Miért támadnak hajókra a mediterrán vizeken randalírozó gyilkos bálnák?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A Portugália partjainál hajózó kapitány, David Smith először delfinnek nézte a hajója környékén úszkáló állatokat, de hamar világossá vált, hogy orkákról, azaz kardszárnyú delfinekről van szó. A gyilkos bálnának is hívott állatok a következő két órában pokollá tették Smith és a legénysége életét: két órán át csapkodták magukat a 13,7 méter hosszú hajó vízbe merülő részére.

„Nem ijedek meg egykönnyen, de rémisztő volt. Folyamatosan csinálták. Azt hiszem, hatan vagy heten lehettek, és úgy tűnt, hogy a fiatalabbak – a kisebbek – voltak a legaktívabbak. A kormánylapátra mehettek rá, mert a kormány gyorsan pörögni kezdett, ha nekicsapódtak a hajótestnek.”

mondta Smith a BBC-nek.

Smith hajója 20 kilométerre volt a partoktól. Mivel a VHF rádió hatótávolsága ennél kisebb volt, műholdas telefonon értesítették a parti őrséget, akiktől azt a tanácsot kapta, hogy vonja be a vitorlákat és állítsa le a motort; ne csapjon zajt, sugározzon közömbösséget.

A delfinek két óra után elunták a hajó döngölését, ami addigra közelebb sodródott a partokhoz, így Smith rádión kapcsolatba léphetett Gibraltárral. Miután kikötött, a hajóját bizonyítékként használták fel a nyomozás során.

Igen, nyomozás: az elmúlt hónapokban a spanyol és portugál vizeken hajózó tengerészek legalább 40 hasonló esetet jelentettek. A bulvársajtó elszabadult gyilkos bálnákról és szervezett orkatámadásokról cikkezett. Bár ez túlzó leegyszerűsítés, a jelenséget tudományos szempontból vizsgáló szakemberek sem tudják pontosan, hogy mitől vadultak meg az orkák az elmúlt hónapokban.

Vacsorára jöttek, de itt maradtak balhézni

Az, hogy a kardszárnyú delfinek az Atlanti-óceán vizein, a mediterrán szélességi körön is felbukkanjanak, nem szokatlan. Az állatok a kedvenc csemegéjüket, a kékúszójú tonhalat (Thunnus thynnus) követik, amik az utóbbi években – különösen íváskor – egyre nagyobb számban fordulnak meg a spanyol és portugál vizekben. A kardszárnyú delfinek és az emberek viszonya is részben amiatt mérgesedett el, hogy nemcsak a delfinek, hanem a halászok is szeretik a finom húsú, igen drága tonhalat.

Ma nagyjából 60 gyilkos bálna él a mediterrán térségben. Tíz évvel ezelőtt csak 39-en voltak; akkoriban tiltották meg a túlhalászott tonhalak kifogását a Földközi-tengeren. A tonhalállomány regenerálódása megmagyarázza, hogy miért tértek vissza a környékbeli vizekre a kardszárnyú delfinek, de a furcsa viselkedésük okát nem sikerült megfejteni.

Turistahajót követő gyilkos bálna a kaliforniai Monterey Bay közelében.Fotó: Michael Nolan / AFP

A tengerbiológus dr. Ruth Esteban, aki hat évig tanulmányozta az orkák viselkedését, először nem akarta elhinni, hogy az állatok hajókra támadtak. Tudta, hogy a kardszárnyú delfinek gyakran kísérnek hajókat, de a támadás annyira idegen volt az állatok természetétől, hogy arra gyanakodott: talán a rémült hajósok érthették félre az orkák viselkedését. De a folyamatosan érkező bejelentések kizárták a félreértés tényét:

  • Júliusban partra kellett vontatni egy vitorlást, mert egy delfincsoport addig döngölte magát a hajó kormánylapátjához, amíg el nem tört.
  • Augusztusban egy francia hajó riasztotta a parti őrséget; az elmondásuk szerint gyilkos bálnák támadtak rájuk.
  • Még ugyanazon a napon történ, hogy az orkák üldözőbe vettek egy spanyol tengeri jachtot, a Mirfakot; az összecsapásban megsérült a hajó kormánya.
  • Szeptemberben egy Spanyolországból Skóciába tartó tengerésznek kipördült a kezéből a hajókormány. Egy gyilkos bálna megrepesztette a hajótest oldalát, a társai pedig háromnegyed órán át rángatták a kormánylapátot, de olyan erővel, hogy megpördítették a hajót.

Az összecsapásoknak nem volt sérültje, de a tengerbiológusokat, akik nem találtak magyarázatot az állatok furcsa viselkedésére, igencsak elgondolkoztatták a történtek. Esteban egy másik tengerbiológussal, Renaud de Stephanisszal kezdte el feltérképezni az állatok viselkedését. Miután közzétették az ismereteiket – többek között azt, hogy az egyik példány fején súlyos sérülés nyoma látható –, a bulvármédia hátborzongató címekkel adta el a sztorit. A New York Post szervezett gyilkosbálna-támadásokról írt, a Sun elvadult, bosszúálló delfinhordákról. A közösségi médiát ellepték a gifek és a vicces képek a gyógyuló természetről és a visszavágó óceánról.

Esteban nem sok hitelt adott a bosszúálló orkákról szóló történetnek. Bár az egyik állat feje csakugyan megsérült, nem lehet bebizonyítani, hogy hajócsavar okozta-e a sérülést – ahogy azt sem, hogy az állatok a sérülés előtt vagy utána kezdtek el hajókra támadni.

A kutatók, akik éveken át tanulmányozták a gyilkos bálnákat, arra jutottak, hogy az állatok talán csak játszani akartak.

Gyilkos bálna, gyilkos játék

A kardszárnyú delfinek szoros kötelékben élnek. Gyakori, hogy egy család több generációja él ugyanabban a rajban, akikkel együtt élnek, együtt mozognak és együtt vadásznak. Az sem példátlan, hogy a (nőstény) nagyszülők is részt vesznek az utódok gondozásában. A hímek kevésbé kötődnek a rajhoz; gyakran járnak külön utakon, és más rajok egyedeivel is párosodnak.

Az 1960-as évekig az emberek kiirtandó kártevőkként kezelték az orkákat, de a hatvanas-hetvenes években egyre több akvapark nyílt, ahol az idomított állatok bemutathatták a trükkjeiket a nézőknek. Ez nagy lökést adhatott az állatok megmentését célzó mozgalmaknak, akárcsak az a tény, hogy a gyilkos bálnák (a nevükkel ellentétben) nem tekintik zsákmánynak az embert. Bár Tilikum, egy fogságban tartott hím orka három emberrel is végzett (két gondozóval és egy pórul járt betörővel), nincs rá bizonyíték, hogy a vadon élő orkák emberre támadnának.

Tilikumot kétéves korában fogták be; onnantól fogva a floridai Orlando egyik akvaparkjában élt. Tilikum az egyetlen kardszárnyú delfin, aki bizonyítottan embert ölt – sőt, nem is egyet, hanem rögtön hármat. Tilikum 2017 elején elpusztult; a fotó 2011 márciusában készült.Fotó: Gerardo Mora / AFP

Persze, a kardszárnyú delfinek játékát nehéz játéknak látni. Az állatok testtömege 4-5 tonna, és ha belelendülnek a játékba, akkor ott kő kövön (pontosabban vízcsepp vízcseppen) nem marad. Mivel csúcsragadozókról beszélünk, a gyilkos bálnáknál az agresszió, a dominancia és az erőfitogtatás is a játék szerves része; a játék pedig fontos, mivel ez is hozzájárul a csoporton belüli kötődés megerősítéséhez.

Itt belefejelek, ott kijön a tonhal

Akár a bosszú, akár a játék öröme motiválja a kardszárnyú delfineket, a viselkedésük az emberekre és saját magukra nézve is veszélyes. Bár a jelenség okát nem sikerült feltárni, a portugál parti őrség megelőző intézkedésként kitiltotta a kisebb hajókat azokról a vizekről, ahol a leggyakoribbak voltak az incidensek.

De mitől vadultak meg annyira az állatok, hogy hajókra támadjanak? Renaud szerint kizárt, hogy az orkák a társuk sérülését akarnák megbosszulni. Az elmúlt évtizedekben végzett kutatások szerint nem elképzelhetetlen, hogy egy kulturális változásról van szó, ami az állatok túlélését segítheti elő.

Az 1990-es években Renaud és munkatársai felfedezték, hogy a delfinrajok gyakran a halászhajók nyomába szegődtek, hogy kilopják belőlük a tonhalakat. Mivel a gyilkos bálnák tanulhatnak egymástól, lehetséges, hogy a család legfiatalabb tagjai a szüleiktől vagy a nagyszüleiktől lesték el ezt a viselkedésformát. Evolúciós szempontból ez egyértelmű előnyt jelentett: a halászhajókat fosztogató delfinrajok egyedszáma nőtt, és rövidesen más rajok is elsajátították a sikeres fosztogatás módszerét.

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az egyébként békés kardszárnyú delfinekből a túlhalászat hozta ki a gyilkos bálnát; ennek hatására fejlesztették ki azt a ragadozókultúrát, ami kezdetben a zsákmányszerzést célozta, de mára csak a hajók megrongálása maradt belőle.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: