Mamucikánk

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Azt már a legelső órában, rögtön azután, hogy szignáltuk a joglemondásit, meg a kár fel- és átvállalósat, megmondta az szkelloktató, hogy a szkellek, azok ellophatatlanok, szigorúan csak a munkaterületen működnek, és aki megközelíti a munkaterület kijelölt határát, az először csak kis figyelmeztető sokkot kap a csápkábeltől a koponyája belsejébe, aztán, ha nem vált irányt, akkor mindjárt egy akkorát, hogy örülhet, ha nem folyik ki a fülén az agya, nem azért mondja, de jobban tesszük, hogyha vigyázunk, mert az olyan govindagirnyókból, mint mi, minden bokorban terem vagy nyolc darab, hát már meg se haragudjunk, de úgy szaporodunk, mint a nyulak.

Erre persze nem mondtunk semmit, se én, se a testvérkéim, most baj, hogy gyorsan növünk, de amíg kellett a katona a második nagyföldvédőhöz, addig bezzeg senkit se zavart, hogy milyen termékenyek a szép szülőanyáink, se az, hogy öregségükre olyan törékeny és vékonyka lett minden egyes csontjuk, mint a leégett füstölő, Mamucikánkra gondolok, ahogy ott fekszik fent a bádogvárosban, amit a Vár romjain hagytak megépíteni nekünk, mert ugye minket nem károsít a sugárzás, fekszik a zseléfüggőágyban és a szép almazöld  zselé felemeli a testét, nem kell nagyon mozgolódjon, csak egy egészen kicsikét, és akkor a nagy tükörcserépből, amit a romok alól mentettünk ki, és amit a függőágyhoz szereltünk, pont lelát a Dunára.

Huszonnégyen vagyunk új fiúk, végre túl a formaságokon, végre bemászhatunk a szkellbe, végre behajtatjuk a félmaszkba a homlokunk, végre belecsúszhatnak a csápkábelek az orrlyukainkba. Mindenki hányni és hörögni kezd, tudom, hogy rossz szegényeknek, mintha tűzhangyák mászkálnának az agykérgük barázdáiban, kevés rosszabb érzés van, náluk csak nekem és a hat testvérkémnek rosszabb, mert nekünk úgy kell most hörögnünk és hánynunk, mintha olyan csupaszcsiga kis agyunk lenne, mint a kezdőknek, amikor pedig amit én érzek, az nemcsak, hogy a legjobb, legtisztább és legmagasztosabb együttállás a szkell erejével, hanem még annál is sokkal jobb, mert már hét éve nem volt benne részem, még a talpamon is úgy bizseregnek a bőr pórusai, mintha libabőrös lehetnék ott is.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

Azt érzem, hogy otthon vagyok, és tudom, hogy a testvérkéim is ugyanezt érzik, futni kell, rohanni kell, repülni kell, el innen, tudtuk előre, hogy ez lesz a legnehezebb, végigvárni ezt a nyolc másodpercet, amíg lefutnak a tesztek és teljes lesz a fúzió, ezt nehezebb lesz kibírni, mint a műtéteket, amikkel a csonttal együtt kioperálták a homlokunkról, a könyökünkről és a térdünkről a veteránbillogot, és hetekig kellett viselni a sejtek újraépülésének lassú fájdalmát, Mamucikámra gondolok, tudom, hogy a testvérkéim is mind, imitáljuk a vergődést, sose lesz vége, Mamucikánk, gondolom, aztán egyszerre csak mégis vége van, az igazi kezdők hökkenve szívják be a levegőt, ahogy kitágul a tüdejük és felgyorsul a szívverésük, felegyenesednek, körülnéznek, várják a parancsot.

Mi nem várunk semmire, egymásra nézünk a testvérkéimmel, egyszerre lépünk előre, aztán felvesszük a kettes harci formációt, az oktató profibb, mint amilyennek elsőre néztük, gyorsan észbe kap, három lövést is lead ránk, mire elérjük, a mi szkelljeinkből bezzeg gondosan ki vannak szerelve a harci modulok, de anélkül is menni fog, elérjük, és a szkelljével együtt tépjük darabokra,  körülöttünk a kezdők a meglepetéstől támolyogva próbálnak felénk fordulni, egymásnak ütköznek, a végtagjaik összeakadnak, döng a föld, ahogy térdre esnek meg hanyatt vágódnak.

Nincsen sok időnk, az oktató tudatának kihunyása aktiválni fogja a sokkmodult, ha kezdők lennénk, akkor futva vagy repülve próbálnánk elmenekülni, de mi tudjuk, hogy csak egyetlen irány áll nyitva a számunkra, összeölelkezünk, összekapaszkodunk, eggyé válunk a testvérkéimmel, minden végtagunkkal egyszerre kezdjük tépni, marni, kaparni, markolni a talajt, térdig, kötésig, nyakig vagyunk már benne, aztán eltűnünk a törmelék alatt, egyre mélyebbre és mélyebbre ássuk magunkat a romok közé, Mamucikánkra gondolunk, arra, hogy le fogunk jutni a régi metróalagútig, aztán át a hegy alatti barlangokig, ahol a fegyverraktárnak meg a kórházmodulnak kell lenniük. 

A többi testvérkéink is úton vannak már, mint az ügyes kis hangyák a királynőjüket, úgy cipelik a zselébuborékot a drága Mamucikánkkal a katakombák bejárata és a gyógyulás felé.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók. 

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!