A koronavírus-tagadás pszichológiája
A Discover Magazine cikke azt a kérdést járta körül, hogy miért hajlamosak egyesek a koronavírus-járvány tagadására. A több pszichiátert megszólaltató anyag elsősorban az amerikai trendeket vizsgálta, de az eredményeik bármelyik országra vonatkoztathatók, ahol a lakosság egy főnél nagyobb része nem hajlandó elhinni a SARS-CoV-2 létezését.
A tagadás, mint az egyéni védekezés eszköze
A tagadás és a szkepticizmus nemcsak a nyugati kultúrákra jellemző, de a digitálisan jól bútorozott országokban nemcsak az információ, hanem a dezinformáció is gyorsabban terjedhet. Vannak, akik nem hisznek a koronavírus-járványban, a közegészségügyi tanácsokban, a Holdra szállásban, a választási eredményekben, esetleg Finnország vagy a Balaton létezésében.
Az ilyen nézetekből kockázatos döntések születhetnek: egy koronavírus-tagadó például dönthet úgy, hogy beszáll egy zsúfolt metrókocsiba, míg a vírus létezését ténykérdésnek tartók valószínűleg nem tennének ilyet. A valóság és a tények tagadása az emberi védekező mechanizmusok különböző fokú megnyilvánulásai.
„Nagyon gyakori és nagyon emberi, de nagyon szerencsétlen is.”
– mondta Nassir Ghaemi pszichiáter, a bostoni Tufts Orvosi Egyetem professzora.
A tagadásnak részben pszichológiai, részben társadalmi okai vannak. A tények tagadása régóta ismert jelenség, de most, a koronavírus-járvány alatt minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált. Vannak, akik a vírus létét, vannak, akik a maszkok hatékonyságát, és vannak, akik a vakcinák hatásosságát kérdőjelezik meg. És akkor még szóba sem kerültek azok az őrültek, akik szerint a védőoltás Bill Gates arra irányuló fedőterve, hogy mikrocsipeket ültessen az egész emberiségbe.
A csoportos tagadás célja, hogy érzelmeket keltsen az egyénekben, és identitást adjon nekik. A tagadás általában egy belső konfliktussal kezdődik, és védelmi mechanizmussá fejlődhet. Pszichológiai jelenségként először Sigmund Freud foglalkozott a koncepcióval 1894-ben, majd a lánya, Anna bővítette ki a munkásságát. Ezek a mechanizmusok alapvetően a valóság fájdalmára reagálnak, hasonlóan a projekcióhoz vagy a racionalizáláshoz, amik gyakori módjai a problémákkal és félelmekkel való megküzdésnek.
„Ezek az úgynevezett védekező mechanizmusok olyan gondolkodási és érzési képességek, amik elhárítják a szorongást és azokat a rossz érzéseket, amik a szorongást váltották ki. Egyes személyes reakciók csökkenthetik a szorongásunkat, de a világon senki máson nem segítenek, és valójában ártalmasak is lehetnek. A tagadás ennek a klasszikus megjelenési formája.”
– mondta Ghaemi a Discover Magazine újságírójának.
Tipikus példa: tegyük fel, hogy valakinek komoly alkoholproblémái vannak, de még azután sem ismeri be, hogy problémái lennének, hogy tönkremennek a kapcsolatai, vagy elveszíti a munkáját a függősége miatt, és még mélyebbre merül a szenvedélybetegségbe, hogy csökkentse a szorongását. A tagadás megvéd bennünket attól, hogy azt érezzük, amit nem akarunk érezni.
A kollektív tagadás árnyalatai
Mivel közegészségügyi problémáról beszélünk, a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos tagadásoknak nemcsak az egyénre, hanem a közösségre is kiható következményei lehetnek.
„Az emberek bizonyos mértékben mindig tagadják valamennyire az orvosi eredményeket. Járvány esetén az a legveszélyesebb, hogy az egyéni tagadás nem csak az egyéneket érinti. Ha az emberek egy csoportja tagadja, hogy fertőznének, az az egész társadalmat érinti, főleg akkor, ha a viselkedésük hozzájárul a fertőzés terjesztéséhez.”
– mondta Ghaemi. Szerinte a maszkviselési előírásokat megszegőkkel, vagy a védőoltásokat elutasítókkal szemben komoly ellenállás alakulhat ki.
„Azt hiszem, ez a járvány sokakat megijesztett. Nagyon bonyolult lenne megválaszolni, hogy miért utasítják el az emberek a maszkviselést és a távolságtartást. Ezt nem lehet egyszerűen a pszichológia védekező mechanizmusaira kenni.”
– mondta Austin Ratner, aki több könyvet és orvosi szakkönyvet is írt, illetve megjelent egy tanulmánya a Lancet folyóiratban, amelyben az orvosi előírások betartásának ösztönzését elősegítő pszichoanalitikai módszereket osztott meg.
Ratnernek abban igaza van, hogy a tagadásnak rengeteg árnyalata lehet. Amikor Donald Trump megírta a Twitteren, hogy a koronavírus-járvány annyira veszélyes, mint a közönséges influenza, százhúszezren osztották meg a bejegyzését. Az influenzával való összehasonlítás jelentéktelenebbé tette a vírus jelentette fenyegetést: így nem kellett letagadni a létezését, de el lehetett bagatellizálni azt, és lehetett róla vitatkozni, hogy szükség van-e a kötelező vakcinákra vagy lezárásokra.
„[A tagadás] lehet szó szerinti tagadás, egy esemény bekövetkezésének tagadása, de lehet más formája is, például a legitimáció vagy a részleges beismerés. Vagyis egyes tényeket tagadunk, másokat nem; esetleg különböző formákat használunk, vagy újraértelmezzük a dolgok jelentését.”
– mondta Rezarta Bilali, a New York-i Egyetem pszichológusa, aki a csoportos erőszak elkövetőin tanulmányozta a tagadást.
A tagadás, mint a csoportidentitás védelme
A járványtagadás és a tömeges atrocitások elkövetésének tagadása látszólag fényévekre van egymástól, de Bilali szerint a csoportidentitás néhány elve mindkettőre alkalmazható. Bilali tanulmányai szerint a tagadás célja lehet, hogy megvédje a csoportos hiteket a külső kihívásoktól.
„A tagadás voltaképpen egyfajta válasz vagy védelem a csoportidentitást veszélyeztető fenyegetéssel szemben. Ha erősen azonosulunk egy csoporttal, amihez csatlakozunk, akkor a csoportos erkölcs vagy identitás részeivé is válunk.”
– mondta Bilali, aki szerint a tagadás arra is módot kínál, hogy a csoportok rendet tegyenek a káoszban, vagy megmagyarázzanak egy megmagyarázhatatlan fenyegetést:
„[A járvánnyal] bizonyos értelemben elvesztettük az életünkkel vagy a rutinjainkkal, sőt a világ működésével kapcsolatos megértésünket. Megpróbáljuk megérteni ezt a valóságot, és megpróbáljuk az irányításunk alá vonni. Ez további fenyegetést jelent, amit különböző pszichológiai folyamatokkal próbálunk meg kiküszöbölni.”
A tagadás és a politikai konfliktusok
A tömeges tagadást számos tényező erősítheti. A koronavírussal kapcsolatos ellentmondásos hírek kiváló alapot nyújtottak ahhoz, hogy az emberek a tényeket számtalan módon értelmezve beszéljenek a járványról.
A Discover Magazine cikkének egyik Amerika-specifikus eleme, hogy (Bilali megfogalmazása szerint) a kételkedés és a tagadás általában ott a legerősebb, ahol a jelentős politikai konfliktusok mellé alacsony, a politikába vetett bizalom társul. Az Egyesült Államok manapság ilyen hely, és ez a kormányzat részéről ellentmondásos üzenetek megfogalmazásához vezetett.
Amikor egyesek a személyes szabadságukért tüntetnek, összeesküvés-elméleteket idéznek és gyártanak, és nem fogadják meg a közegészségügyi tanácsadást, sokan azt gondolhatják, hogy ez a tájékozatlanságból vagy az alacsony intelligenciából fakad. De a pszichológiai célokon túl a tudományos módszerek csoportos tagadásának inkább a politikai hajlamokhoz, mint az információkhoz való hozzáférésnek lehet köze. Adrian Bardon, a The Truth About Denial című könyv szerzője szerint a magasabb tudományos műveltségű emberek nem feltétlenül foglalkoznak többet a klímaváltozás kérdésével – egy másik megosztó problémával –, mint a kevésbé műveltek.
Hogyan kezeljük a csoportos tagadást?
De mit tehetnek az egészségügyi tisztviselők, ha csoportos tagadással találják magukat szembe, amit még a politikusok és félreérthető üzenetek is súlyosbítanak? Érvelni kéne? Ugyan: aki próbált már Facebookon meggyőzni valakit bármiről, amit nem akart elhinni, tudja, hogy kárba veszett fáradság lenne.
„A logika és az észérvek nem győznek meg, ha az érzelmeiddel foglalkozol. Általában véve az érzelmekkel az érzelmek szintjén kell foglalkozni, nem az ész és a logika szintjén.”
– mondta Ghaemi. Ő és Ratner úgy látják, hogy hasznosabb lehet, ha a tagadást tápláló érzésekre próbálunk apellálni, nem a tényekre és az útmutatásokra.
Ratner szerint fontos lenne, hogy a közegészségügyi üzenetek megfogalmazásánál a pszichoanalízis eszközeit is felhasználják. A lappangó érzelmeket célzó kommunikációs stratégiának olyannak kéne lennie, mintha az amerikai járványügyi hatóság, a CDC kríziskommunikációs irányelveit követnék, de figyelembe venné a katasztrófák okozta mentális állapotot, és fontosnak tartaná a bizalomépítést.
A szakértők szerint a tagadással kapcsolatban az első és legfontosabb lépés, hogy fogadjuk el a létezését, még akkor is, ha a tévhiteket a közösségi médiában terjedő őrültségek táplálják. Ghaemi szerint érdemes úgy gondolni a tagadásra, mint az emberi pszichológia egyik normális folyamatára – annak ellenére, hogy ő is tudja: nagyon sok normális dolog van, ami valójában ártalmas.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: