Az addig rendben van, hogy az ige testté lett, de mihez kezd a vallás a testtel?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Szigorú járványügyi protokoll betartásával, a CEU Nádor utcai épületének Auditoriumában tartották meg a Határtalan tudás idei utolsó előadását, ahol ezúttal a vallás és a testiség témája került terítékre, ezen belül is a stigmatizáció kérdése – amiről aztán hamar kiderült, hogy mint a legtöbb filozófiai és teológiai kérdés, elég messzire vezet. 

Már maga kérdés is bonyolult: egy egyszerűbb dualista felfogás szerint létezik test és lélek, de a kettő közötti viszony Platóntól Descartes-on át a mai elmefilozófusokig még mindig foglalkoztatja a gondolkodókat. Mi a test? Mi a lélek? Mit művelnek ezek egymással? Ezeket a kérdéseket járta körbe hétfő délután Klaniczay Gábor történész, Geréby György filozófus, Perczel István vallástudós és Deák Hedvig Viktória teológus, a Szent Domonkos Rendi Nővérek elöljárója.

Miután maga az előadás mindössze másfél órán, és nem legalább 2500 éven keresztül tartott, éppen csak a kérdések ismertetésére volt idő, ezeket viszont az előadók több eltérő nézőpontból közelítették meg. A téma hatalmas még akkor is, ha csak a nyugati kereszténység testképét próbálja vizsgálni az ember, az előadások vezérfonala ezért a test változása és szerepe volt a különböző korokban és megközelítésekben, ezen belül is leginkább a stigmatizáció.

Assisi Szent Ferenc

Klaniczay előadásában a XII. századi Krisztus-felfogáson és Assisi Szent Ferenc példáján keresztül mutatta be a középkori vallásos gondolkodás viszonyát a testhez: Szent Ferenc már csak azért is úttörő volt ebben a tekintetben, mert a nevéhez fűződő legnagyobb csoda az volt, hogy halála előtt két évvel megjelentek a testén Krisztus sebei. A korabeli gondolkodásban az embernek egyébként is arra kellett törekednie, hogy Krisztushoz váljon hasonlóvá, lehetőleg még életében, ehhez azonban nem tartoztak hozzá a stigmák, csak a szerény életmód és a közelebb jutás Istenhez, Assisi Szent Ferenc pedig tökéletesen teljesítette ezt az ideált. 1209-ben eldöntötte, hogy apostoli szegénységben fog élni, innentől fogva Istennek és a hit terjesztésének szentelte az életét. 

Klaniczay Gábor, Geréby György, Deák Hedvig Viktória, Perczel István és László Flóra, a CEU Társadalmi Felelősségvállalási Irodájának vezetője

A krisztusi hasonlóságot aztán végül halála előtt a rajta megjelenő stigmák tették teljessé: ezekkel a legenda szerint nem dicsekedett, de a csoda tanúi szerint nem önkívületében okozta őket, hanem isteni közbenjárásra kapta meg Krisztus sebeit. Celanói Tamás feljegyzései szerint Szent Ferencnek Alverna hegyén támadt látomása, ekkor egy hatszárnyú szeráf jelent meg előtte egy kereszten, a szent pedig átérezte a szeráf fájdalmát, de felfogni nem tudta, ezért segített neki Isten a stigmák csodájával. A szeráf kínjainak átélése és a látomás így egyszerre volt testi és lelki folyamat, vagyis a sokszor elítélt „bűnös” test itt egyértelműen az isteni csoda felfogásának elengedhetetlen eszköze lett.

A tiltott stigmák és a hierarchia

Szent Ferencnek már életében, de főleg halála után komoly kultusza lett, a stigmák megjelenését a hívők „példa nélküli csodaként” emlegették, a róla készült ábrázolásokon először a szent Krisztussal szemben, az ő tükörképeként jelent meg, a stigmák átvitelét jelképező fénysugár pedig Jézus bal kezéről indulva az ő jobbján okozott jelet. Klaniczay szerint egy húsz évvel későbbi képen viszont már volt egy apró, de fontos különbség: a Krisztus jobbján lévő sebből a fénysugár Szent Ferenc jobbjára esett, ezzel pedig a művész nem Jézus tükörképeként, hanem vele majdnem egyenrangú félként ábrázolta a szentet. 

A stigma különös jelentőséget kapott, de a hierarchikus különbségek ilyen elmosását IX. Gergely pápa nem tűrhette: betiltotta a szentek stigmákkal történő ábrázolását, mondván, hogy csak Jézus Krisztust lehet így megfesteni. A stigmaellenes hangulat a későbbiekben csak fokozódott, Jacobus de Voragine a XIII. században már azzal magyarázta Szent Ferenc stigmatizációját, hogy azt a szent „heves képzelőereje” váltotta ki valamilyen pszichoszomatikus úton.

Giotto: Szent Ferenc stigmatizációjaFotó: Wikimedia Commons

A paradicsomi állapot

Perczel István szerint a stigmatizáció, illetve a speciálisan Szent Ferenchez köthető mondák, így például az is, hogy az állatoknak is prédikált, leginkább a nyugati kereszténységben jelentettek újdonságot, a keleti kereszténységben nem. Klasszikus ókeresztény vonás például a szeráf megjelenése, ez Origenész szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek együttes megjelenését jelképezte, az pedig, hogy az állatok megbékéltek a szent jelenlétében, a paradicsomi állapotra utal vissza. A Naphimnusz is a keleti hagyományba illeszkedik, itt csak az 553-ban tartott konstantinápolyi zsinaton mondták ki, hogy az égitesteknek például nincs lelkük – bár, mint ahogy Perczel is felhívta rá a figyelmet, a zsinaton elhangzó döntések nem minden esetben befolyásolták a misztikusok gondolkodását, így a korábbi gondolatok gyakran a későbbi szövegekben is visszaköszönnek („a szavak nem mindig azt jelentik, amit jelentenek”). Szent Ferenc története, a szemlélődés középpontba helyezése, a kívülről elterelődő, befelé, majd Isten felé forduló figyelem keleti vonásokat mutat, és éppen a stigmák megjelenése az, ami speciálisan nyugativá teszi a szent történetét, a keleti hagyomány ugyanis nem tud hasonló csodáról.

Szent Ferenc állatokkal. A kép a mexikói Coyoacan egyik templomába készült, látszik, hogy a szent népszerűsége máig töretlenFotó: Wikimedia Commons

A pszichoszomatikus magyarázatot a mai napig nem zárták ki a hasonló jelenségekre: lehet, hogy a középkor óta előkerült több száz stigmatizált egyén között szélhámosok is akadtak, lehet, hogy isteni csoda történt, de sokan nem zárják ki a Voragine által megelőlegezett lélektani okokat sem. A legtöbb feljegyzett stigmatizáció nőkkel esett meg, idővel pedig a sérülések köre is bővült, a szögek és a lándzsa által ütött sebek mellett a későbbiekben már a töviskoszorú karcolásai, sőt, a kereszt hordozása során elszenvedett horzsolások is meglátszottak néhány hívő testén. 

Feltámadás és purgatórium

Geréby György szerint a test kérdésében a Biblia sem fogalmazott egyértelműen, bár a test és lélek körüli zűrzavar persze jóval régebbre nyúlik vissza. A Genezisben az is olvasható, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, ahogy az is, hogy „megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az életét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény”. De miben hasonlít az ember Istenhez? A lelkének kellene hasonlóvá válnia, vagy a testében is hasonlít? A test a második leírás szerint porból van, mégis ez a porhüvely kell ahhoz, hogy a lelket hordozza, tehát a test és a lélek valamiképpen mégis összekapcsolódik – annál is inkább, mert maga feltámadás sem képzelhető el a test feltámadása nélkül. 

A testi ingerek komoly szerepet kapnakFotó: Wikimedia Commons

A teológiai-filozófiai probléma könnyen érthető, ha feltételezzük a halhatatlan lélek létét: ha a test nem lenne szükséges a feltámadáshoz, a lélek (jobb esetben) a mennybe jut, örök boldogságba, így a feltámadás ígérete nem is nagyon jelentene semmit a számára. A személy, aki feltámad, a test és a lélek összessége, ez a kapcsolat pedig ezek szerint valami olyan pluszt ad a két szubsztanciának, ami túlmutat a kettő összegén. Perczel szerint a keleti kereszténység ezt a problémát úgy oldja fel, hogy nem nyújt biztos forgatókönyvet a test sorsáról a feltámadáskor: a korai misztikusok szerint a test átlényegül, fénytestté, egy magasabb minőségű létezővé válik ekkor. További teológiai problémát jelent a bűnhődés szerepe is: az ókeresztények és a keleti keresztények többsége a hatodik századik szentül hitte, hogy Isten hatalmában áll mindenkit megváltani, így nincs örök kárhozat sem, a végítéletet követő pokoli tisztítókúra után még maga a gonosz feltalálója, a Sátán is üdvözülhet.

Erre a tisztítókúrára a nyugati kereszténység ismer egy átmeneti megoldást: a purgatóriumot (Perczel szerint ezt a koncepciót a keleti hagyomány nem ismeri). Ha valami, hát a purgatórium alaposan kötődik a testiséghez, a bűnösöket válogatott kínzásoknak vetik alá, míg sikerül jó útra téríteni őket (ennek állít emléket többek között Dante, illetve a purgatórium- és pokolbeli kellemetlenségek vizuális ábrázolásának egyik legnagyobb mestere, Bosch is).

A test mozdulatai

A test kérdése viszont nem csak elméleti probléma: a hozzá való viszony, illetve a test és a lélek közötti reláció még mindig vitatott kérdés. Ez Deák Hedvig Viktória teológus szerint a II. Vatikáni Zsinatig a Domonkos-rendi imaszokásokban is megfigyelhető volt: a rend tagjai sűrűbben gesztikuláltak imádkozás közben, mint az szokás, ez mára ritkábbá vált. A test szerepét hangsúlyozzák a mai napig bevett mozdulatok is, mint a térdelés, a keresztvetés vagy a felállás, és végső soron ide tartozik a zarándoklat is, amely mára több esetben elvesztette speciálisan keresztény jelentését, de az El Caminótól a legtöbb útnak induló még akkor is valamilyen spirituális töltetet vár, ha egyébként nem hívő. 

A stigmák kora sem járt még le: a Szent Domonkos Rendi Nővérek elöljárója szerint az egyház legutóbb egy két évvel ezelőtti stigmatizáció ügyében indított vizsgálatot. Érdekes, hogy a történelem jóval több stigmatizált nőt tart nyilván, mint férfit – ez a középkorban további feszültségeket szült, kezdve azzal, hogy vajon egy nő hogyan válhat hasonlóvá Jézushoz, aki pedig férfi. A hivatalos álláspont szerint nem keresnek minden stigmatizációs esetben természetfeletti eredetet, épp mostanában jelent meg egy könyv, amiben egy, már a boldoggá avatás küszöbén álló nőről állítja egy vatikáni tudós, hogy voltaképpen szélhámos volt. Akadnak olyan esetek is, amikor egy stigma inkább gyanús, mint üdvözítő; ahogy Deák elmondta, az egyháznak egy rögzített szempontrendszer alapján mérlegeli az egyes eseteket, de általánosságban a stigmatizáció nem velejárója az életszentségnek.

Nem teher

A kereszténység a szenvedést, leginkább a testi szenvedést az élet velejárójának tekinti, büntetésnek vagy leckének, amely Jézus szenvedésére emlékeztet, de azt nem lehet állítani, hogy figyelmen kívül hagyná a testet: Deák szerint a szeretet sorrendjében első helyen Isten áll, de ehhez nem tartozik automatikusan a test megvetése vagy sanyargatása. Perczel szerint Szent Pál is arra hívta fel a figyelmet, hogy az ember szeresse úgy a feleségét, mint a saját testét, vagyis az már egy viszonyulási pont, hogy természetes gondot fordítani a porhüvelyre – hogy ki mit ért ez alatt, az pedig már a józan észre vagy a hitre tartozik. 

Az előadást a Youtube élő közvetítésén úgy nyolcanan-kilencvenen nézték, amikor eszembe jutott rápillantani, és ez több, mint ahányan emlékeim szerint középkori filozófiatörténeten voltunk, de ez nem is csoda: ez nem egy szemináriumsorozat egy órája volt, hanem egy több egyetemi féléven (és legalább kétezer valódi éven) át húzódó vita ismertetése. A másfél órás keret kevés mozgásteret hagyott az előadóknak a részletesebb magyarázatokra, de arra mindenképpen jó volt, hogy ha valakinek nem volt szerencséje Szent Bonaventurát olvasni és elemezni, kedvet kaphasson hozzá – és arra is, hogy egy olyan téma, ami első ránézésre viszonylag kevés embert mozgatna meg (mint Assisi Szent Ferenc stigmái), mennyire összefügg a testről, a lélekről, Istenről és az emberről történő gondolkodással, a történelemmel, a pszichológiával és az antropológiával. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: