Képregényben is nagyot üt Orwell fő műve, az 1984
Ha van olyan szelete a klasszikus geek-témáknak, ami tökéletesen hidegen hagy, az pont a képregény. A Batman nekem már örökre csak filmen marad meg, Superman soha nem is érdekelt, a Pókember kalandjait utoljára akkor tartottam élvezhetőnek, amikor egy 286-os gépen futó, eredetileg Amigára fejlesztett játékban egy programhiba miatt valahogy átugrottam az első pályáról a sokadikra. Orwellt sem szeretem különösebben, számomra már nem volt tiltott, úgyhogy ettől a romantikától megfosztva egyszerűen csak olyan szájbarágósnak éreztem, mint a Szomszédok végén a tanulságot. Megint emelkedett a párizsi ára? Ez már csak így megy, aranyoskám, tetszik tudni, a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő.
Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás. A disztópiákat viszont szeretem, szívem mélyén mindig is realista voltam, így elolvastam (végignéztem? Akárhogy is mondja ezt szaknyelv) ezt az Orwell-átiratot is. Ez az 1984 első képregényes feldolgozása, a vizuális megoldások a brazil Fido Nesti munkáját dicsérik.
A lusiadák után itt az 1984
Nesti nem ma kezdte az ipart, ismert grafikus, publikált a New Yorkerben, illusztrációkat és borítóterveket készített a brazil Companhia das Letras kiadónak, néhány évvel ezelőtt pedig egy szintén nehezen képregényesíthető darabot, a portugál barokk hőskölteményt, A lusiadákat dolgozta fel ebben a formátumban. A könyv végén található rövid életrajz szerint az 1984-et épp 1984-ben olvasta, mostanra lett belőle képregény.
A történet adott: Winston Smith egy tökéletesen felügyelt, totalitárius diktatúrában él, ami a folyamatos hanyatlás és a konstans háború állapotában ragadt meg, ellenőrzi az alattvalók gondolatait is, és a legkisebb elhajlásokat is kegyetlenül bünteti. Aki nem bukik le azonnal a telekép-készülék előtt, azt feljelenti a szomszéd vagy valamelyik családtagja, a nép esküdt ellensége Goldstein, minden rossz okozója, akitől csak az Óceánia által nyújtott védelem óvja meg az embereket. Winston először kételkedni kezd a Nagy Testvér és a Párt igazában, majd szerelembe esik, csatlakozik a Párt megbuktatására törő összeesküvőkhöz, elárulják, megtörik, elárulja Júlia iránt érzett szerelmét, aztán beletörődik, hogy ha a párt azt mondja, akkor kétszer kettő lehet három is, öt is, és elfogadja a Párt uralmát. Nem is ez az érdekes benne, hanem az a paranoid, bizalmatlan falanszterhangulat, ami sugárzik a könyvből – az utóbbi évek egyik kedvenc mémje nem véletlenül az, hogy Orwell regénynek szánta az 1984-et, nem pedig iránymutatásnak.
Szállóigék
De mi marad a hangulatból, ha képregényesítik? Ebben az esetben szerencsére elég sok, és itt talán szerencsés is, hogy a regény több mondata szállóigévé vált, Orwell pedig egyébként sem volt a leheletfinom utalások nagymestere, a tételmondatok a képregényen át is ütnek. A 2021-re tervezett angol nyelvű kiadás ajánlójában azt írják, hogy a képregény segíthet majd megismertetni az orwelli disztópiát azokkal a fiatalokkal, akik még nem olvasták a könyvet – erre a célra viszont szerintem nem alkalmas, szóval abban senki ne reménykedjen, hogy érettségin átmehet majd azzal, ha a képregényt elemzi. Erre egyébként általában a filmek, sőt, még A 66 híres magyar regény és társai sem alkalmasak, ezeknek egyébként is megvan az a komoly hátrányuk, hogy valamilyen döbbenetes oknál fogva a tanár is ismeri őket.
Tintin a falanszterben
Aki viszont nem az eredeti regény helyett, hanem utána olvassa a képregényt, nem jár rosszul – bár új megvilágításról tulajdonképpen nincs szó. A képregény javarészt szürke, olykor barna, nagy ritkán vörös alapszínekben készült – a fekete-vörös kombináció egyébként is verhetetlen, ha valami erős üzenetet kell közvetíteni, az sem véletlen, hogy a Faith no More is ezt választotta az egyik legmenőbb albumborítóhoz, ami valaha is készült a Földön. Az alapszín a panelszürke, az okkerszínű, kicsit melegebb derengés csak akkor bukkan fel a képeken, ha valami emberi dolog történik – vagyis ritkán, a szürkeséget gyakrabban törik meg a vörös képkockák. A figurákról leginkább egy eléggé elkeserítő jövőbe vetett Tin-Tin jutott eszembe – ez valószínűleg a sajátos fejformáknak és pontszemeknek köszönhető, emiatt viszont Nesti karakterei kissé gyerekesek is maradnak – gondolom, ez is egy utalás lehet az alárendelt szerepükre. Az sem lehet véletlen, hogy Nesti (talán) épp a Tintin felé tapogatózott: a harmincas években indult sorozat még javában futott, amikor Orwell az 1984-et írta (emellett a vörös alapon fekete, szögletesebb arcú katonák a propagandaposztereket is megidézik).
Az arcok lárvaszerűek, gyakran még a pozitív hősök is csúnyák, a háttér puritán, leginkább panelbelsőkre emlékeztető kockákból, tartalom nélküli képekből és képernyőkből áll, sőt, olykor teljes egészében hiányzik is, csak többé-kevésbé árnyékolt szürkeség marad helyette.
Az 1984 nem egy vidám képregény, de nem is akar az lenni: kiragadott jelenetek sorozata a könyvből, tételmondatok, egy szürke-piros jegyzet néhány egyszerű vizuális üzenettel megtámogatva. Ebben Nesti hű maradt Orwellhez, ami nem is csoda: ahogy a grafikus mondta, egy évet ő maga is lehúzott az Egyes Leszállópályán, akkor az a minimum, hogy híven tolmácsolja a figyelmeztetést.
Az 1984 képregényverziója eddig portugálul, franciául, lengyelül és magyarul jelent meg, a spanyol kiadást januárra, az angol nyelvűt pedig 2021 tavaszára ígérték a kiadók.
(George Orwell – Fido Nesti: 1984. Fordította: Szíjgyártó László, Helikon Kiadó, Budapest, 2020).
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: