A tavaly tavaszi járványhullámban a társadalmi szolidaritás, a segítségnyújtás számos szervezett és spontán formájával találkozhattak az egészségügyi dolgozók, ez azonban a nyári-őszi időszakra jelentősen megcsappant, sőt a hangulat helyenként egyenesen ellenük fordult. Az együttérzés szintje akkor nőtt meg ismét, amikor az áldozatok száma emelkedni kezdett és sokan testközelből tapasztalták meg a járvány hatásait. A harmadik hullámra a médiából és a közösségi médiából is nagyrészt kikoptak a segítő szándékú megnyilvánulások, Bár a segítés vágya megmaradt, aki segíteni akar, ma kevésbé találja meg ennek a módját, mint tavaly tavasszal.

Egyebek mellett erről beszéltek a résztvevők a Társadalomtudományi Kutatóközpont keddi kerekasztal-beszélgetésén, amelyen Bátyi Zoltán, a 3D nyomtatás a koronavírus ellen kezdeményezés alapítója, Ficzere Andrea, a Magyar Kórházszövetség elnöke és a Fogjunk Össze Egyesület alapítója, Molnár András, a Magyar Vöröskereszt katasztrófa-készenléti referense, Tóth Judit Mária, a Magyar Orvosok Szakszervezetének alelnöke és a Jobbulást Alapítvány vezetője, valamint Feischmidt Margit, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora cserélt eszmét arról, hogyan alakult Magyarországon a társadalmi szolidaritás a koronavírus-járvány idején, milyen tapasztalatok születtek a társadalmi segítés lehetőségeit illetően, és hogyan változott a helyzet a tavaly tavaszi járványidőszakhoz képest. A beszélgetést Kolozsi Ádám, a Telex újságírója vezette.

Szolidaritás a járvány idején

A beszélgetést Feischmidt Margit szervezte a Társadalomtudományi Kutatóközpont 2020 késő tavaszától kezdve folyó kutatása apropóján, amely arról szól, hogy a koronavírus járvány nyomán kialakult válsághelyzetre válaszul milyen segítségnyújtási és szolidaritási kezdeményezések jelentek meg Magyarországon. A kutatás két részből állt, egy kvalitatív, interjús kutatásból, valamint egy kvantitatív felmérésből, amelyet az ELTE Társadalomtudományi Karán végeztek.

Feischmidt elmondta: a járvány idején tapasztalt gondoskodás és segítés rámutatott, hogy a magyar társadalom rendelkezik civil szolidaritási tartalékkal, amit nagy válsághelyzetekben mozgósítani tud. Ehhez a szolidaritási potenciálhoz azonban, dacára annak, hogy a cselekvők tudatában vannak az elmulasztott állami felelősségnek, csak kis mértékben társul a strukturális, rendszerszintű változtatás reménye. A legnagyobb hiányosságokra rámutató válsághelyzetek kezelésével a magyar társadalom segítő aktorai csendben kompenzálják a jóléti és szolidaritási feladatait leépítő államot.

Milyen a jó segítés?

Ficzere elmondta, egészségügyben dolgozóknak és családtagjaiknak indított segítő kampányuk honlapján sokféle önkénteskedési formából lehet választani, jelenleg a legfontosabb azonban, hogy pozitív odafigyeléssel, hálával és megértéssel forduljunk a megfáradt egészségügyi dolgozók felé. A segítés negatív formáira is hozott két kirívó példát. Egyrészt vannak olyanok, akik csak bizonyítani akarják maguknak, hogy ők jó emberek, másrészt az utóbbi időben megjelentek náluk az olyan jelentkezők, akik felajánlják az önkéntes munkájukat egészen addig a pillanatig, amíg meg nem kapják a vakcinát, majd továbbállnak.

Ezt a jelenséget megerősítette a Magyar Vöröskereszt munkatársa is, aki elmondta: a segítségnyújtáskor elengedhetetlen a kétirányú kommunikáció, az igények felmérése. Egyeztetés nélkül például nem tudták volna, hogy az egyik megyei kórháznak ágytálmosó berendezésre van szüksége. A jelenleg az Országos Mentőszolgálattal és a Nemzeti Népegészségügyi Központ szakembereivel együtt dolgozó önkénteseik a COVID-mintavételi pontok, telefonos diszpécserközpontok munkájában vesznek részt, kiegészítik a hiányzó intézményi kapacitásokat. Ezekben a feladatkörökben is folyamatos a finomhangolás és a visszacsatolás.

Bátyi, a 3D nyomtatás a koronavírus ellen nevű önkéntes csoport elindítója, aki amiatt kezdte el a szervezkedést, mert korábban egy műtét során orvosok mentették meg az életét és ezt a segítségnyújtást igyekszik visszaadni az egészségügynek, szintén az igényfelmérés fontosságát említette. Ők például felmérték, hogy mintegy 100-150 ezren dolgoznak ezen a területen, ezért azt a célt tűzték ki, hogy 3D nyomtatás segítségével plexi arcvédő pajzsokat és maszkokat gyártsanak és szállítsanak le mindegyiküknek. Ez nagyjából sikerült is: az elmúlt egy évben 150 000 darab arcpajzsot gyártottak, és az ország szinte minden egészségügyi és szociális intézményébe került belőlük. Hozzátette azt is, nyárra azt vették észre, hogy kifulladtak az igények, tevékenységük a harmadik hullámra le is csengett.

A kórházak nem mindig engedik

Bátyi az alulról szervezkedő összefogás sokféle példáját említette meg az arcpajzsok gyártása és szétosztása során, hozzátette viszont, hogy néhányszor nehéz volt segíteni, mivel akadt kórház, ahova nem engedték be őket. Ilyenkor az adott orvosok, akik megrendelték tőlük az arcpajzsokat, a hátsó bejáraton tudták csak becsempészni az eszközöket.

Tóth Judit, akinek alapítványa a járvány első hullámában védőfelszerelésekkel és fertőtlenítőszerekkel segítette a háziorvosi praxisokat, kórházakat, szakrendelőket, valamint gyűjtőoldalt indított annak érdekében, hogy a segítséget kérők és a segítséget felajánlók minél könnyebben egymásra találhassanak, szintén beszámolt hasonló élményről. Volt olyan intézmény, amely megpróbálta megtiltani, hogy a dolgozók által kért és adományokból aztán később beszerzett mosógépet a sürgősségi osztályon használják, és előfordult, hogy az intézmény nem akarta megengedni, hogy nyilvánosan megköszönjék az adományokat. Úgy vélte, ezeknek az eseteknek az lehet az oka, hogy bár szükség van az intézményekben eszközökre, nem merik ezt felvállalni, mert ők is úgy gondolják, ezeknek alapkövetelményeknek kellene lenniük. Így viszont a civil szférának is sokkal nehezebb segítséget nyújtani.

Ficzere viszont nem gondolja, hogy bárki ok nélkül vagy hálátlanságból mondott volna nemet a segítségnyújtásra, viszont látni kell, hogy az egészségügyi környezetbe nem lehet mindent bevinni. Szerinte a kórházvezetők tudják, mi az ügymenet, ami mentén adományt fogadhatnak be az intézményekbe, ezeket szem előtt kell tartani.

Az önkéntesek sem képesek mindenhol segíteni

A főigazgató hozzátette, hogy az egészségügy bizonyos területeire az önkénteseket sem lehet odaengedni, ennek is megvannak a korlátai. Egy tapasztalatlan önkéntes speciális területen több nehézséget okoz az egészségügyi dolgozónak, mint amennyit használ, hiszen elveszi az idejét, amíg nincs gyakorlata. Ficzere szerint könnyű kívülről megkérdőjelezni, miért nem élünk A vagy B felajánlással, de néha igenis plusz terhet jelentenek az önkéntesek, főleg a mostanihoz hasonló katasztrófahelyzetben. Szerinte ezt csak úgy lehetne megoldani, ha egy csapat megfelelő kiképzést kap, és utána engedik be a kórházakba, de csak bizonyos területekre.

Molnár András elmondta: a hagyományos katasztrófahelyzetben sem spontán önkénteseket engednek oda egy romos épülethez, hanem olyanokat, akiket több napos, több hetes képzéseken korábban megismertek. Szerinte a koronavírus azt a problémát mutatta meg, hogy vannak önkéntesek, akik lelkesen segítenének, de nem tudjuk automatikusan beállítani őket a kórházakba. Meg kell találni a feladatokat, amelyekre bevonhatók. Kulcskérdés, hogy a civil segítők képzését és eligazítását meg lehet-e valósítani úgy, hogy az a lehető legkisebb terhet rója az ellátórendszerre, de a leghatékonyabban tudjanak segíteni. Ez egy rendszerszintű kihívás a jövőre nézve.

Az önkéntesek az egészségügyi rendszer hiányait konzerválnák?

Ebből kiindulva azonban felmerült a kérdés, hogy az önkéntesek rendszerszintű bevonásával nem konzerválódnak-e az egészségügyi rendszer kapacitásbeli és strukturális problémái. Tóth Judit szerint fennáll ennek a veszélye, és szerinte jó lenne azt is látni, hogy mellettük intenzívebben toborozzák a fizetett szakembereket is – akár más szektorokból, például a magánegészségügyből. Hozzátette, elindítottak egy egészségügyi szolgáltatásokat értékelő oldalt, amely reményei szerint motivációt jelenthet az intézményvezetőknél is, hogy korrigálják a hiányokat, és csatornát jelent az elégedettség kifejezésére is.

Ficzere úgy vélte, a jelenlegi egészségügyi rendszer, amelyet sokan szolgáltatásnak tekintettek, most egyfajta védelmi rendszerré avanzsált személyi szinten és országos szinten is. Így át kell gondolni, hogyan kellene bővíteni az egészségügy kapacitásait, hogy ha egy nagyobb járvány vagy bármilyen helyzet áll elő, azonnal tudjon működni. Például már most önkénteseket lehetne bekapcsolni, hogy később bevonhatók legyenek a szakellátásba. Szerinte a koronavírus-járvány a rendszer hiányait fedte fel, és a kérdés, hogy ez a jövőben vezet-e változáshoz.

Hogyan segíthet most az átlagember?

Feischmidt elmondta, hogy míg az első hullámban a média nagyon rákapcsolódott a témára, a harmadik hullámra a mainstream és a közösségi médiából is nagyrészt kikoptak a segítő szándékú megnyilvánulások, habár a segítés vágya továbbra is megvan. Viszont aki segíteni akar, ma kevésbé találja meg ennek a módját, mint tavaly tavasszal. Molnár szintén hangsúlyozta a média szerepét. A 2013-as dunai árvizet említette, amikor saját kutatásuk azt mutatta, hogy szoros a korreláció a napi megjelent, árvízzel kapcsolatos hírek és a lakossági adományok száma között. A kérdés szerinte, hogy egy ennyire elhúzódó helyzetben mindez mennyire érvényes.

Tóth Judit szerint az egészségügyi dolgozók leginkább azt szeretnék, ha türelmesen, elfogadóan fordulnának feléjük az emberek. Azzal tudnának a legtöbbet segíteni, ha megértenék, mennyire súlyos a helyzet, és fegyelmezetten betartanák a korlátozásokat. Ficzere szerint leginkább az frusztrálja a munkatársakat, hogy egy éve szünet nélkül azon dolgoznak, hogy emberéleteket mentsenek, miközben hazafelé menet maszk nélkül galeriző embereket látnak. Így mindenki azzal teheti a legtöbbet, ha vigyáz magára és elfogadja az oltást.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás