A migráció olyan, mint a COVID: kezdeni kell vele valamit, de az emberbarátságra hivatkozni kevés

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Akik az 1941-es magyarországi népszámláláson németnek vallották magukat valamilyen szinten, azokat a kollektív bűnösség nevében elűzték a második világháború után, hiába vallották magukat magyarnak is. Kivéve, akiket nem, mert szükség volt a munkájukra a háború utáni újjáépítésben, így úszta meg a deportálást például a pilisborosjenői külszíni fejtésen dolgozó németség egy része – mondta a Goethe Intézet keddi konferenciáján Michael Prosser-Schell, a Freiburgi Egyetem kultúrantropológus professzora. A németek kiürülő házai kapóra jöttek az újra elcsatolt területekről betelepített tömegek elszállásolásához, a kitelepítés ebben az elemében is inkább haszon-, mint etnikai alapú volt.

A Közös utakon című keddi online konferencia résztvevői – prominens német társadalomkutatók és Timur Vermes magyar származású német író – azt a Magyarországon különösen érdekes kérdést vizsgálták, milyen narratívák léteznek a migrációval kapcsolatban, ezek hogyan alakultak történelmileg, és a történelmi tapasztalatok hogyan kapcsolódnak az emberek vándorlásának mai értelmezéseihez. Szó esett a háború után Kelet-Európából kitelepített németek sorsáról, a migráció elkerülhetetlenségéről, a Magyarországról egységesnek tűnő Willkommenskulturon belüli eltérő migrációolvasatokról, végül pedig arról, hogy nagyon kellene már egy új narratíva.

Hogyan éltek új hazájukban a magyarországi németek? 

Ha meg akarjuk érteni a háború utáni kényszermigrációt, tanulmányoznunk kell a búcsújárások történetét – mondta Prosser-Schell. A Németországba kitelepített magyarországi németség hálózatait ugyanis nem engedték működni a befogadó ország hatóságai, így a közös identitásőrzés egyetlen terepe 1947 és a késő ötvenes évek között a katolikus ünnepkör, közelebbről a július 2-i, Sarlós Boldogasszony-napi búcsújárás maradt. A Magyarországról kitelepítetteket Észak-Württenbergben és Észak-Badenben helyezték el, először 82 ezer ember érkezett, 1950-ig pedig 210 ezerre nőtt ez a szám. Volt olyan német régió, ahol 1950-re a teljes lakosság 23 százalékát tették ki a kitelepítettek. Az érkezőket a bajoroszági tranzittáborból költöztették falusi környezetbe, a környékbeli városok, Karlsruhe, Mannheim, Heidelberg ugyanis túl nagy háborús károkat szenvedtek el ahhoz, hogy befogadásra alkalmasak legyenek. Magánháztartásokba telepítették a menekülteket, ami fokozta a helyi lakosság elutasítását. Egy korabeli felmérés szerint a lakosság kisebbik fele tartotta csak őket németnek, 75 százalék kifejezetten tehernek érezte a jövevények érkezését, és a megkérdezetteknek csak töredéke számított arra, hogy hosszabb távon is maradnak. A betelepítettek elleni helyi tiltakozás néhol olyan erős volt, hogy egyesek börtönbe kerültek miatta, mivel az ellenszegülőket büntették.

Az elhelyezésnél nem vették figyelembe, hogy a kitelepítettek melyik országból érkeztek, és a jövevények nem alapíthattak pártokat sem. A hálózataikat azért sem engedték terjeszkedni, hogy megelőzzék a gettósodást és a politikai radikalizálódást  – mondta a professzor. A búcsújárás volt a nagy alkalom, hogy a régi hazából elszármazott ismerősök találkozhassanak. A gyónás sokszor magyarul folyt, ezért magyarul tudó papokat is hívtak a búcsúkba, sőt arról is készültek feljegyzések, hogy az ünneplő tömeg elénekelte a magyar Himnuszt. Prosser-Schell beszélt túlélőkkel, akik szerint a magyarországi németek nagyjából fele jobban tudott magyarul, mint németül – részben azért, mert az óhazában a kisebbségi törvény a gyakorlatban nem valósult meg, azaz nem jutott németül tudó tanár az iskolákba sok tisztán német faluban sem. Számukra a magyar kultúra volt otthonos, a magyar volt a hétköznapi élet nyelve.

A nép ellenségei voltak, de kellett a házuk is. 1946-os kitelepítési kép BékásmegyerrőlFotó: Fortepan/Bauer Sándor

A legnagyobb búcsújárás, amiről a professzor tud, 1954-ben történt Tübingen és Erfurt környékén, a szovjet megszállási övezetben: 84 ezren vettek részt rajta. Nem sokkal később betiltották a búcsújárást a már NDK-nak nevezett területen, az NSZK-ban viszont épp ellenkezőleg, a politikai reprezentáció fórumává is vált a letelepültek ünnepe, legalábbis az ötvenes években előfordult, hogy maga Konrad Adenauer kancellár szólt a több tízezres tömeghez, ami már az integráció eredményének tekinthető a kultúrantropológus szerint.

A kitelepített németek meglehetősen tevékeny, önsegítő közösségnek bizonyultak Prosser-Schell kutatásai szerint: Buchen környékén szövetkezetben kezdtek el házakat építeni, amihez jól jött, hogy számos kőműves család is volt közöttük, sokan ingyen is dolgoztak a közösség kedvéért. Ez volt az első hasonló kezdeményezés, eredményeként 1946 decemberére már komplett háztervek álltak rendelkezésre kertes házakról – mert a menekültek nem akartak kaszárnyákban élni. A közösség tagjai abban is segítették egymást, hogy hitelt vehessenek fel, építőanyagot vásárolhassanak, a búcsújárások során az illetékes hivatalokban dolgozó kitelepítettek tanáccsal segítették földijeiket. Egon Eiermann karlsruhei építészprofesszor, a 20. század második felének egyik legjelesebb német építésze ingyen telkekkel is segítette a kitelepítettek meghonosodását. A kitelepítettek életformája a munka volt: aki a családban képes volt rá, dolgozott, ingázott a munkahelyére, besegített a házépítésbe, de a kiskertet is művelte, az állatokat is gondozta.

Német tudat, magyar tudat

A befogadó ország lakossága nem örült az érkezőknek, de a Prosser-Schell által felkutatott adatok szerint állami szinten igyekeztek tenni az integrációjukért, aminek egyik fő hajtóereje a katolikus egyház volt. 1949-50-ben olyan leveleket küldtek ki minden egyházkerületnek, amelyekben már szerepelt az integráció kifejezés, és ezekben arra hívták fel a figyelmet, nem várhatják el a helyi lakosok, hogy a betelepültek adják fel a szokásaikat, a betagozódásnak kétoldalú folyamatnak kell lennie, mindkét oldalnak tisztelnie kell a másik kulturális szokásait, és a vitákat kerülni kell.

Bár a szorgalmas, összetartó közösség és a baráti befogadó állam képe szinte ideálisnak tűnik, nagyon nehéz élet volt a kitelepítetteké. Ezért is volt, hogy 1950-ig 10-12 ezer magyarországi német visszaszökött, és például a Pilis falvaiban bujdosott a hatóságok elől, amíg vissza nem kapták jogaikat az amnesztiával. 1946 után a magyar hivatalok már átmeneti kiutazási engedélyeket bocsátottak ki Németországba az itthon maradt rokonoknak, ha látogatóba akartak menni. 1956 után egyes kitelepített csoportok esetében, például dunai svábként oda-vissza engedélyezték az utazásokat, Magyarországra is be lehetett jönni bizonyos összegű német márka fejében.

Magyarországon Tolnában, Baranyában egészen zárt német közösségek éltek, akiknek a német tudata a 2010 után kutathatóvá vált archívumok anyagai alapján erősebb lehetett, mint a magyar. A Budapest környéki németek jobban integrálódtak, és nem is nagyon tudtak ezeknek a délnyugati német településeknek a létezéséről, ami a kisebbség rossz hálózatosodására utal Prosser-Schell szerint.

Német kitelepítendőket őriz a karhatalom Békásmegyeren 1946-banFotó: Fortepan/Bauer Sándor

Húzzál vissza Szibériába!

„Hányszor megkaptam, hogy »Tűnjetek vissza Szibériába!«, pedig azt sem tudtam, hol van Szibéria. De az volt akkor az idegen hely szimbóluma, ahonnan visszatértek a fogság után az apák. A szüleim ennek a narratívának voltak a foglyai, hiába lett aztán német útlevelük, és beszéltek Hochdeutschot, hiába ismerték jobban Goethét, mint a helyiek” – idézte fel a konferencián első kézből származó élményeit az 1950-es születésű Wolfgang Kaschuba etnológus, a Humboldt Egyetem berlini migráció- és integrációkutató intézetének professzora és korábbi igazgatója, akinek a szüleit a Szudéták vidékéről űzték Németországba, és „a nácik hibája, hogy a táj neve egy társadalmi csoportra szállt át”.

A családot Dél-Németországba telepítették, ahol szó sem volt még Willkommenskulturról, az ő szüleit is idegen lakásban kényszerszállásolták el, „világos, hogy ebből nem születtek barátságok. A szüleim németnek számítottak Csehszlovákiában, Németországban pedig menekültnek.” Kaschuba tehát menekült identitással nőtt föl, mert nem volt a németségüknek a helyiekkel közös formája, nem értették és beszélték a tájnyelvet, így a nyelv nem az integráció, hanem a megkülönböztetés eszköze lett. Párhuzamos társadalomban cseperedett, amelyet szó szerint folyó választott el a protestáns többségtől. A nyelv, a vallás és a konyha mellett a sportban, az oktatásban, de még a bevásárlásban is megvolt a kulturális különbség, és az integrációhoz Kaschuba szerint egy emberöltőnek kellett eltelnie.

A szülei nem voltak szolidárisak a később érkező migránsokkal, hanem úgy fogadták őket, ahogy anno őket magukat, mert így tudtak integrálódni a többségi társadalomba. Ami pedig magát Kaschubát illeti, „a tapasztalat, hogy a periférián vagyok, folytatódott, csak 1968-ban a konzervatívok már az NDK-ba küldtek, nem Szibériába”. Kaschubának másodgenerációsként is kitaszítottsági tapasztalatokat hozott a migráció, fiatalként hiába kereste nagyon a közösséget, ahová tartozhat, míg végül nem más segített neki ebben, mint a foci, „amiben nincsenek nyelvjárások”.

Honnan ered a fenyegető migráns képe?

Kaschuba szerint kitelepített szülei egy idejétmúlt, paraszti eredetű migrációs narratívába csöppentek mint német bevándorlók Németországban. A kétszáz évvel ezelőtti, falusi struktúrában gyökerező megközelítés indítékai antropológiai szempontból tökéletesen érthetők: a társadalom legfontosabb erőforrása, a termőföld véges volt, ezért az idegeneket távol kellett tartani. A 19. századra a migrációs diskurzus azonban már nacionalista előjellel zajlott, elvileg homogén nemzetállamok harcoltak egymással, a hovatartozás lépett az előtérbe, és ez tűnt a természetes rendnek. A nacionalista rendszerek erre a saját-idegen kettősségre épültek, és ezek a rendezett tereket feltételező narratívák létrehozták a fenyegető migráns képét.

Kaschuba előadásának a Migráció a társadalom szülőanyja! címet adta, ami antitézise Horst Seehofer német belügyminiszter szavainak, miszerint „a migráció minden problémánk szülőanyja”. A professzornak, mint mondta, muszáj volt ellenkeznie, mert Seehofer kijelentése hibás, történelmietlen, és a letűnt migrációs narratívákat idézi. Kaschuba amellett érvelt, hogy a történelmi tapasztalatok, különösen az elmúlt 50 év alapján a migráció sokszor éppen a probléma megoldásaként merül fel: a 19. században hatmillió német vándorolt ki Amerikába, és pörgette fel a gazdaságot, tömegek költöztek Lengyelországból a Ruhr-vidékre, hogy segítsenek felépíteni a nehézipart, ma pedig Németországban teljes kórházi osztályokat működtetnek lengyel orvosok és ápolók.

A migrációs narratívák tekintetében jelentős különbség van város és vidék között, nem véletlen, hogy a társadalomtudomány teoretikusai Webertől Durkheimig úgy írják le a városokat, mint az „összeköltözöttek helyét”. Kevesen gondolnak rá, de a migráció túlnyomó részét kontinensünkön az Európán belüli vándorlás teszi ki: faluból városba, keletről nyugatra és délről északra vándorolnak az elmúlt tíz évben fiatalok milliói, többnyire a tehetséges és kreatív, dolgozni vágyó rétegek. „Zajlik a kivándorlás a szabad terekbe, amiket a városok biztosítanak” – fogalmazott Kaschuba, Berlint hozva példának. Szerinte ez az elvándorlás nagy veszteség a vidék számára, és a vidék további konzerválódását hozza magával, amit látni például az amerikai Középnyugaton és Lengyelországban, de Magyarországon is nagyon hiányzik a kritikus és kreatív potenciál a vidéki régiókból.

Kaschuba az életrajzi konnotációk miatt szomorúan ismerte fel, hogy a 2015-ben kezdődött menekültválság felerősítette a régi migrációs narratívákat, a migráns alakja újra veszélyes lett, és nem csak nemkívánatos. Nem Magyarország az egyetlen, ahol „az európai bástyát meg kell védeni” volt a politika lényegi reakciója, holott Kaschuba szerint a bevándorlás éppen hogy win-win helyzetet tud teremteni a befogadóknak és az érkezőknek egyaránt, és ennek mentén új migrációs narratívát kellene létrehozni, hogy jövőorientált migrációs politikát lehessen folytatni. Szerinte ehhez három alapelvet kellene figyelembe venni: be kell szállni a kibocsátó országokhoz közeli menekülttáborok finanszírozásába, hogy aki közel akar maradni a hazájához, megtehesse; fel kell gyorsítani az integrációt, hamarabb közelengedni a bevándorlókat a nyelvhez és a munkahelyekhez; és nem szabad elfelejteni, hogy a migráció nagyobbik részét az Európán belüli mobilitás teszi ki.

Kaschuba szerint nagy szükség lenne a régi korokat képviselő politikusok nélküli, új megközelítésre, ami azt üzeni, hogy normális társadalmi jelenség, hogy bevándorlunk és kivándorlunk. Emellett a migráció ábrázolásában is meg kellene haladni a sztereotípiákat, új metaforákra, képekre, ikonográfiára és új tudásra van szükség  – a régiek helyett:

A Spiegel a meghaladott narratíva mentén alkotott 1991-ben (részlet Wolfgang Kaschuba előadásából)

Hangsúlyozni kellene azt is, hogy a migráció ma már inkább egyéni döntések, és nem nagy, csoportos mozgások eredménye, mint a történelemben. Ilyen szempontból egyéni szinten is a megoldás, és nem a probléma része: ha az ember szerelmes, jobb életkörülményeket akar, vagy a falusi környezet nem felel meg neki, akkor útra kel. „A mobilitást ma már a társadalom részének tartjuk, ezért sem szabad szükséghelyzetnek felfogni a migrációt.” A mai kelet-európai bevándorlók szerinte már tudják, hogy szükség van rájuk Nyugaton, nem úgy kezdik a beilleszkedést, mint akik valami ritka kegyben részesülnek.

A feladat nehéz, mert a migrációra adott reakció a Willkommenskulturban is ritkán pozitív. Bár vannak kutatások, amelyek szerint a korábbi menekültek jobban kiveszik a részüket a mai bevándorlók integrálásából, Kaschuba szerint a már Németországban élő migránsok nem túl befogadók az újakkal, ami érthető is, „mert nem tudnak a többségi társadalomnál szolidárisabbak lenni”.

Erdogan, a járványszakértő

Az integráció sikerének vagy sikertelenségének egészen meglepő aspektusai vannak: Erdogan török elnök például, ahogy Kaschuba fogalmazott, segédhadseregének tekinti a németországi török diaszpórát, és ez a viszonylag friss jelenség sokat árt a török kisebbség ügyének, de országos ügyekre nézve is káros. A koronavírus-válságban például jelentős problémát okoz, hogy a lakosság különféle csoportjai, így a török diaszpóra egyes részei is egészen más csatornákon tájékozódnak  – „és Erdogan egészen mást mond a világjárványról, mint egy német epidemiológus”. Vannak németországi török csoportok, amelynek tagjai csak az erdogani információkhoz jutnak hozzá, mások pedig csak influencerektől tájékozódnak, ezért gyakorlatilag csak sport- és zenei híreket fogyasztanak. „Külön univerzumok jöttek létre, és ezen el kell gondolkoznunk. A globalizált térben a kisebbségeket olyan célirányosan lehet elérni, amit korábban el sem tudtunk képzelni.”

Dr. des Özgür Özvatan szociológus doktorandusz, a Humboldt Egyetem berlini migráció- és integrációkutató intézetének helyettes részlegvezetője a Bundestag migrációs hátterű képviselőinek személyes narratíváit vizsgálta a konferencián bemutatott kutatásban. A narratíva ebben az összefüggésben inkább történetet jelent, mint értelmezést: az egyes politikusok személyes élettörténetét a kutató Northrop Frye kanadai irodalomtudós négy alműfajával – románc, komédia, irónia és tragédia – rokonította. 

A vizsgált politikusi minta sokfélesége is mutatja, hogy a bevándorló háttér jóval összetettebb gyűjtőfogalom annál, mint például a magyar közszolgálati média által alkalmazott narratíva szerint. Három markánsan elkülönülő csoportot alkotnak a nyugat-európai, a kelet-európai hátterű, valamint a muszlim származású képviselők, de a bevándorló hátterű képviselők között Özvatan vizsgálata szerint még nagyobb megkülönböztető erőt képvisel a nem. Ami a német politikai pártokat illeti, a kereszténydemokrata pártoknál 3 százalék körül stagnál a migrációs hátterű képviselők aránya, a szociáldemokratáknál lassú növekedés mellett jelenleg 10 százalék, a Zöldeknél dinamikusan nő az arányuk, és jelenleg 15 százalék, míg a baloldali Linke soraiban 19 százalékot tesz ki a migrációs hátterű képviselők aránya. A szélsőjobb AFD először került be a Bundestagba 2017-ben, náluk 8,7 százalék a bevándorló politikusok aránya, de nincs közöttük muszlim.

A bevándorló hátterű képviselők aránya a német Bundestag frakcióiban – részlet Özgür Özvatan előadásából

A különféle alműfajokban megalkotott politikusi narratívákban a kutató azt vizsgálta, hogy mennyire jelenik meg a társadalom komplexitása, mennyire von be új perspektívákat a megoldást kereső főhős (a románcokban és a komédiákban kevésbé), illetve mennyire figyelhető meg benne tanulási folyamat (a tragédiában és az iróniában inkább, mint a másik két alapműfajban). A kutatásban aztán azonosította az egyes narratívák legjellemzőbb képviselőit.

Özvatan vizsgálata arra jutott, hogy az önelégültséggel leginkább rokonítható románc műfajában főként a nyugat-európai hátterű férfi politikusok „alkotnak”: migrációs hátterüket csak akkor hangsúlyozzák, ha stratégiailag fontos. Ilyen például Kai Whittaker brit származású CDU-s képviselő. A komédia alműfaja a kelet-európai származású vagy onnan érkezett politikusok narratívája, szeretik azt a szerepet, hogy származási országukba demokráciát exportálnak. Ők alulról küzdötték fel magukat, és nehéz migrációs tapasztalatokról számolnak be – közéjük sorolható például Josip Juratovic, az SPD képviselője, aki autószerelőként a gyártósorrol küzdötte fel magát a politikáig. A tragédia mint narratíva leginkább a muszlim nő politikusokra volt jellemző: állandó akadályoztatás és küzdelem, a megoldások szakadatlan keresése jellemzi pályájukat, amelynek során újra és újra bizonyítaniuk kell alkalmasságukat, és nem tudnak megszabadulni a nekik tulajdonított muszlimságtól. Ráébrednek bizonyos feszültsége az importált illiberalizmus és a Németországban talált liberalizmus között. Az érintettek közül Ekin Deligöz zöldpárti képviselőt emelte ki a szociológus, megjegyezve, hogy a muszlim női sors párthovatartozástól függetlenül azonosnak tűnik a Bundestagban.

A migráció és a COVID-19

A konferencia végén Timur Vermest, a visszatérő Hitlerről szóló Nézd, ki van itt című sikerkönyv magyar származású szerzőjét kérdezték, aki 2018-as regényében, a nem túl távoli jövőben zajló Die Hungrigen und die Sattenben sajátos migrációs narratívát teremtett (a regény magyar fordításban várhatóan 2021-ben jelenik meg). A könyv megszületéséhez a 2015-ös képek és az általuk kiváltott vita is hozzájárult, amelyben Vermes egyik tábor véleményével sem tudott azonosulni: azokkal sem, akik szerint mindenkit be kell engedni, de azokkal még kevésbé, akik kerítésekkel akarják megoldani a menekültkérdést.

Szerinte aki erre a helyzet megoldást keres, nem úszhatja meg a Kaschuba által is szorgalmazott új narratívát, és az írót némileg meglepi, hogy „senkinek sincs erre ötlete, nem is találkoztam senkivel, aki ilyesmit próbált volna létrehozni”. A könyvben, mint mondta, nem akart csalni, ezért olyan menekült karaktert állított a középpontba, aki nem jó, és nem rossz, gazdasági jövőt, perspektívát szeretne, és ezért az életét is hajlandó kockáztatni, akárcsak anno Vermes 1956 után kivándorló édesapja.

Vermes úgy látja, hogy a migrációs helyzet éppen olyan, mint a koronavírus-világjárvány: egy ponton túl nem mondhatjuk, hogy nincs, nem foglalkozunk vele, „ide fognak jönni, tehát ezt kell kezelni”. A regényben szereplő emberarcú miniszter (aki Vermes szerint cseppet sem emlékeztet Seehoferre) kidolgoz egy megoldást, egy új narratívát, ha úgy tetszik, és egy ponton felveti a kérdést, hogy vajon ez a mi problémánk-e. A miniszter és Vermes szerint „igen, ez a mi problémánk, mert mi vagyunk a gazdagok, azért akarnak idejönni az emberek. A falak építése pedig gátolja a gazdagságunkat, mert az a nyitottságunkból fakad.”

Vermes szerint a téma körüli társadalmi feszültséghez az is hozzájárul, hogy az emberek azt hiszik, a migráció pénzbe kerül nekik, és az ellen-narratívák hatása is, hogy arra jutnak, jobb, ha bezárkóznak, mert az ingyen van. Márpedig nem, az kerül többe. A migrációval kapcsolatban az emberszeretetre és a tisztességre hivatkozni azonban gyenge érv, azt kellene előtérbe helyezni, hogy a migráció gazdaságilag is megéri – ahogy a regény emberarcú minisztere is teszi.

Az esemény médiapartnere a Qubit volt.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: