A diszlexiának nem genetikai, hanem nyelvi okai lehetnek
A diszlexia ismerős tanulási nehézségnek számít angol nyelvterületen: szinte mindenki ismer valakit, aki ettől, vagy éppen az írási nehézségektől, a diszgráfiától szenved. Az angol anyanyelvűek körében minden tizedik ember diszlexiás, és (a diszlex.hu szerint) Magyarországon is hasonló, 10 százalékos az olvasási nehézségekkel küszködők aránya.
Az angol nyelvterületen élők körében széles körben elfogadott konszenzus, hogy a diszlexiának genetikai okai lehetnek – vagyis aki diszlexiás, az annak is született. Taeko Wydell, a Brunel University London professzora azonban máshogy látja. A BBC rádiós dokumentumműsorában („Dyslexia: Language and Childhood”) Wydell arról beszélt, hogy a diszlexia kialakulásának egyik oka az angol nyelv sajátosságai, és az ehhez társuló írásrendszer lehet.
„Az angol írásrendszer igen szabálytalan. A nyomtatott szöveg felolvasása vagy a szavak írásmódja nem mindig következetes. Ez a szabálytalanság vagy következetlenség különösen megnehezíti a diszlexiás gyerekeknek az angol nyelvű olvasás és írás elsajátítását.”
– mondta Wydell a BBC riporterének.
Wydell példákkal is alátámasztotta a kijelentéseit. Az angolban a „mint”, a „lint” és a „hint” szavakat máshogy ejtik, mint a „pint”-et. Ugyanakkor az olyan szavak, mint a „through”, a „though” és a „tough” mind másként hangzanak, annak ellenére, hogy papírra vetve nagyon hasonlónak tűnnek. Ez az angolt úgynevezett átlátszatlan (opaque) nyelvvé teszi: ahhoz, hogy megtanuljuk az összes szó helyes kiejtését és írásmódját, rengeteg kivételt kell külön-külön megtanulnunk.
Wydell szerint más nyelvekben, például az olaszban, a spanyolban vagy a finnben nem találhatunk ilyen jellegű szabálytalanságokat, ezért ezeket az áttetsző (transparent) nyelvek közé sorolhatjuk. Az áttetsző nyelveknél az egyes betűkombinációk mindig ugyanazt jelentik, és nagyon ritkák a kivételek. Talán ez az oka, hogy a spanyolul, olaszul vagy finnül beszélő gyerekek körében jóval alacsonyabb a diszlexia előfordulási aránya.
Diszlexiás? Tanuljon japánul!
Wydell elméletét az is alátámasztja, hogy azokban az országokban, ahol szimbólumalapú írásrendszert használnak – például Japánban vagy Kínában –, még ennél is kevesebb a diszlexiás diák. Ebben a tanítási módszerek is közrejátszhatnak. Amikor a diákok megtanulják leírni a japán kandzsikat vagy kínai írásjeleket, következetesen megismétlik az egyes karakterek kirajzolásához szükséges vonások sorrendjét, és közben hangosan kimondják a leírt szót. Mindez elősegíti, hogy a finommotoros készségek alaposabban rögzítsék az agyban a leírt és kimondott hangokat, illetve a kettő közti összefüggést.
A japán vagy kínai anyanyelvű diákoknak fogalmuk sem lehet róla, hogy diszlexiások – egészen addig, amíg el nem kezdenek angolul tanulni. Olyankor ugyanis teljesen más módon kell megtanulniuk írni és olvasni, és ott egyértelműen megmutatkoznak a tanulási nehézségek.
Wydell úgy látja hogy a diszlexia elsősorban azokat sújtja, akiknek az anyanyelvéhez latin betűs ábécé és nem fonetikus írásmód társul. A japán általános iskolákban a diszlexiások aránya 1,4, illetve 6,9 százalék – attól függően, hogy szótagírással (kana) vagy kandzsikkal írnak-e. Az ottani iskolarendszerben a diszlexia előfordulási aránya olyan alacsony volt, hogy csak 2006-ban vezették be a diszlexiás diákok szűrésére irányuló STRAW-I tesztet, amit maga Wydell professzor dolgozott ki.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: