Egy New York-i technikus meglenget egy Pentalobe csavarhúzót, mire világszerte megváltoznak a műszaki cikkek javíthatóságára vonatkozó törvények. Hogy hangzik? Tündérmesének elég béna, de szerencsére igaz. Az elektronikus eszközök szabad javításához fűződő jogát követelő-támogató tömeg, úgy tűnik, mostanra kritikus méretűvé duzzadt. Mi mással magyarázhatnánk, hogy világszerte a szabad javításhoz való jog, a right to repair törvénybe iktatására készülnek?

• Az Egyesült Királyságban nyáron foglalhatják törvénybe a right to repairt. Az EU-s szabályozásokkal harmonizáló törvénytől a brit jogalkotók azt várják, hogy tartósabbá és olcsóbbá válnak tőlük a műszaki cikkek; hogy csökkenni fog a gyártás nyersanyagigénye; és hogy évi 1,5 millió tonnával kevesebb elektronikai hulladék fog keletkezni.
• Tavaly augusztusban az amerikai demokrata párt is benyújtott egy törvényjavaslatot, ami a koronavírus-járványra hivatkozva arra kötelezi az orvosieszköz-gyártókat, hogy oldják fel a készülékeik gyári korlátozásait. Ezenkívül egyre több a civil kezdeményezés is; a farmer- és traktoroslobbi különösen erős (ez utóbbiról még lesz szó).
• Az Európai Bizottság egy tavaly márciusban megjelent, a körforgásos gazdaság akciótervét ismertető dokumentumban megemlítette, hogy az Európai Unióban a right to repair szabályokat 2021-től a telefonokra, a tabletekre és a laptopokra is kiterjesztik.

Nem kapjuk, hanem visszakapjuk

A javításhoz való jognak van egy másik, a lényeget jobban megragadó angol neve; a fair repair law, vagyis a tisztességes-méltányos javításhoz való jog. Tisztességes, amennyiben a gyártó nem gördít fölösleges akadályokat a vásárló elé, ha az szeretné megjavíttatni az elromlott eszközét; és méltányos, amennyiben a gyártó ahhoz sem ragaszkodik, hogy csak ő végezhesse el a javítást, ott, ahol ő akarja, és annyiért, amennyiért nem szégyelli.

A right to repair törvények arra köteleznék a gyártókat, hogy tegyék hozzáférhetővé a termékeik szervizkönyveit, kapcsolási rajzait és diagnosztikai szoftvereit, valamint biztosítsák a javításhoz szükséges eszközöket és alkatrészeket mindenkinek, aki igényli. (Persze, nem ingyen: a technikusoknak fizetniük kéne az eszközökért és a dokumentációkért.)

Más szóval a törvény kimondja, hogy ez az eszköz a tiéd: megvetted, és jogodban áll, hogy azt csinálj vele, amit akarsz. Ha bedöglik a tévé, az Xbox vagy az iPad, és nem akarsz a méregdrága márkaszervizre költeni, rábízhatod a kütyüdet a barna köpenyes bácsira is a Gelkából. A lényeg, hogy te döntheted el, hogy kinek, mikor, hol és mennyit fizetsz a javításért.

Mindez örvendetes, de ne legyünk túl hálásak érte: a javításhoz való jog nem új találmány. Évszázadokig éltünk vele, és elidegeníthetetlen alapjogunknak tűnt. Talán épp ezért fordulhatott elő, hogy apránként, óvatosan, szinte észrevétlenül vették el tőlünk az egészet. De most visszakaphatjuk azt, ami egyszer már a miénk volt.

Elromlott az eszköz? Javíttasd meg drágán azzal, aki nem tervezte elég tartósra!

A műszaki eszközök javíthatósága az elmúlt évtizedekben drámai mértékben romlott. Ennek részben az az oka, hogy az elektronikák egyre komplexebbek lettek: amit régen forrasztópákával és nagyítóval lehetett javítani, ahhoz ma már elektronmikroszkóp és mikroforrasztás kell.

Michael Oberdick, aki egy ohiói műszaki szervizt üzemeltet, a Wirednek azt mondta: öt éve, amikor még csak a barátai telefonjait javítgatta, könnyebb dolga volt. Bármit meg lehetett javítani, ha az illetőnek volt rá ideje, türelme és eszközei. Ma bonyolultabb a helyzet, hiszen a fogkefénktől a hűtőgépünkig mindenben mikroprocesszor van. A helyzetet tovább rontotta a mobilok térnyerése: egyre fejlettebb technológiát kellett egyre kisebb készülékházakba bezsúfolni, ami új gyártási módszerek fejlesztésére kényszeríti a vállalatokat. De ezek a fejlődéssel járó kényelmetlenségek voltak; olyan szükségszerűségek, amikkel együtt kell élni.

Azzal viszont nem kell, nem szabad együtt élni, hogy az eszközök javíthatóságát sokszor maguk a gyártók akadályozzák meg.

Sok gyártó csak a hivatalos szervizhálózatához tartozó üzletekkel osztja meg a javításához szükséges eszközöket, a független szerelőkkel és a vásárlókkal nem. Pénzért sem. Javíttatnál? Vidd márkaszervizbe, és csillagászati áron elvégzik az eszköz gyári helyreállítását.

A tervezett elavulást nem a right to repair-mozgalom találta ki, de egyes vállalatok termékfejlesztési stratégiáját nem túlzás pofátlanságnak nevezni. Olyan esetekről beszélünk, amikor az eszköz fedélzeti számítógépe korlátozza annak működését, és megakadályozza, hogy a vásárló márkaszervizen kívül javíttathassa a kütyüit. Ezt a metódust az angolban repair preventionnek, javításmegelőzésnek nevezik, és arra az elvre épül, hogy a pofátlan ügyfél, aki holmi javításokkal növeli az eszköze élettartamát, fizessen is érte – de nem akárkinek, hanem magának a gyártónak. Ha az ügyfél nem vesz új terméket, legalább a régi hibáit fizesse ki. A cég így a készülék megvásárlásából és a javításából is profitál.

Mindez lehetetlen helyzetbe hozza a független szerelőket, és azokat a vásárlókat, akik a márkaszerviz hivatalos ajánlata láttán legyintenek, és vesznek egy hasonló teljesítményű készüléket (gyakran olcsóbban, mint amennyibe a javítás került volna).

A szerelés mint szerzőijog-sértés

A gyártók minden eszközzel keresztbe fekszenek annak, hogy mások is belebarmolhassanak a termékeikbe. Ilyen eszköz volt az Apple saját biztonságicsavar-szabványa, a Pentalobe is, amit csak a cég technikusai használhattak a Pentalobe csavarokkal szerelt Apple-termékekhez. Máskor jogi akadályokat gördítenek a szervizelés elé, és a független technikusok fenyegetésében látják a helyzet megoldását, arra a joghézagra támaszkodva, hogy gyakorlatilag minden technikus, aki csúcsminőségű alaplapokat javít, szerzőijog-sértést követ el.

A gyártók szerzői jogi érvekre hivatkozva visszatartják a dokumentációk publikálását, házon belül gyártott elemekkel zárják le a készülékházat (ahogy az Apple is tette a Pendalobe-bal), és digitálisjog-kezelési eszközökkel védik az eszközeiken futó szoftvereiket. Egyesek apró betűs záradékokat csatolnak a felhasználói szerződéshez. A vásárló gyakran nem is tudja, hogy a licenc leokézásával – illetve néha a termék megvásárlásának aktusával – akaratlanul is elfogadja a szerződésben foglaltakat.

Gay Gordon-Byme, a Repair Association ügyvezetője szerint a trend az 1990-es évek végén kezdődött. A gyártók egyre több szoftvert integráltak a termékekbe, amire aztán a saját szellemi tulajdonukként hivatkoztak; üzleti titok, nem mutiba’ készült. A szabad javítás lehetőségének biztosítását azzal hárították, hogy a felhasználói élmény és a biztonság érdekében írják elő, hogy a javítás csak márkaszervizben végezhető.

Ez a helyzet rossz a független szakértőknek, és rossz a vásárlóknak is. A szakiknak nem lesz munkájuk, a vásárlók meg rengeteget fizethetnek a gyártónak, hogy javítsa meg az elromlott eszközeiket.

A technikus nem hülye, csak a gyártó nézi annak

A fakávás Orion tévék helyrepofozása kevesebb műszaki affinitást igényelt, mint mikroforrasztást végezni egy iPhone-alaplapon; ez jogos alapja lehet a minőségbeli kritikáknak. Nem egyszerű folyamatok ezek, nem is szabad kontárokra bízni őket.

Bár a nyomtatott áramkörök kidolgozása és alapanyagai sokat finomodtak az elmúlt évtizedben, a diagnosztika és a javítás folyamata alapjaiban véve nem változott. A csúcstelefonokat is ugyanolyan kapcsolási rajzok alapján javítják, mint a fakávás Orionokat. A húsz éve gyártott eszközök áramkörein még arra is találtak helyet, hogy a technikusok munkáját megkönnyítő jelöléseket tegyenek rá, és a tévék fakáváján belül a készülékek kapcsolási rajza is elfért. Manapság helyhiány miatt kénytelenek vagyunk PDF-ben kapott szervizkönyvekre támaszkodni – pontosabban kénytelenek lennénk, ha a gyártók nem őriznék őket hét lakat alatt. De őrzik, és közben a status quo fennmaradásáért lobbiznak, a legelképesztőbb érveket sorolva a független szervizek és az otthoni javításokkal szemben:

• ha nem jól csinálja, agyonüti az áram;
• megsérülhet, ha felnyitja a készülékházat;
• ellopják a cég szellemi tulajdonát, hogy az információkat ócska másolatok gyártásához használják;
• sebezhető telefonokra vadászó hackerek lepik el Nebraskát (az Apple szíves közlése);
• csak a gyártó biztosíthatja a javításhoz szükséges eszközöket;
• csak a gyártó biztosíthatja a javításhoz szükséges szakértelmet;
• a parasztok megmérgezik a légkört az átalakított traktorjaikkal.

Ezeket az érveket Gordon-Byrne egytől egyik kamunak tartja.

„Nézd meg, hány saját eszközödben vannak chipek? Körülnéztem otthon, és 29-et számoltam össze, mielőtt elhajtottam. Ott vannak az órákban, az összes tévében, és minden, az internetre csatlakozó eszközben. A fürdőkádamban volt pezsgőfürdő is, de a vezérlő áramköri lap már nem működik. Nem szabadulhatunk meg a chipektől, de ha nem tudjuk őket megjavítani, akkor mindenképpen cserélni kell.”

Ha a független javítóműhelyek munkája kevésbé színvonalas, mint a gyártóval szerződésben álló szakszervizeké, arról elsősorban a gyártók tehetnek. Ők vágják el a nem nekik dolgozó technikusokat a beszállítói láncoktól, és ők nem adják át a javítási információkat. Ezekhez így csak illegálisan lehet hozzájutni; a gyártók vádat is emelnek azok ellen, akik ennek ellenére is birtokolják vagy megosztják őket.

Nem terméket veszünk, hanem szolgáltatást

A felsorolt példák elsősorban készülék- (azon belül: mobil-)gyártókat érintettek, és nem véletlenül. Az ő szervizelési gyakorlatukon érzékelhető a leginkább az az attitűd, hogy nem termékben, hanem szolgáltatásban gondolkodnak – mint minden modern, XXI. századi szoftvercég. A mobilgyártóknak egy eszköz nem örök életre szóló termék, hanem szezonális darab, és a rajta futó szoftvereket sem eladják, hanem licencelik.

Idővel a fogyasztói magatartásunk is a gyártók szelíd erőszakosságához idomult. Ma jóformán az eszközeink is csak kapuk, amikkel hozzáférhetünk bizonyos szolgáltatásokhoz – már amíg érvényes a licencszerződés, és a készülék is bírja. Az örök garancia ma már romantikus emlék, és a birtoklás fogalma is kiment a divatból; bejött helyette a megosztás, az előfizetés és a bérlés. Nincs házi filmarchívum, csak Netflix, nincs lemezgyűjtemény, csak Spotify.

Ez az átalakulás kiszolgáltatottabbá tesz minket a cégekkel szemben. Vajon hogyan reagálnak, ha nem úgy használjuk a termékeiket, ahogy ők elképzelték? Hiszen ha akarják, egy távoli szoftverfrissítéssel örökre elnémíthatják az eszközeinket. Amikor az Amazon 2009-ben észrevette, hogy véletlenül egy illegális példányt töltött fel a webshopjába George Orwell 1984-éből, önkényesen úgy döntött, hogy minden vásárló Kindle-jéről törli a könyvet, és visszafizeti az árát.

Jogos lépés volt? Az, a szó szoros értelmében. Volt kárvallottja az ügynek? Mindenki visszakapta a pénzét, és az 1984 még mindig kapható Kindle-re; ha innen nézzük, nem volt. Sokakban mégis viszolygást keltett, hogy egy óriáscég távvezérléssel, akadálytalanul cenzúrázhatja az eszközein (a mi eszközeinken) megjelenő tartalmakat. És ez még csak a pehelysúly: egyes autók mozdíthatatlanná válnak, ha a tulajdonos késik a törlesztőrészlet fizetésével, és egy távolról kiadott paranccsal gombnyomásra kivonhatják a forgalomból azokat a John Deere traktorokat, amiket arra jogosulatlan személyek javítottak.

A kaliforniai Szilícium-völgyben, az Apple székhelyén és környékén több Apple Store és Starbucks jut egy négyzetmérföldre, mint egész Nebraskára. Az Apple alighanem ilyen mintavétel alapján gondolhatta, hogy a márkaszervizben végzett javítás háromsaroknyi sétát és egynapos várakozást jelent. Eközben a kétmilliós Nebraskában csak egy Apple Store van; ha valakinek elromlik az iPhone-ja, napokig várhat a cserekészülékre. Pedig ha lenne egy szaki, aki rendelkezik a szükséges dokumentációval és a szükséges felszereléssel, az egész művelet nem tartana tovább néhány óránál.

Rá gondol szántván a paraszt

A nagyvállalatok gyakran használják a csatlakoztatottságot (connectivity) és a beágyazott intelligenciákat a profitjuk növelésére, és ezzel általában elmennek a pofátlanság végső határáig. Ha a határfeszegető pofátlanságnak lenne olimpiai műsorszáma, alighanem a traktorgyártó John Deere kapná az aranyérmet.

Számtalan olyan történetet hallhatunk, amilyeneket a nebraskai farmer, Kyle Schwarting mesélt. Schwarting traktorja bedöglött, és nem tudta megjavítani, mert ahhoz fel kellett volna oldania a szoftveres zárolást. A vásárlók nem kapják meg az ehhez szükséges jogosultságot; az a John Deere szerelőinek a privilégiuma. Schwarting gondolt rá, hogy elszállíttatja a traktort a legközelebbi márkaszervizbe egy platós teherautóval, de a fuvar több ezer dollárjába került volna, és a traktor is kiesett volna az aratásból.

A farmerek generációk óta maguk javították a bedöglött traktorjaikat a tanyájukon, de a legújabb járművekkel már nem boldogulnak. Egyre nagyobb az igény az automatizált, szenzorokkal ellátott mezőgazdasági gépekre, és a John Deere modernizáció címén olyan szoftveres védelemmel látta el a járműveit, ami meghibásodás esetén a hivatalos szerviz felkeresésére kényszeríti a vásárlót. A farmerek gyűlölik is az új rendszert, mert a hibás gépek indokolatlanul hosszú időre esnek ki az aratásból, és a gyártó a legegyszerűbb javításokat is méregdrágán végzi el.

Így fordulhat elő, hogy 2021-ben az istenfélő nebraskai farmerek kétségbeesetten túrják a dark webet és a gyanús-titkos internetes fórumokat, hogy találjanak egy olyan szoftvert, amivel kijátszható a John Deere traktorok fedélzeti számítógépe. Ez már az amerikai törvényhozás ingerküszöbét is megütötte.

„Létfontosságú, hogy folyamatosan működtethessük az eszközeinket. Ez a farmereknek generációkon át nem jelentett problémát, de ez a kisagy, ez a szoftverkomponens meggátolja, hogy működésbe lépjen a mechanika. És mindez a tulajdonosi jogokra vezethető vissza. Mindannyiunknak fel kell kínálni a választást, hogy eldönthessük, hol és hogyan javítjuk meg az eszközeinket.”

– mondta Lydia Brasch republikánus szenátor, amikor a right to repair törvények bevezetéséről vitáztak Lincolnban. Brasch alapvetően a gazdáknak akart segíteni a törvényjavaslattal, de elismeri, hogy a javíttatáshoz való jog mindenkinek egyformán fontos lehet.

A John Deere eleinte azzal érvelt, hogy a fedélzeti szoftver gátolja meg, hogy a furfangos parasztok a környezetre veszélyes károsanyag-kibocsátási értékeket állítsanak be a traktor meghekkelésével. Látták, hogy ez nem működik, bevetették hát a jogi bikkfanyelvet. A vállalat hivatalos közleménye szerint Schwarting és más kárvallottak nem birtokolják a traktort, hanem hallgatólagos beleegyezés alapján jogosultságot nyernek rá, hogy a járművet annak teljes élettartama alatt használhassák.

Próbáld meg elképzelni, amint egy fontoskodó szemüveges bürokrata lenyomja ezt a dumát egy szótlan nebraskai földművesnek! Azt hinnéd, hogy erőszakos jelenetek nélkül nehéz lesz, de az On Point rádióműsorban Tom Schwarz, egy ötödik generációs farmer jót nevetett a közleményen, és az alábbi kommentet fűzte hozzá:

„Minden saját tulajdonunk után vagyonadót fizettem, és amikor a feleségem leült, hogy kitöltse a csekkeket, nem úgy tűnt, mintha John Deere hozzájárult volna valamivel.”

Az életveszély felülírja a szerzőijog-védelmet

Tavaly májusban a javítás jogáért küzdő kaliforniai cég, az iFixit és egy fogyasztói érdekképviselet közös projektet indítottak: több mint kétszáz közreműködő bevonásával orvosi berendezések szervizkönyveit gyűjtötték össze és tették elérhetővé. Az iFixit szerint ez a valaha készült legnagyobb szervizkönyv-adatbázis orvosi berendezésekhez. Kyle Wiens, a cég alapító-vezérigazgatója szerint a több ezer fájlból álló gyűjtemény célja, hogy segítséget nyújtson az eszközök javításában az orvosbiológiai karbantartó személyzetnek.

Az adatbázis létrehozására azután került sor, hogy tavaly áprilisban öt amerikai államkincstár közös levelet írt a lélegeztetőgép-gyártóknak, és arra kérték őket, hogy tegyék hozzáférhetővé a gépek javításához szükséges dokumentumokat. Ezzel egy időben a Calpirg (a Public Interest Research Group kaliforniai divíziója) is levelet írt az állami szabályozó testületeknek, azt sürgetve, hogy lazítsanak az orvosi eszközök javításának szabályozásain, és biztosítsák a rugalmas együttműködést az eszközgyártókkal.

„A Covid-19 elképesztő nyomás alá helyezi az egészségügyet, ami alól a kórházak orvosbiológiai technikusainak munkája sem kivétel. Míg néhány gyártó felkínálja a javításhoz szükséges információkat, addig másokéhoz nehezebb hozzájutni – ahogy nehéz a hibanaplók olvasása vagy a diagnosztikai tesztek futtatása is.”

– mondta a Wirednek Emily Rusch, a Calpirg ügyvezető igazgatója. Mint elmondta, az elmúlt időszakban megszaporodtak az éjjel-nappal használt lélegeztetőgépek szervizelési és karbantartási problémái. Ahogy ebből is látszik, a right to repair hívei nemcsak azért küzdenek, hogy a New York-i hipszterek olcsón javíttathassák az iPhone-jukat: a privát céges információk visszatartása emberéletekbe kerülhet.

„Ha nem javíttatod meg az iPhone-odat, egyszerűen nem lesz telefonod. Ha nem javítod meg a lélegeztetőgépet, a páciens meghal” – mondta Nader Hammoud, a Walnut Creek-i John Muir Health mérnöke.

Az óvatosság és a kapkodás is életveszélyes lehet

Az amerikai cégek világelsők az orvosieszköz-gyártó cégek több milliárd dolláros piacán. Mivel azonban erősen szabályozott, rendszeresen ellenőrzött iparágról beszélünk, érthető, hogy a gyártók úgy óvják a készülékeiket és a hozzájuk tartozó dokumentációt, mint a hímes tojást.

Az orvosi berendezéseket nem ráérős technikusok javítják, akik két műtőfelmosás között elektroenkefalográfot forrasztanak a hullaházban. Egyes készülékeknél már a javítási követelmények áttekintése is napokig tarthat, az árukról meg jobb nem beszélni. Hammoud egyszer cserélni akart egy 80 dollár értékű alkatrészt egy orvosi készülékben, de kiderült, hogy a cserét csak a gyártó munkatársa végezheti el, és 4000 dollárt számít fel a javításért és a kiszállásért. (Ezekből a számokból, illetve a méregdrága amerikai egészségbiztosításról szóló történetekből az is összerakható, hogy miből finanszírozzák az amerikai orvosieszköz-piac világelsőséget.)

Az orvosi eszközök szabad javíthatóságáról szóló viták az átlagosnál hevesebbek. Érthető, hiszen nem szórakoztatóelektronikáról, hanem életmentő eszközökről szólnak. Ha elromlik az iPhone, és egy kontár szerelő szétbarmolja az alaplapot, az bosszantó. De ha a lélegeztetőgép-karbantartást a gelkás barna köpenyes bácsira bízzák, aki Lenint látta élőben, de mikroprocesszort még soha, az tragédia.

Persze, az orvosi eszközöket javító mérnökök ennél jobb szakemberek. A hozzáértésükkel nincs is baj, csak azzal, hogy nem jutnak hozzá az eszközök dokumentációjához. Pedig szükségük lenne rá, mert a kórházakban sürgősen javítani vagy cserélni kell az meghibásodott gépeket. Nemcsak az eszközök megbízhatatlansága, hanem a késlekedés is életveszélyes lehet.

A gyártók ellenérve ugyanez: azért nem adják ki a szervizkönyveket csak úgy, mert emberéletekről van szó. Nem vállalhatják a felelősséget a rosszul karbantartott berendezésekért, és az ebből fakadó halálesetek miatt. Az olyan szervezetek, mint a Medical Imaging and Technology Alliance épp az ellenkezőjét követelik annak, amit a karbantartó mérnökök: a mostaninál is szigorúbb minőségi kontrollt, és több szabályozási feltételt.

Ha jót akarnak, miért tűnnek gonosznak?

Mindez meggyőzően hangzik, de ezek az elvek csak a gyártó legközelebbi márkaszervizének hatósugaráig érvényesek. A javítási lehetőségek hiánya nyugaton elképzelhetetlen nehézségeket okoz a fejlődő országokban. Egy tanzániai technikus saját honlapot indított a különféle orvosi készülékek javításáról, hogy megpróbáljon lépést tartani a gyermekinkubátorok, EKG-k és más orvosi eszközök műszaki felépítésével. A gyártók rendszeresen fenyegetik jogi lépésekkel, amiért szerintük jogosulatlanul terjeszt üzleti titoknak számító információkat.

Hiába, hogy a technikus a legjobb tudása szerint dolgozik, a valódi legjobb tudást csak a gyártóktól kaphatná meg. Ők azonban arra hivatkozva tagadják meg ezt, hogy életveszélyes, amit csinál (plusz a szerzői jog, ugye). Talán bele sem gondolnak, hogy ezzel a viselkedéssel azt az egészségügyi kockázatot növelik, amit a saját bevallásuk szerint elkerülni igyekeznek.

A helyzetet az teszi még szomorúbbá, hogy a perrel fenyegetőző gyártók nem nyereségvágyból viselkednek így. Ezeknek a cégeknek nincs tanzániai képviseletük, sem helyi márkaszervizük, ahol legálisan javíthatnák az elromlott készülékeket. A gyártók tehát nem az olcsóbb konkurenciát akarják eltaposni, csak ugyanazt a (szerzői) jogi megközelítést alkalmazzák az egész világon. Nem árt ezzel tisztában lenni, mert így ráfoghatjuk, hogy hülyeség, és nem kell arra gondolni, hogy kevésbé megengedőbb szögből mindez már-már gonoszságnak tűnik.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás