Féldeci

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Amikor beléptek az istállóba, és az orvos meglátta a ponyvával letakart talicskát, megszólalt: – Én nem állatorvos vagyok – mondta, a dupla maszkon át szinte alig lehetett érteni a szavait.

A szakállas férfi becsukta mögötte a kaput. – Hát persze, hogy nem – mondta, elővette a zsebéből az üveget, az orvos felé nyújtotta. 

Az orvos a talicska felé lépett, közben megint mondott valamit, de ezt most egyáltalán nem lehetett érteni,  de abból, ahogy elutasítóan intett, nyilvánvaló volt, hogy nem akarja meghúzni a felé nyújtott italt.

– Pedig jobban tenné, ha kortyolna egyet – mondta a szakállas férfi, a szájához emelte az üveget, hosszan ivott belőle. – Látja, nem mérgezett – mondta, felnevetett, megtörölte a szakállát a kabátja ujjával.

– Nem iszom munkaidőben –  az orvos hangja felcsattant, most már áthallatszott a maszkon – pláne nem vodkát.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

A szakállas férfi vállat vont, megrezdült a vállán a hátizsák: – Akkor majd utána – mondta, belenyúlt a kabátja zsebébe, hosszan kotorászott, aztán elővett egy napszemüveget, az orvos felé nyújtotta, kikerülte az orvos újból tiltakozásra lendülő kezét, – ezt tegye fel – mondta, az orrára nyomta a szemüveget – ha nem akarja, hogy kisüljön a szeme.

– Ezzel semmit se... – kezdett bele a mondatba, de ahogy a szakállas lerántotta a talicskáról a takarót, benneszakadt a szó.

Horkant egyet, mint akit gyomorszájon vágtak, kiesett a kezéből az orvosi táska, imbolyogva, bizonytalanul állt, a homlokát aranyfénybe vonta a takarón átsugárzó fény. A talicskát nézte, a talicskán fekvő, embriópózban gubbasztó, fényesen sugárzó testet.

A szakállas nem nézett a talicskára, az orvos maszkos arcát nézte, a napszemüveg íve elnyújtotta a bordákat és szárnytollakat, ettől mintha lelassult volna a zihálás ritmusa. 

– Ő egy, ő egy, ő egy, ő egy? – az orvosra is átragadt a zihálás ritmusa, hőkölve nyújtotta a kezét a talicska felé.

– Igen, az – mondta a szakállas –, és most vegyen szépen egy nagy levegőt, és fejezze be a hisztit – megint az orvos felé nyújtotta az üveget.

Az orvos most nem tiltakozott, az üveg nyakával félrehúzta a szája elől a maszkot, hátrahajtott fejjel, hosszan ivott.

– Na, ez a beszéd – mondta a szakállás, ahogy visszavette tőle –, most legalább nem fog remegni a keze, amikor beadja neki ezt – a zsebébe nyúlt, elővett egy félig tele decis üveget, ahogy az orvos felé nyújtotta, az üveg mélyén olajosan megkavarodott a fekete folyadék, a füstszínű, vastag üvegen át is látszott, hogy nyeli magába a fényt.

– Mi baja van? – az orvos újra  talicska felé nyújtotta a kezét, ahogy gumikesztyűs ujjai a szárnytollakhoz értek, megtántorodott, ha a szakállás nem lép mellé és karolja át, el is esik.

– Túllépett  szegény a hatáskörén – súgta az orvos fülébe a szakállas – , de inkább megmutatom, könnyebb, mind magyarázni  – mondta, megfogta az orvos kezét, a szárnyat kikerülve a ziháló bordákra nyomta a tenyerét.

– Ne félj, holnapra elfelejted majd az egészet – a szakállas suttogása egészen lágy volt, tudta, a hangja nem jut el az orvos tudatáig, azt most megtölti a betegágy látványa, ő is megérzi a halál küszöbén fuldokolva vergődő nagy hasú anya pulzáló, lüktető fájdalmát, a teste mélyéből kifele törekvő kicsi akarat mohó félelmét, ahogy a gép sziszegve próbálja telefújni oxigénnel a tüdő lebenyeit.  – Olyat vállalt el, amihez nem volt ereje, olyat akart megmenteni, akit nem lett volna szabad, minden áron, bármi áron.

A szakállas lehunyta a szemét, a vodka ízére akart gondolni, nem akarta érezni a fivérét, a ziháló mellkasból a fénnyel együtt még mindig sugárzó elszánt haragot, a harag egyszerre édes-édes és keserű-keserű ízét, azt, hogy milyen volt belenézni a fénybe, csak azért is nemet mondani, nem törődve a vaksággal, a fájdalommal, semmivel – mindnyájunkkal megtörténik egyszer – suttogta – szegénynek most lett elege, most döntött úgy, hogy inkább odaadja mindenét, inkább kiissza fenékig a fekete poharat, de ezt a kettőt nem fogja engedni, nem fogja hagyni. Csak hát sajnos nem volt hozzá elég ereje. Csak félig tudta kiinni.

Elhúzta a bordákról az orvos tenyerét – holnapra semmire se fogsz emlékezni – mondta, már nem suttogott, a hangja parancsolóan ércesen zengett, az orvos kezébe nyomta az ampullát – de most szépen előveszel egy fecskendőt, teleszívod a maradékkal, beledöföd a bordái közé, oda, ahol a szívnek kéne dobognia, és egy mozdulattal belenyomod az egészet. Megértetted?

Az orvos bólintott – megértettem, uram –, lehajolt, felemelte a földtől az orvosi táskát, bontogatni kezdte a kapcsokat.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő a Qubiten itt olvasható