb nem lehetne, akkor már hiába szorítom a pengeláncot, hiába húzom, hiába hiába hiába, nem hiába, de igen hiába, a pengék szétvágják a tenyerem, a csontjaim, az ujjaim, mind elfolyik az erőm, megint egyszer elhalkul a hangom, megint egyszer, és még egyszer, csak fekszem hang nélkül, mukk nélkül, némán, hidegen, holtan.

És akkor onnan bentről a köldököm mögül előbújik a gyógypók, lyukat hasít a karmával a bőrömön és a ruhámon, és kimászik, és halkan zümmögve szép lassan mindent visszacsinál, visszateszi az ereimbe a véremet, a hártyáik mögé az izmaimat, a tokjaikba az idegeimet, a csonthoz forraszt csontot, befoltozza a lyukakat az érfalakon, a bélfalakon, a bőrömön, a szőrömön, a ruhámon, mindenemen. Letisztítja a mocskot a hajamról, a hónom alá is visszaírja a nevemet és a számomat, amit tíz éve vagy egy éve, vagy egy hete tűzkörömmel kikapartam onnan, hiteles és ellenőrzött, SacreCourBiotech JJ2771, megint rendben leszek, megint egyben leszek, tessék, itt egy darab a szívemből, vigyed, vegyed, fogjad, egyed.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.