Sok szülő úgy érzi, hogy a járvány idején az iskola cserbenhagyta a gyerekeket

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Véget ért a COVID-járvány miatt meglehetősen rendhagyóra sikeredett iskolai tanév: a magyar kormány nevében Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár sikeresnek és eredményesnek ítélte a járvány miatt az iskolákban március 16-tól bevezetett távoktatást. Az iskolás korú gyermekeket nevelő szülők egy része azonban ebből a sikertörténetből semmit nem érzékelt. Arról már a karantén első heteiben is részletesen lehetett olvasni, hogy is néz ki a magyar iskolák jó részében az úgynevezett digitális átállás. Sok helyen még a fővárosi intézményekben is annyi történt, hogy a pedagógusok különböző digitális platformokon néhány sorban, vagy emailhez csatolt word- vagy pdf- fájlok formájában kiküldték a feladatokat. Ezeket pedig, tanári bejelentkezés hiányában, az otthon amúgy nem a szabadságukat töltő, hanem a legkülönfélébb munkakörökben home office-ban dolgozó – és többnyire semmiféle pedagógiai szakképesítéssel nem rendelkező – szülőknek kellett nagyon is analóg formában a megtanítaniuk a gyerekeikkel. 

Az optimistábbak eleinte reménykedtek abban, hogy mindez egy-két héten belül megváltozik majd, és a pedagógusok is belerázódnak az új helyzetbe. Bizonyára szép számmal lehettek is, akik előbb-utóbb bele is rázódtak. A Qubit által megkérdezett szülőknek viszont csak a kisebbik részét érte ez a szerencse. A többség inkább arról számolt be, hogy az iskolabezárások elrendelésétől,  március közepétől június 2-ig sem ők, sem a gyerekeik nem látták a tanároknak még a színét sem. Ezekben az esetekben a pedagógusok a feladatok kiküldésére és a befotózott megoldások ellenőrzésére korlátozták a munkát. Akadtak, akik magántanárt voltak kénytelenek fogadni, mert a budai általános iskolában, ahová a gyermekeik járnak, a tanárok a karantén kezdete óta nemhogy vasalódeszkával nem zsonglőrködtek, de még egy kósza frontális órát sem tartottak a digitális térben.

Elmondani sem merik az igazat

Az ilyen vagy olyan okokból már alapból hátrányból induló, például sajátos nevelési igényű (SNI-s) tanulók és szüleik közül sokan még inkább értetlenül állhattak a Maruzsa-féle helyzetértékelés előtt. A Qubitnek nyilatkozó szülők túlnyomó többsége szerint gyermekeiket az iskola és a pedagógusok jóformán teljesen hátrahagyták a rendkívüli helyzetben. Bár a körkép nem reprezentatív, a kiragadott példák nemcsak azt érzékeltetik jól, milyen volt valójában a távoktatási sikertörténet Magyarországon, hanem azt is, mennyire tekintik partnernek a szülőket a tanárok, és mennyire transzparens a hazai oktatási intézményekben a kommunikáció tanárok és a szülők között. Az általunk kérdezett hat budapesti szülő közül egyetlen egy vállalta névvel a véleményét, vélhetően azért, mert neki pozitív tapasztalatai voltak. A többiek, mint mondták, azért kérték nevük elhallgatását, mert félnek, hogy végül a gyerekeik látnák kárát annak, hogy a tapasztalataikról beszámoltak.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Pedig az egyik édesanya azzal kezdte, hogy neki pozitív élményekből is jutott. Két iskolás korú gyermeke egyikének a tanárai az első pillanattól alkalmazkodni igyekeztek a rendhagyó oktatáshoz. Az interneten is megtartották az óráikat, minden nap 3-4 órában segítették idősebb, most negyedikes lánya és osztálytársai tanulását. Olyannyira, hogy a szülőknek alig kellett részt venniük az iskolai feladatok megoldásában. Figyelem- és impulzuskontroll-zavarral élő kisfia viszont másik iskolába jár. Ott az osztálytanító március közepétől egyetlen online órát sem tartott, pedig az osztályából többen is kifejezetten kérték erre. Az általunk kérdezett anyuka szerint fiának „az átlagosnál is nagyobb szüksége lett volna a húzóerőre és arra, hogy ne a szülője próbálja meg rávenni a tanulásra. Fontos lett volna, hogy a tanulásban az a személy instruálja és motiválja, akinek amúgy is ez a szerepe az életében. Nekünk sokszor órákig tartott, mire bármilyen feladat elvégzésére rávettük, a figyelemzavara az elviselhetetlenségig fokozódott. Alighogy előkerült egy tankönyv, percenként kellett pisilnie, orrot fújnia, szúrta a nadrág, a zokni, amit ráadtam. Néhány hét után gyógyszert kellett kérnem, mert sehogy máshogy nem tudtam a kényszerességét kordában tartani. Most ettől reméljük, hogy a figyelemzavara enyhüljön, pedig egészen eddig sosem adtunk neki gyógyszert.” A helyzetet a szülők és a testvérek is megsínylették, mert „egy SNI-s gyerek teljes figyelmet igényel. Kötelezővé kellett volna tenni a pedagógusoknak a rendszeres online bejelentkezést, mert egy SNI-s gyerek mellett nemhogy távmunkában dolgozni, de még főzni is képtelenség.”

A leckefeladás-számonkérés-értékelés triásza rég elavult

Gyarmathy Éva klinikai és nevelés-lélektani szakpszichológus, a Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa a Magyar Tudományos Akadémia honlapján közölt elemzésében kitér arra, hogy az online bejelentkezés önmagában nem feltétlenül oldotta volna meg a problémát. A tanulmány szerint a tanmenet, a tantárgyak, a tanórák, a házi feladatok, a számonkérések, az osztályzatok, az igazolt és igazolatlan hiányzások az elavult, kizárólag a diákok kategorizálását segítő oktatás eszköztárát alkotják. A 21. századi tanulás ezzel szemben a problémamegoldásra, a kommunikációra, az egyéni és társas helyzetek kezelésére, az együttműködésre, a tervezésre, a tudásépítésre alapoz, mégpedig úgy, hogy a diákokat a folyamat aktív részesévé teszi. A szakember szerint „a vízválasztó nem ott húzódik, mennyire ismerte/használta egy pedagógus a digitális eszközöket, hanem ott, hogy mennyire rugalmas a pedagógiai szemlélete. 

„Hiába informatikai zsonglőr egy tanár, ha az eszközöket arra használja, hogy a diákokat a régi módon információkkal árassza el, majd számon kérje rajtuk őket. A mindenkinek ugyanabban az ütemben ugyanazt adó pedagógus csak áthelyezi a tanítás problémáját a családra” – állítja Gyarmathy, aki szerint „a most távoktatásnak és digitális oktatásnak nevezett szörnyszülött se nem távoktatás, se nem digitális, hanem az eddigi hús-vér osztálytermi helyzet elektronikus változata.”

Egy beszédfejlődésében elmaradt kisfiú édesanyja is arról számolt be, hogy a távoktatás hónapjai alatt az iskolától és gyermeke tanítójától semmilyen segítségre nem számíthattak. A pedagógus azon kívül, hogy elküldte a feladatokat és értékelte a befotózott eredményeket, teljesen kivonult a tanítás mindennapjaiból. A család esetében a helyzetet az segített megoldani, hogy ő a munkahelyén életbe léptetett szigorítások miatt amúgy is kénytelen volt heti egy-két nap kényszerszabadságot kivenni, ezeken a napokon haladtak a tananyaggal. A beszédfejlesztést végző gyógypedagógus az osztálytanítóval ellentétben nem vált kámforrá, így a beszédfejlesztés a karantén ideje alatt is a szokásos ütemben haladt.

Ha másért nem, a diákok motiválása miatt órát kellett volna tartani

Az utóbbi hónapokban kényszerűségből általánossá vált távoktatás Gyarmathy szerint ugyanazt bizonyította, amit bármilyen próbatétel, amellyel a hazai pedagógustársadalom kénytelen szembenézni. Akárcsak az atipikus fejlődésű diákok iskolai nehézségei, a hirtelen normává vált digitális oktatás is arra mutatott rá, hogy „az ismeretközlésre épülő egyentanítás, vagyis az egyféle tananyag, egyféle haladás, egyféle számonkérés nem tartható”. 

Fontos tudatosítani, hogy a szabályok és a rendszer nem azonos a poroszos fegyelemmel és a magolással. A keretek minden gyereknek, így az atipikus fejlődésűeknek is arra lennének jók, hogy azok között szabadon, a saját tempójukban haladhassanak. Gyarmathy megerősíti a szülők meglátását, miszerint az atipikus fejlődésű gyerekeknél az érdeklődés és az egyéni motiváció a szokásosnál is nagyobb szerepet kap a tanulási folyamatban. A tanulási és kontrollzavarral küzdő gyerekeknek pedig nagyon fontos, hogy sokat ismételjenek, alaposan begyakorolják az ismereteket, mert különben nem tudják elsajátítani a rohamtempóban leadott ismereteket. Ezekben az esetekben a tanulás hatásfoka a tananyag mennyiségével fordítottan arányos.

Az ismertebb neurológiai alapú teljesítményzavarok főbb csoportjai:

  • tanulási zavarok: Az elsősorban az olvasástanulást nehezítő diszlexia, a matematikai készségek elsajátítását nehezítő diszkalkulia, valamint az írástanulást nehezítő diszgráfia;
  • kontrollzavarok: figyelemzavar, hiperaktivitás-zavar, a düh és feszültség kezelését nehezítő impulzuskontroll-zavar;
  • az autizmusspektrum-zavarok egy része.

Az iskolai teljesítményt és az intézményi beilleszkedést nehezítő atipikus fejlődés hátterében meghúzódó neurológiai alapú eltérések egy-egy diák esetében nem is mindig azonosíthatók egyértelműen. A zavarok hátterében megkésett, az átlagostól eltérő idegrendszeri érés bújik meg, a tünetek vagy azok egy része gyakran együtt és különböző kombinációkban jelenik meg – írja összefoglalójában Gyarmathy. Ezeknek az idegrendszeri anomáliáknak a kialakulásában meghatározó szerepet játszik a környezet és a tanítási módszerek, ami egyúttal azt is jelenti, hogy megfelelő körülmények között az eltérések egyáltalán nem vezetnének zavarokhoz. Az atipikus fejlődésű gyerekek lehetnek rendkívül jó képességűek is, így akár kiemelkedő teljesítményt is nyújthatnának, ha megfelelő módszerekkel oktatnák őket. 

Magánórákkal, pénzért pótolták a távoktatást sajátosan értelmező pedagógusokat

Erre lehet jó példa annak az ugyancsak Budapesten élő anyukának a története, aki a közoktatás első éve után azért íratta gyermekét alternatív pedagógiai módszerrel tanító intézménybe, mert nem sokkal azután, hogy az első osztályt elkezdte a közoktatásban, a kislány súlyosan szorongott, ami egyebek mellett egyre fokozódó beszédzavarban csúcsosodott ki. Alapítványi iskolába vitték át, ahol szinte azonnal kiderült, hogy tanulási nehézségeit diszkalkuliája okozza. A szülők viszont csak rövid ideig örülhettek az előremutató változásoknak: noha a tandíjat a távoktatás időszakára is beszedték a szülőktől, a fizetős iskola osztálytanítója éppúgy nem tartott egyetlen online órát sem, mint a korábbi intézmények pedagógusai. Miután a szülőknek nemhogy gyógypedagógusi, de tanítói szakképesítése sincs, a diszkalkuliás gyermeknek ismét kínszenvedéssé vált a tanulás, a szorongás és a beszédzavar újult erővel tért vissza. 

A helyzetükön az javított némiképp, hogy a körzeti nevelési tanácsadó szakemberei heti rendszerességgel támogatták a családot tanácsadással. A pár emellett arra kényszerült, hogy miközben az alapítványi iskola tandíját annak ellenére is fizették, hogy nem kaptak oktatást, magánfejlesztőt fogadtak lányuk mellé. Ő 3500 forint ellenében tartott félórás foglalkozásokat online. Az egyre kétségbeesettebb anyával az iskola nem törődött, a munkahelye viszont segítette, amivel tudta: először személyi életvezetési trénert biztosítottak mellé, majd amikor ez kevésnek bizonyult, megszervezték, hogy pszichológus segítségével tudja átvészelni a szokásosnál is nehezebb időszakot.  

Az Asperger-szindrómás kisfiát egyedül nevelő Gabi ugyancsak alapítványi iskolába járatja gyermekét, ám számára – az általunk kérdezett szülők közül egyedüliként – pozitív élményekkel zárult a másoknak embert próbáló időszak. Mivel kisfiának épp a csoportba való beilleszkedéssel, a közösségi tanulással vannak nehézségei, a távoktatás hónapjai alatt a kötelezőnél lényegesen több feladatot oldott meg, és valósággal lubickolt abban a helyzetben, hogy nem kell iskolába járnia. Tanárai ugyanakkor napi rendszerességgel bejelentkeztek, megtartották az iskolában szokásos reggeli beszélgetőkört, hetente egyszer csoportban, és naponta 15 percig egyénileg foglalkoztak az osztályukba járó diákokkal. A pedagógusok a szülőkkel való kommunikációra is nyitottak voltak, aki elakadt, kereshette őket, online is tartottak szülői értekezletet. Az ő esetükben tehát valóban sikertörténet volt a hazai digitális oktatás első éles próbája. A többiek pedig csak remélni merik, hogy ha ősszel vagy bármikor újra szükségessé válik a társadalmi távolságtartás, gyermekeik tanárai ezt csak a fizikai távolságtartásként értelmezik majd.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: