Akik az 1941-es magyarországi népszámláláson németnek vallották magukat valamilyen szinten, azokat a kollektív bűnösség nevében elűzték a második világháború után, hiába vallották magukat magyarnak is. Kivéve, akiket nem, mert szükség volt a munkájukra a háború utáni újjáépítésben, így úszta meg a deportálást például a pilisborosjenői külszíni fejtésen dolgozó németség egy része – mondta a Goethe Intézet keddi konferenciáján Michael Prosser-Schell, a Freiburgi Egyetem kultúrantropológus professzora. A németek kiürülő házai kapóra jöttek az újra elcsatolt területekről betelepített tömegek elszállásolásához, a kitelepítés ebben az elemében is inkább haszon-, mint etnikai alapú volt.

A Közös utakon című keddi online konferencia résztvevői – prominens német társadalomkutatók és Timur Vermes magyar származású német író – azt a Magyarországon különösen érdekes kérdést vizsgálták, milyen narratívák léteznek a migrációval kapcsolatban, ezek hogyan alakultak történelmileg, és a történelmi tapasztalatok hogyan kapcsolódnak az emberek vándorlásának mai értelmezéseihez. Szó esett a háború után Kelet-Európából kitelepített németek sorsáról, a migráció elkerülhetetlenségéről, a Magyarországról egységesnek tűnő Willkommenskulturon belüli eltérő migrációolvasatokról, végül pedig arról, hogy nagyon kellene már egy új narratíva.

Hogyan éltek új hazájukban a magyarországi németek?

Ha meg akarjuk érteni a háború utáni kényszermigrációt, tanulmányoznunk kell a búcsújárások történetét – mondta Prosser-Schell. A Németországba kitelepített magyarországi németség hálózatait ugyanis nem engedték működni a befogadó ország hatóságai, így a közös identitásőrzés egyetlen terepe 1947 és a késő ötvenes évek között a katolikus ünnepkör, közelebbről a július 2-i, Sarlós Boldogasszony-napi búcsújárás maradt. A Magyarországról kitelepítetteket Észak-Württenbergben és Észak-Badenben helyezték el, először 82 ezer ember érkezett, 1950-ig pedig 210 ezerre nőtt ez a szám. Volt olyan német régió, ahol 1950-re a teljes lakosság 23 százalékát tették ki a kitelepítettek. Az érkezőket a bajoroszági tranzittáborból költöztették falusi környezetbe, a környékbeli városok, Karlsruhe, Mannheim, Heidelberg ugyanis túl nagy háborús károkat szenvedtek el ahhoz, hogy befogadásra alkalmasak legyenek. Magánháztartásokba telepítették a menekülteket, ami fokozta a helyi lakosság elutasítását. Egy korabeli felmérés szerint a lakosság kisebbik fele tartotta csak őket németnek, 75 százalék kifejezetten tehernek érezte a jövevények érkezését, és a megkérdezetteknek csak töredéke számított arra, hogy hosszabb távon is maradnak. A betelepítettek elleni helyi tiltakozás néhol olyan erős volt, hogy egyesek börtönbe kerültek miatta, mivel az ellenszegülőket büntették.

Az elhelyezésnél nem vették figyelembe, hogy a kitelepítettek melyik országból érkeztek, és a jövevények nem alapíthattak pártokat sem. A hálózataikat azért sem engedték terjeszkedni, hogy megelőzzék a gettósodást és a politikai radikalizálódást – mondta a professzor. A búcsújárás volt a nagy alkalom, hogy a régi hazából elszármazott ismerősök találkozhassanak. A gyónás sokszor magyarul folyt, ezért magyarul tudó papokat is hívtak a búcsúkba, sőt arról is készültek feljegyzések, hogy az ünneplő tömeg elénekelte a magyar Himnuszt. Prosser-Schell beszélt túlélőkkel, akik szerint a magyarországi németek nagyjából fele jobban tudott magyarul, mint németül – részben azért, mert az óhazában a kisebbségi törvény a gyakorlatban nem valósult meg, azaz nem jutott németül tudó tanár az iskolákba sok tisztán német faluban sem. Számukra a magyar kultúra volt otthonos, a magyar volt a hétköznapi élet nyelve.

A legnagyobb búcsújárás, amiről a professzor tud, 1954-ben történt Tübingen és Erfurt környékén, a szovjet megszállási övezetben: 84 ezren vettek részt rajta. Nem sokkal később betiltották a búcsújárást a már NDK-nak nevezett területen, az NSZK-ban viszont épp ellenkezőleg, a politikai reprezentáció fórumává is vált a letelepültek ünnepe, legalábbis az ötvenes években előfordult, hogy maga Konrad Adenauer kancellár szólt a több tízezres tömeghez, ami már az integráció eredményének tekinthető a kultúrantropológus szerint.

A kitelepített németek meglehetősen tevékeny, önsegítő közösségnek bizonyultak Prosser-Schell kutatásai szerint: Buchen környékén szövetkezetben kezdtek el házakat építeni, amihez jól jött, hogy számos kőműves család is volt közöttük, sokan ingyen is dolgoztak a közösség kedvéért. Ez volt az első hasonló kezdeményezés, eredményeként 1946 decemberére már komplett háztervek álltak rendelkezésre kertes házakról – mert a menekültek nem akartak kaszárnyákban élni. A közösség tagjai abban is segítették egymást, hogy hitelt vehessenek fel, építőanyagot vásárolhassanak, a búcsújárások során az illetékes hivatalokban dolgozó kitelepítettek tanáccsal segítették földijeiket. Egon Eiermann karlsruhei építészprofesszor, a 20. század második felének egyik legjelesebb német építésze ingyen telkekkel is segítette a kitelepítettek meghonosodását. A kitelepítettek életformája a munka volt: aki a családban képes volt rá, dolgozott, ingázott a munkahelyére, besegített a házépítésbe, de a kiskertet is művelte, az állatokat is gondozta.

Német tudat, magyar tudat

A befogadó ország lakossága nem örült az érkezőknek, de a Prosser-Schell által felkutatott adatok szerint állami szinten igyekeztek tenni az integrációjukért, aminek egyik fő hajtóereje a katolikus egyház volt. 1949-50-ben olyan leveleket küldtek ki minden egyházkerületnek, amelyekben már szerepelt az integráció kifejezés, és ezekben arra hívták fel a figyelmet, nem várhatják el a helyi lakosok, hogy a betelepültek adják fel a szokásaikat, a betagozódásnak kétoldalú folyamatnak kell lennie, mindkét oldalnak tisztelnie kell a másik kulturális szokásait, és a vitákat kerülni kell.

Bár a szorgalmas, összetartó közösség és a baráti befogadó állam képe szinte ideálisnak tűnik, nagyon nehéz élet volt a kitelepítetteké. Ezért is volt, hogy 1950-ig 10-12 ezer magyarországi német visszaszökött, és például a Pilis falvaiban bujdosott a hatóságok elől, amíg vissza nem kapták jogaikat az amnesztiával. 1946 után a magyar hivatalok már átmeneti kiutazási engedélyeket bocsátottak ki Németországba az itthon maradt rokonoknak, ha látogatóba akartak menni. 1956 után egyes kitelepített csoportok esetében, például dunai svábként oda-vissza engedélyezték az utazásokat, Magyarországra is be lehetett jönni bizonyos összegű német márka fejében.

Magyarországon Tolnában, Baranyában egészen zárt német közösségek éltek, akiknek a német tudata a 2010 után kutathatóvá vált archívumok anyagai alapján erősebb lehetett, mint a magyar. A Budapest környéki németek jobban integrálódtak, és nem is nagyon tudtak ezeknek a délnyugati német településeknek a létezéséről, ami a kisebbség rossz hálózatosodására utal Prosser-Schell szerint.

Húzzál vissza Szibériába!

„Hányszor megkaptam, hogy »Tűnjetek vissza Szibériába!«, pedig azt sem tudtam, hol van Szibéria. De az volt akkor az idegen hely szimbóluma, ahonnan visszatértek a fogság után az apák. A szüleim ennek a narratívának voltak a foglyai, hiába lett aztán német útlevelük, és beszéltek Hochdeutschot, hiába ismerték jobban Goethét, mint a helyiek” – idézte fel a konferencián első kézből származó élményeit az 1950-es születésű Wolfgang Kaschuba etnológus, a Humboldt Egyetem berlini migráció- és integrációkutató intézetének professzora és korábbi igazgatója, akinek a szüleit a Szudéták vidékéről űzték Németországba, és „a nácik hibája, hogy a táj neve egy társadalmi csoportra szállt át”.

A családot Dél-Németországba telepítették, ahol szó sem volt még Willkommenskulturról, az ő szüleit is idegen lakásban kényszerszállásolták el, „világos, hogy ebből nem születtek barátságok. A szüleim németnek számítottak Csehszlovákiában, Németországban pedig menekültnek.” Kaschuba tehát menekült identitással nőtt föl, mert nem volt a németségüknek a helyiekkel közös formája, nem értették és beszélték a tájnyelvet, így a nyelv nem az integráció, hanem a megkülönböztetés eszköze lett. Párhuzamos társadalomban cseperedett, amelyet szó szerint folyó választott el a protestáns többségtől. A nyelv, a vallás és a konyha mellett a sportban, az oktatásban, de még a bevásárlásban is megvolt a kulturális különbség, és az integrációhoz Kaschuba szerint egy emberöltőnek kellett eltelnie.

A szülei nem voltak szolidárisak a később érkező migránsokkal, hanem úgy fogadták őket, ahogy anno őket magukat, mert így tudtak integrálódni a többségi társadalomba. Ami pedig magát Kaschubát illeti, „a tapasztalat, hogy a periférián vagyok, folytatódott, csak 1968-ban a konzervatívok már az NDK-ba küldtek, nem Szibériába”. Kaschubának másodgenerációsként is kitaszítottsági tapasztalatokat hozott a migráció, fiatalként hiába kereste nagyon a közösséget, ahová tartozhat, míg végül nem más segített neki ebben, mint a foci, „amiben nincsenek nyelvjárások”.

Honnan ered a fenyegető migráns képe?

Kaschuba szerint kitelepített szülei egy idejétmúlt, paraszti eredetű migrációs narratívába csöppentek mint német bevándorlók Németországban. A kétszáz évvel ezelőtti, falusi struktúrában gyökerező megközelítés indítékai antropológiai szempontból tökéletesen érthetők: a társadalom legfontosabb erőforrása, a termőföld véges volt, ezért az idegeneket távol kellett tartani. A 19. századra a migrációs diskurzus azonban már nacionalista előjellel zajlott, elvileg homogén nemzetállamok harcoltak egymással, a hovatartozás lépett az előtérbe, és ez tűnt a természetes rendnek. A nacionalista rendszerek erre a saját-idegen kettősségre épültek, és ezek a rendezett tereket feltételező narratívák létrehozták a fenyegető migráns képét.

Kaschuba előadásának a Migráció a társadalom szülőanyja! címet adta, ami antitézise Horst Seehofer német belügyminiszter szavainak, miszerint „a migráció minden problémánk szülőanyja”. A professzornak, mint mondta, muszáj volt ellenkeznie, mert Seehofer kijelentése hibás, történelmietlen, és a letűnt migrációs narratívákat idézi. Kaschuba amellett érvelt, hogy a történelmi tapasztalatok, különösen az elmúlt 50 év alapján a migráció sokszor éppen a probléma megoldásaként merül fel: a 19. században hatmillió német vándorolt ki Amerikába, és pörgette fel a gazdaságot, tömegek költöztek Lengyelországból a Ruhr-vidékre, hogy segítsenek felépíteni a nehézipart, ma pedig Németországban teljes kórházi osztályokat működtetnek lengyel orvosok és ápolók.

A migrációs narratívák tekintetében jelentős különbség van város és vidék között, nem véletlen, hogy a társadalomtudomány teoretikusai Webertől Durkheimig úgy írják le a városokat, mint az „összeköltözöttek helyét”. Kevesen gondolnak rá, de a migráció túlnyomó részét kontinensünkön az Európán belüli vándorlás teszi ki: faluból városba, keletről nyugatra és délről északra vándorolnak az elmúlt tíz évben fiatalok milliói, többnyire a tehetséges és kreatív, dolgozni vágyó rétegek. „Zajlik a kivándorlás a szabad terekbe, amiket a városok biztosítanak” – fogalmazott Kaschuba, Berlint hozva példának. Szerinte ez az elvándorlás nagy veszteség a vidék számára, és a vidék további konzerválódását hozza magával, amit látni például az amerikai Középnyugaton és Lengyelországban, de Magyarországon is nagyon hiányzik a kritikus és kreatív potenciál a vidéki régiókból.

Kaschuba az életrajzi konnotációk miatt szomorúan ismerte fel, hogy a 2015-ben kezdődött menekültválság felerősítette a régi migrációs narratívákat, a migráns alakja újra veszélyes lett, és nem csak nemkívánatos. Nem Magyarország az egyetlen, ahol „az európai bástyát meg kell védeni” volt a politika lényegi reakciója, holott Kaschuba szerint a bevándorlás éppen hogy win-win helyzetet tud teremteni a befogadóknak és az érkezőknek egyaránt, és ennek mentén új migrációs narratívát kellene létrehozni, hogy jövőorientált migrációs politikát lehessen folytatni. Szerinte ehhez három alapelvet kellene figyelembe venni: be kell szállni a kibocsátó országokhoz közeli menekülttáborok finanszírozásába, hogy aki közel akar maradni a hazájához, megtehesse; fel kell gyorsítani az integrációt, hamarabb közelengedni a bevándorlókat a nyelvhez és a munkahelyekhez; és nem szabad elfelejteni, hogy a migráció nagyobbik részét az Európán belüli mobilitás teszi ki.

Kaschuba szerint nagy szükség lenne a régi korokat képviselő politikusok nélküli, új megközelítésre, ami azt üzeni, hogy normális társadalmi jelenség, hogy bevándorlunk és kivándorlunk. Emellett a migráció ábrázolásában is meg kellene haladni a sztereotípiákat, új metaforákra, képekre, ikonográfiára és új tudásra van szükség – a régiek helyett:

Hangsúlyozni kellene azt is, hogy a migráció ma már inkább egyéni döntések, és nem nagy, csoportos mozgások eredménye, mint a történelemben. Ilyen szempontból egyéni szinten is a megoldás, és nem a probléma része: ha az ember szerelmes, jobb életkörülményeket akar, vagy a falusi környezet nem felel meg neki, akkor útra kel. „A mobilitást ma már a társadalom részének tartjuk, ezért sem szabad szükséghelyzetnek felfogni a migrációt.” A mai kelet-európai bevándorlók szerinte már tudják, hogy szükség van rájuk Nyugaton, nem úgy kezdik a beilleszkedést, mint akik valami ritka kegyben részesülnek.

A feladat nehéz, mert a migrációra adott reakció a Willkommenskulturban is ritkán pozitív. Bár vannak kutatások, amelyek szerint a korábbi menekültek jobban kiveszik a részüket a mai bevándorlók integrálásából, Kaschuba szerint a már Németországban élő migránsok nem túl befogadók az újakkal, ami érthető is, „mert nem tudnak a többségi társadalomnál szolidárisabbak lenni”.

Erdogan, a járványszakértő

Az integráció sikerének vagy sikertelenségének egészen meglepő aspektusai vannak: Erdogan török elnök például, ahogy Kaschuba fogalmazott, segédhadseregének tekinti a németországi török diaszpórát, és ez a viszonylag friss jelenség sokat árt a török kisebbség ügyének, de országos ügyekre nézve is káros. A koronavírus-válságban például jelentős problémát okoz, hogy a lakosság különféle csoportjai, így a török diaszpóra egyes részei is egészen más csatornákon tájékozódnak – „és Erdogan egészen mást mond a világjárványról, mint egy német epidemiológus”. Vannak németországi török csoportok, amelynek tagjai csak az erdogani információkhoz jutnak hozzá, mások pedig csak influencerektől tájékozódnak, ezért gyakorlatilag csak sport- és zenei híreket fogyasztanak. „Külön univerzumok jöttek létre, és ezen el kell gondolkoznunk. A globalizált térben a kisebbségeket olyan célirányosan lehet elérni, amit korábban el sem tudtunk képzelni.”

Dr. des Özgür Özvatan szociológus doktorandusz, a Humboldt Egyetem berlini migráció- és integrációkutató intézetének helyettes részlegvezetője a Bundestag migrációs hátterű képviselőinek személyes narratíváit vizsgálta a konferencián bemutatott kutatásban. A narratíva ebben az összefüggésben inkább történetet jelent, mint értelmezést: az egyes politikusok személyes élettörténetét a kutató Northrop Frye kanadai irodalomtudós négy alműfajával – románc, komédia, irónia és tragédia – rokonította.

A vizsgált politikusi minta sokfélesége is mutatja, hogy a bevándorló háttér jóval összetettebb gyűjtőfogalom annál, mint például a magyar közszolgálati média által alkalmazott narratíva szerint. Három markánsan elkülönülő csoportot alkotnak a nyugat-európai, a kelet-európai hátterű, valamint a muszlim származású képviselők, de a bevándorló hátterű képviselők között Özvatan vizsgálata szerint még nagyobb megkülönböztető erőt képvisel a nem. Ami a német politikai pártokat illeti, a kereszténydemokrata pártoknál 3 százalék körül stagnál a migrációs hátterű képviselők aránya, a szociáldemokratáknál lassú növekedés mellett jelenleg 10 százalék, a Zöldeknél dinamikusan nő az arányuk, és jelenleg 15 százalék, míg a baloldali Linke soraiban 19 százalékot tesz ki a migrációs hátterű képviselők aránya. A szélsőjobb AFD először került be a Bundestagba 2017-ben, náluk 8,7 százalék a bevándorló politikusok aránya, de nincs közöttük muszlim.

A különféle alműfajokban megalkotott politikusi narratívákban a kutató azt vizsgálta, hogy mennyire jelenik meg a társadalom komplexitása, mennyire von be új perspektívákat a megoldást kereső főhős (a románcokban és a komédiákban kevésbé), illetve mennyire figyelhető meg benne tanulási folyamat (a tragédiában és az iróniában inkább, mint a másik két alapműfajban). A kutatásban aztán azonosította az egyes narratívák legjellemzőbb képviselőit.

Özvatan vizsgálata arra jutott, hogy az önelégültséggel leginkább rokonítható románc műfajában főként a nyugat-európai hátterű férfi politikusok „alkotnak”: migrációs hátterüket csak akkor hangsúlyozzák, ha stratégiailag fontos. Ilyen például Kai Whittaker brit származású CDU-s képviselő. A komédia alműfaja a kelet-európai származású vagy onnan érkezett politikusok narratívája, szeretik azt a szerepet, hogy származási országukba demokráciát exportálnak. Ők alulról küzdötték fel magukat, és nehéz migrációs tapasztalatokról számolnak be – közéjük sorolható például Josip Juratovic, az SPD képviselője, aki autószerelőként a gyártósorrol küzdötte fel magát a politikáig. A tragédia mint narratíva leginkább a muszlim nő politikusokra volt jellemző: állandó akadályoztatás és küzdelem, a megoldások szakadatlan keresése jellemzi pályájukat, amelynek során újra és újra bizonyítaniuk kell alkalmasságukat, és nem tudnak megszabadulni a nekik tulajdonított muszlimságtól. Ráébrednek bizonyos feszültsége az importált illiberalizmus és a Németországban talált liberalizmus között. Az érintettek közül Ekin Deligöz zöldpárti képviselőt emelte ki a szociológus, megjegyezve, hogy a muszlim női sors párthovatartozástól függetlenül azonosnak tűnik a Bundestagban.

A migráció és a COVID-19

A konferencia végén Timur Vermest, a visszatérő Hitlerről szóló Nézd, ki van itt című sikerkönyv magyar származású szerzőjét kérdezték, aki 2018-as regényében, a nem túl távoli jövőben zajló Die Hungrigen und die Sattenben sajátos migrációs narratívát teremtett (a regény magyar fordításban várhatóan 2021-ben jelenik meg). A könyv megszületéséhez a 2015-ös képek és az általuk kiváltott vita is hozzájárult, amelyben Vermes egyik tábor véleményével sem tudott azonosulni: azokkal sem, akik szerint mindenkit be kell engedni, de azokkal még kevésbé, akik kerítésekkel akarják megoldani a menekültkérdést.

Szerinte aki erre a helyzet megoldást keres, nem úszhatja meg a Kaschuba által is szorgalmazott új narratívát, és az írót némileg meglepi, hogy „senkinek sincs erre ötlete, nem is találkoztam senkivel, aki ilyesmit próbált volna létrehozni”. A könyvben, mint mondta, nem akart csalni, ezért olyan menekült karaktert állított a középpontba, aki nem jó, és nem rossz, gazdasági jövőt, perspektívát szeretne, és ezért az életét is hajlandó kockáztatni, akárcsak anno Vermes 1956 után kivándorló édesapja.

Vermes úgy látja, hogy a migrációs helyzet éppen olyan, mint a koronavírus-világjárvány: egy ponton túl nem mondhatjuk, hogy nincs, nem foglalkozunk vele, „ide fognak jönni, tehát ezt kell kezelni”. A regényben szereplő emberarcú miniszter (aki Vermes szerint cseppet sem emlékeztet Seehoferre) kidolgoz egy megoldást, egy új narratívát, ha úgy tetszik, és egy ponton felveti a kérdést, hogy vajon ez a mi problémánk-e. A miniszter és Vermes szerint „igen, ez a mi problémánk, mert mi vagyunk a gazdagok, azért akarnak idejönni az emberek. A falak építése pedig gátolja a gazdagságunkat, mert az a nyitottságunkból fakad.”

Vermes szerint a téma körüli társadalmi feszültséghez az is hozzájárul, hogy az emberek azt hiszik, a migráció pénzbe kerül nekik, és az ellen-narratívák hatása is, hogy arra jutnak, jobb, ha bezárkóznak, mert az ingyen van. Márpedig nem, az kerül többe. A migrációval kapcsolatban az emberszeretetre és a tisztességre hivatkozni azonban gyenge érv, azt kellene előtérbe helyezni, hogy a migráció gazdaságilag is megéri – ahogy a regény emberarcú minisztere is teszi.

Az esemény médiapartnere a Qubit volt.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

A kivándorló magyarok kétharmada azt mondja, hogy sokkal jobb neki külföldön, mint itthon volt

Rácz Johanna tudomány 2019. december 5.

Lehet, hogy 120, de az is lehet, hogy 650 ezer magyar települt külföldre az utóbbi években. Annyi biztos, hogy a fiatalok és a képzettek mennek el, bár 2016 óta csökken a kivándorlás Magyarországon. A kint élők túlnyomó többsége úgy érzi, jól járt, és legtöbbjüket ma már jobban érdeklik a befogadó ország hírei, mint a hazaiak – derült ki két friss kutatásból.

Magyarországon normává vált a bevándorlás elutasítása

Vajna Tamás tudomány 2020. október 19.

Soha nem vált még ennyire ketté Kelet- és Nyugat-Európa a bevándorlás megítélésében, derül ki a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársainak kutatásaiból. A magyarok elutasító attitűdje nem csak európai összehasonlításban extrém, még olyan katonai konfliktusban részt vevő országokét is felülmúlja, mint Oroszország vagy Törökország.

Magyarország hivatalosan az OECD legkevésbé nyitott tagállama

Rácz Johanna gazdaság 2020. szeptember 4.

Az elmúlt tíz év alatt rekordmértékben, több mint 40 százalékponttal zuhant azoknak a a magyaroknak az aránya, akik a környéküket megfelelő helynek tartják az etnikai kisebbségekhez tartozók, a melegek és leszbikusok vagy a bevándorlók számára, derül ki a szervezet friss jelentéséből.