Alexander Petőfivel jól elbántak, de Móricz Zsigmond a sarkára állt, és nem hagyta, hogy Siegmundot csináljanak belőle
Csípős cikkel lepte meg olvasóit 1945 kora nyarán a Fényszóró. Az ostrom után indult kérészéletű hetilap Móricz Zsigmond három évvel korábbi, 1942 júniusában kelt levelét hozta le szenzációként.
„Kedves Barátom, nagyon nehéz nekem arra vállalkozni, hogy álnév alatt írjak a Pester Lloydba. Eddig van kb. harminc könyvem ami idegen nyelven jelent meg, van több nagy kiadóval szerződésem, számtalan cikkem jelent meg külföldön s a nevem mindig Zsigmond Móricz. Nem mondhatok le arról, hogy odakint ezen a néven ismerjenek.”
Az egyébként udvarias hangú levél így végződött: „Elfogadom, hogy elvi álláspontodat érinti a dolog, de az enyémet is”. Az író tehát nem állt kötélnek, és önérzetesen elhárította az álnéven való publikálást – értelmezte sorait a hetilap. A cikkhez illusztrációként közölt fényképen pedig az is jól látszott, hogy a gépírásos Móricz-levélre valaki utólag tintával ráírta, hogy „Jó, marha!” Ez lett aztán az egész írás címe is:
„A »Jó marha«, vagy Móricz Zsigmond! Írjon álnéven!”
Nomen est omen
A mai szemmel is feltétlenül magyarázatot igénylő levelet a Fényszóró újságírója egyenesen úgy tálalta, hogy a Budapesten megjelenő német nyelvű Pester Lloyd főszerkesztője, a felsőházi tag Ottlik György, felkérte Móriczot, hogy írjon a lapjába, egyetlen feltételül szabva, hogy ezt álnéven tegye. „Válasszon ki magának egy hangzatos német nevet. Hogy Sigmund von Katzenbeisser, vagy Wolfgang von Zitterbart legyen belőle. A toll kell, a név nem. Név van elég, de olyan ember, aki jól és értelmesen ír, kevés…” – írta leplezetlen gúnnyal és kellő felháborodással a Fényszóró, mely szerint ez botrány és nem jelenthet mást, mint hogy „irodalmi merényletet követtek el Móricz Zsigmond ellen!” Mindez megfejelve a „német szellemi zsoldban álló Pester Lloyd” ostorozásával, a világháború utáni közhangulatban csúnya inszinuáció volt, már-már feljelentésnek számított.
A Fényszóró mentségére legyen mondva, hogy két héttel később az egykori főszerkesztő válaszát is zokszó nélkül lehozták. A Pester Lloydot 1937 késő őszétől a német megszállás másnapjáig jegyző Ottlik ebben tételesen cáfolta a Fényszóró állításait. E szerint nem álnéven való írásra, hanem a lap hagyományainak megfelelően német keresztnév – Zsigmond helyett Siegmund – használatára kérte Móriczot. És pontosan ez az, amit az író a levelében álnévnek mondott, és csak ő tekintett annak. A válasz terjedelmesebb része ugyanakkor nem a főszerkesztő személyét illetve szándékait, hanem a lap szellemiségét és függetlenségét ért támadásokat igyekezett semlegesíteni. A Pester Lloyd „mindaddig, amíg 1944. március 20-án megváltam a főszerkesztői tiszttől, az én szellemi vezetésem, tehát tiszta magyar vezetés alatt állott s kizárólag magyar nemzeti érdekeket szolgált, mint a külügyminisztérium idegennyelvű félhivatalos lapja.” A Fényszóró ehhez, mentve a menthetőt, annyit tehetett hozzá, milyen jó, hogy – az akkor már koránt sem felsőházi tagként aposztrofált – „Ottlik György magyarázata most fényt derít a levél előzményeinek részleteire. Nem álnévről, hanem Móricz Zsigmond nevének lefordításáról volt csupán szó...”. A „német zsoldban álló” Pester Lloydról pedig bölcsen hallgattak.
A német keresztnév mint álnév alatti publikálás értelmezését ismétli és erősíti meg az 1963-ban kiadott kétkötetes Móricz-levelezés szerkesztője, F. Csanak Dóra is, csak kissé részletesebben taglalva az eseményeket. Ottliknak általános törekvése volt, hogy a Pester Lloyd írói névhasználatának következetlenségeit rendbe tegye, ezért elrendelte: „amelyik névnek pontos német megfelelője van, azt német formájában, amelyiknek nincs, eredeti formájában fogják feltüntetni”, olvasható a Móricz-levél vonatkozó jegyzetében. Az írót erről egyik fordítója értesítette, mire a lap munkatársához, Keresztury Dezsőhöz folyamodott segítségért. A később irodalomtörténészként elhíresült tárca-, majd kultúrrovat-vezető pedig közvetítette is a főszerkesztőnek Móricz Siegmund-ellenes tiltakozását. Ottlik erre nyomban levelet írt Móricznak. Ez a levél azonban nincs meg. De éppen ez a jegyzet, amely Keresztury Dezső szóbeli közlésén alapul, a bizonyíték rá, hogy az álneves kérés nem szóban, személyesen vagy telefonon hangzott el, hanem írásban, amire Móricz a Kelet Népe fejléces papírján, szintén levélben válaszolt. (Erre firkantotta aztán rá és szignózta Ottlik, hogy „Jó, marha!”, ám efölött a Fényszórónak írt cáfolatában érthetően átsiklott.)
Csakis magyarul?
Mármost, Móricz levele a szöveg logikája szerint is egyértelműen válasz. A kétirányú, csaknem tízezres Móricz-levelezésben viszont nem található meg az előzménye, mondja Cséve Anna irodalomtörténész, hozzátéve, hogy persze akár fel is bukkanhat még. Az író névérzékenységét viszont Cséve szerint bizonyosan nem a Pester Lloyd váltotta ki, jegyzi meg, mert Móricznak már pályája elején is határozott álláspontja volt saját írói nevéről. „Azt azonban egyszersmindenkorra kikötöm most már Önnél is, mint többi fordítómnál – szögezte le az író egy 1913-ban kelt levelében –, hogy a concessió megvonásának terhe alatt kívánom, hogy a nevemet Zsigmond Móricz-nak írják s ne Siegmundnak”.
Az író és a főszerkesztő viszonyára eleve különös árnyékot vet a Kelet Népe tartozása miatti huzavona. Móricz az 1939-ben átvett irodalmi folyóirat nyomdai adósságai miatt legalábbis éveken át küszködött és alkudozott a Pester Lloyd nyomdavállalatával. Bár a nyomda igazgatója az öccse, Móricz Miklós volt, ez semmit sem számított, mert a végső szót a tulajdonos, azaz a főszerkesztő mondta ki.
„Ottlik úr egy olyan szörnyeteg, amilyennel zsidóban sohase találkoztam – panaszkodott Móricz egy Németh Lászlónak írt levelében. – A Kelet Népét én ártatlanul hitelbe csináltam nála, hogy ha felvirágzik, lesz egy nagy vállalata. S ebben még ma is hiszek. Erre ez az úr, rémes, mit csinál, öcsémmel együtt ki akar végezni. Valami olyan ádáz és sötét gondolkozású ember, akivel nem lehet egy szobában megélni”.
Móricz keresztnevével kapcsolatos önérzetes álláspontjába tehát ezt mindenképpen bele kell számítani. Másfelől viszont Ottlik nem volt abban a helyzetben, hogy a szerző makacssága miatt lemondjon egy Móricz-tárcáról, vagyis visszakozott („Jó, marha!”). Kenyértörésre végül egyébként sem jutott a dolog, mert Móricz Zsigmond két hónappal később, 1942. szeptember 5-én meghalt.
Gyökér János és Csóka Péter
Könnyen lehet azonban, hogy az egész névátírósdi nem a főszerkesztő fejéből pattant ki, hanem csupán egy, a sajtóban akkor már évek óta folyó nyelvhelyességi vita folytatódott a Pester Lloydnál. Az MTA nyelvművelő bizottsága 1935-ben vette tárgysorozatába a külföldi nevek átírásának kérdését, aminek egyik leágazása volt a magyar írók és költők keresztneveinek formája idegen nyelven, azaz a fordításokban. A bizottság szerint minden nyelvnek sajátja és joga, hogy lefordítja az idegen keresztneveket (vagyis németül helyes a Siegmund Móricz). A sajtó és a könyvkiadók számára ugyanez év decemberében kiküldött ajánlás így leszögezte, hogy továbbra is érvényes az akadémiai helyesírás vonatkozó szabálya: a külföldi szerzők neve, magyar szokás szerint, minden esetben vezetéknév-keresztnév sorrendben írassanak. A bizottsági ajánlás ugyanakkor arra is kitért, hogy noha a keresztnevek lefordítására nem adható általános szabály, „kívánatos azonban az, hogy ahol csak nem valamely különös vagy megszokott keresztnév átvételéről van szó, közönséges használatú neveknél a magyar nyelvszokás maradjon meg.” A lapok részéről e szerint „helytelen” például Stefan Zweig-et írni a „helyes” Zweig Stefan, még inkább a magyaros Zweig István helyett. Na, ezzel magukra rántották a fél sajtót.
Az újságok a Goethe János Farkas és Shakespeare Vilmos mintájára ontani kezdték az olvasók és egymás szórakoztatására az akadémiai ajánlásnak megfelelő neveket: Garbo Margit, Verlaine Pál, Chevalier Móric, Mann Tamás, Verdi József, Voltaire Ferenc Mária, Chaplin Karcsi stb. A Pesti Napló névtelen glosszaírója mindezt tovább gondolva, felvetette „hogy akár Gyökér Jánost és Csóka Pétert is írhatnánk Jean Racine és Pierre Corneille helyett.” Vérmérsékletük szerint persze az írók is kommentálták a névhasználati kérdést. „Remélem, hogy a megmagyarosított francia vagy angol úriemberek örülni fognak neki, ha megmagyarosítjuk őket”, válaszolt elegáns mondattal például Szép Ernő az Esti Kurír körkérdésére; és „nem szeretem, ha a magyarság szupremáciáját nevek elnyomorításán gyakoroljuk”, felelt ugyanott Móricz Zsigmond. Márai Sándor meg azt fejtegette az Újság hasábjain, hogy az író neve nem pusztán magántulajdon, hanem márka is. „Marcel Proust a világpiacon védjegyezett márka s nem lehet Proust Marci-t eszkábálni belőle.” És így tovább. Aztán a Pesti Hírlap 1936. január 5-i számában az akkor már nagybeteg Kosztolányi Dezső is hozzászólt a vitához. Cikkében, védelmébe véve a nyelvművelő bizottságot és a magyaros keresztnév-átírási gyakorlatot, egy ellentmondásra hívta fel a figyelmet: „De miért nem háborodnak föl ellenfeleink legalább a kölcsönösség alapján, azon, hogy Petőfi Sándor, aki van olyan értek, mint Stefan Zweig, azonnal Alexander, Alexandre s Alessandro Petőfivé válik, mihelyt elhagyja határainkat?” Közben az olvasókat sem hagyta hidegen a téma. „Stefan Zweig csak ebben az eredeti hangzásában érthető, élvezhető és jelenti magát az írót – vélekedett a Magyarország egyik elszánt levélírója – míg Zweig Stefan, vagy pedig Zweig István (mért nem mindjárt így: Ág István?) nemlétező, ismeretlen név és semmi köze nincs az Ámokfutó világhírű írójához.” A nyelvet alapvetően önszabályozó rendszerként felfogó mai szemlélethez még leginkább Babits Mihály hozzászólása közelített: „A magam részéről nem állítanék fel szabályt arra nézve, hogy az idegen nevek magyar átültetésénél milyen szempontok szerint járjunk el. Nem állítanék fel szabályt sem a magam, sem mások számára.”
Egységesítés
A nagy zajban nem tűnt fel, hogy ezt a vitát évtizedekkel korábban, a millennium évében már lejátszották egyszer a sajtóban. Csak akkor a tekintélyes újságíróval, Rákosi Jenővel és az anekdotakincs-kutató Tóth Bélával szemben éppen egy európai hírű német nyelvész, Hugo Schuchardt képviselte azt az álláspontot, amelyet negyven évvel később a hazai lapok és az írók jórésze is, mint Móricz és Márai vallott. Az akadémiai bizottság azonban nem visszakozott, ahogy a sajtó sem, így a hónapokon át folyó, személyeskedésbe hajló polémia a keresztnevek átírási ajánlásáról még 1941-ben is téma volt.
Ilyen előzmények után csak találgatni lehet, miért pont 1942-ben gondolta úgy Ottlik György, hogy egységesítenie kell a Pester Lloyd névhasználatát. Ahogy azt is, hogy mi értelme volt dacolni a kor vitathatatlanul legnagyobb élő magyar írójának kérésével. Különösen úgy, hogy a Pester Lloydban 1928-tól kezdve közölt, több mint harminc Móricz-tárca amúgy is vegyesen (kétharmada Siegmund név alatt) jött ki. Ha csak a szerkesztőség nem ezzel a formálisan németesítő akcióval igyekezett a külvilág számára demonstrálni a németek melletti elkötelezettségét.
A „névnémetesítés” mindenesetre egyáltalán nem volt átgondolt, pláne sikeres akciója a Pester Lloydnak. Gyakran még a belső munkatársak neve is magyarul jelent meg egy-egy cikkük alján. A legtöbb hirdetés szövege is magyar volt, igazodva az igényekhez. A divatszalonját hirdető Ferda Manyi neve például mindvégig érinthetetlen volt. De a műcímeket is magyarul írták a szövegben, hiszen a Pester Lloyd hasábjain emlegetett irodalmi, színházi, képzőművészeti és filmes alkotásoknak csak töredéke jutott el ténylegesen is német nyelvterületre, tehát egyszerűen nem volt értelme lefordítani őket. Így keletkeztek az olyan német-magyar kentaurszörny recenziócímek is, mint például „Julius Földessy: Az ismeretlen Ady” vagy „Desider Kosztolányi: Lángelmék” – a külföldi olvasó bizonyosan nem értette, miről van szó, a magyar olvasót meg bosszanthatták az idegen keresztnevek. És nem csak az írók, költők és művészek jártak így, hanem lényegében bárki, akiről akkoriban írtak: „Honvédminister vitéz Wilhelm Nagy”. A névátírást ráadásul kellően slamposan kezelték. Simán belefért például, hogy Nikolaus Horthy mellett két hasábbal László Bárdossy szerepeljen.
Noch einmal
A névfordítási elv igazságtalanul elnéző volt a lefordíthatatlan vagy helyettesíthetetlen keresztnevűekkel, mint Pajzs Elemér, Schöpflin Aladár vagy Gelléri Andor Endre, bár utóbbi még így is időnként A. E. Gellériként jelent meg. De mi értelme volt például a népszerű színésznő, Márkus Emília nevét Emilie Márkusra változtatni? Vagy a Baumgarten-díjas írónő, Bohuniczky Szefi (eredetileg Jozefa, vagy Jozefine) művésznevét Sefire németesíteni? Máskor meg nem elvenni, hanem hozzátenni a keresztnévhez, mint a leginkább ifjúságiregény-íróként ismert Beczássy Judith esetében? Megint más, mint Csurka Péter, megúszta egyetlen ékezetvesztéssel, pedig az ékezet olykor az egyetlen kapcsolatot jelenti a magyar nyelvvel: „Ezt a két ékezetet meg kell mentenem, mert a személyiségemet meg kell mentenem. Ékezet nélkül nem vagyok én” – jegyezte föl évekkel később emigrációs naplójában névjegykészítése nehézségeiről Márai. A csúcstartó azonban egyértelműen Tersánszky Józsi Jenő, akinek nevével nem tudott megbirkózni a nagy rendcsinálás, mert volt ő a Pester Lloydban minden, E. J. Tersánszky, J. Eugen Tersánszky, Eugen J. Tersánszky, von J. J. Tersánszky, csak Tersánszky Józsi Jenő nem.
Ma már inkább komikusak, mint bántóak a Pester Lloyd irodalmi mellékletének névalakjai: Andreas Ady, Alexius Benedek, Lorenz Szabó, Desider Kosztolányi, Michael Babits, Julius Illyés, Eugen Heltai, Ernst Szép, Aaron Tamási, Melchior Lengyel, Ludwig Nagy vagy Franz Móra. Nem is beszélve a tényleg „elfogadhatatlan” Alexander Petőfi-ről. Még úgy is, hogy a lapban korábban Jókai és Mikszáth következetesen Maurus és Koloman volt. Ám mindez még a Puskin Sándor, Wilde Oszkár és Tolsztoj Leó-féle korszak, ami Verne Gyula és May Károly képében napjainkig ér, legalábbis élőszóban.
Az Ottlik által bevezetett névszabályok bevezetése valójában csak arra volt jó, hogy valamelyest csökkentse a támadási felületet. Mert a kormány félhivatalos lapjaként emlegetett Pester Lloyd a világháborúba menetelő 30-as években egyre fokozódó politikai nyomás alatt állt. Falk Miksát a Pester Lloyd főszerkesztői székében követő Vészi József a két világháború közti évtizedekben a magyar kulturális diplomácia fontos és megkerülhetetlen orgánumává fejlesztette a lapot. Ő vezényelte le 1929-ben az újság fraktúrból antikvára, azaz gótból latinbetűsre váltását.
A két kiadás (morgenblatt és abendblatt) átlagos példányszáma kétszer 25 ezer volt naponta, ami az 1930-as évek közepén elérte a 28-30 ezret is. Legalább ilyen fontos, hogy ekkoriban Németországban többen fizették elő, mint itthon. Vészi felismerte, hogy az 1854 óta megjelenő napilapnak a politikai és gazdasági hírek mellett a magyar kultúrát is képviselnie, közvetítenie kell, ehhez pedig irodalomra van szüksége. A címlapra kerülő tárcarovattal ezért igyekezett a kor irodalmi életének csaknem teljes spektrumát lefedni. Publikált is a Pester Lloydban tárcát, tárcanovellát Kosztolányitól, Karinthytól, Nagy Lajostól kezdve Herczeg Ferencen és Kállay Miklóson át Papp Károlyig és Hevesi Andrásig szinte mindenki. A népszerű Harsányi Zsolt, a Baumgarten-díjas Kádár Erzsébet, a Csongor és Tündét németre fordító Mohácsi Jenő, a klasszika-filológus Révay József éppúgy, mint Bethlen Margit, az egykori miniszterelnök felesége. Vagy a fiatalok, mint Mándy Iván és Kolozsvári Grandpierre Emil. A Lloyd meglepően jól fizetett, 50 pengőt, de még a világháború elején is 20-at, ami a magyar első közlést kiegészítve kifejezetten jó pénz volt (kb. 50, illetve 20 ezer forint). Magától értetődött ugyanis, hogy a hazai szerzők már megjelent műveiket adták el a Pester Lloydnak, ahol még a német fordításukról is gondoskodtak. És itt kell megemlékezni a magyar irodalom ma már csaknem elfeledett robotosairól, a kiváló műfordítókról, mint Lázár Leó, akinek többek közt Karinthy, Móricz és Tersánszky köszönhetett sokat, vagy a versfordításokban brillírozó Horvát Henrik – Szabó Lőrinc, Somlyó Zoltán, Babits és mások tolmácsolója.
Világszínvonal
Nem kérdés, hogy a Pester Lloyd tárcaíróinak névsorát (lásd a cikk végén) bármelyik korabeli lap megirigyelhette volna. És nem csak a hazaiakét. A külföldi irodalmat olyan szerzők képviselték, mint Félix Salten, Franz Werfel, Stephan Zweig, Somerset Maugham, G. B. Shaw, Aldous Huxley, Luigi Pirandello vagy Thomas Mann. A szerkesztőség által a Neue Zürcher Zeitung kelet európai párjaként elképzelt újság azonban messze több volt, mint a magyar kultúrpolitika tükre, „ablak a világra”. Mivel a lapot nemcsak itthon, hanem az egész német nyelvterületen olvasták, a Pester Lloyd a legfontosabb osztrák, német és cseh politikai eseményekre is reflektált, állapítja meg egy 1971-es, a lap utolsó évtizedét feldolgozó disszertáció. És nem is akárhogyan. Miközben a címlapon és a lap fősodrában a hivatalos, németbarát politikai irányvonal dominált, az újság belső oldalain, elsősorban a kultúrrovatban sorra jöttek le a nácizmussal és antiszemitizmussal élesen szembenálló írások, hírek és tudósítások. Itt jelentette meg például 1936. novemberében, alig pár héttel állampolgárságától való megfosztása előtt, a passzív svájci emigrációban élő Thomas Mann híres esszéjét, az Európa vigyázz!-t is. Nem túlzás kijelenteni, hogy a Pester Lloyd nem mellékesen „a német irodalom külső és belső emigrációjának nyújtott ideiglenesen menedéket”, fogalmaz disszertációjában az 1970-es években konferansziéként ismert, nevét magyarosan használó Brachfeld Siegfried.
A lap két világháború közti évtizedekben nyújtott teljesítménye, presztízse és burkoltan liberális szellemisége, nem csoda, sokak szemében volt szálka. 1937-ben a fokozódó antiszemita nyomás hatására először a szintén felsőházi tag, ám zsidó származású Vészinek tanácsolták a legfelsőbb körökből, hogy vonuljon vissza, 1938 végén pedig a lapot kitiltották Németországból. Aztán a szerkesztőség fölé kinevezett bizottság és a magyarországi zsidótörvények bevezetése csaknem lehetetlen helyzetbe hozták a lapot. A rendszeres szerzők többségének eltűnésével együtt az évtizedek óta napi rendszerességű tárcák száma is jelentősen visszaesett, mert alig maradt, akit közölhettek volna.
A Pester Lloyd szerkesztőségi anyagai, ellentétben az irodalommal, nem fordítások, hanem önálló, németül írt cikkek voltak, amikhez hiányozni kezdtek a németül dolgozó újságírók és később az olyan gépírók is, akik a magyarul diktált szöveget közvetlenül németül tudták gépbe írni. A címlapot apránként háborús hírek és haditérképek foglalták el, és az újság belsejében egyre gyakrabban jelentek meg monogrammal szignózott cikkek. Mert ha nem akkor és úgy, hanem egész más konnotációban, de végül mégis csak igazzá vált az álnév alatti írás vádja. Ottlik és néhány szerkesztője, főként Keresztury Dezső (és kisebb részben Boldizsár Iván) ugyanis a német megszállásig mentették, amit lehet. Minden trükköt bevetve adtak munkát monogram mögé rejtett és most már csakugyan álnéven dolgozó kollégáiknak, mint Kecskeméti György, Vágó József vagy Káldor György. Így végül érthetővé válik az is, miért tartotta olyan fontosnak a Fényszóró közlésére reagáló főszerkesztő a tiszta magyar vezetés hangsúlyos emlegetését. Mindez persze semmit sem ront vagy von le a Pester Lloyd felbecsülhetetlen kulturális jelentőségéből.
A két világháború közötti tárcaírók magyarosan írt névsora:
Babay József, Babits Mihály, Bálint György, Bethlen Margit, Bibó Lajos, Bohuniczky Szefi, Cs. Szabó László, Csathó Kálmán, Dallos Sándor, Darvas József, Déry Tibor, Devecseri Gábor, Erdős Renée, Fejtő Ferenc, Fóthy János, Gádor Béla, Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Halász Gábor, Hamvas H. Sándor, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc, Hevesi András, Hollós Korvin Lajos, Hunyady Sándor, Ignotus, Illés Endre, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kádár Erzsébet, Kállay Miklós, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kassák Lajos, Kolozsvári Grandpierre Emil, Komlós Aladár, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lengyel József, Lesznai Anna, Lovass Gyula, Majthényi György, Mándy Iván, Márai Sándor, Mohácsi Jenő, Molnár Ákos, Móricz Virág, Móricz Zsigmond, Nádai Pál, Nagy Lajos, Németh Andor, Ortutay Gyula, Palasovszky Ödön, Pap Károly, Passuth László, Pataki Dezső, Révay József, Révész Béla, Rónay György, Sárközi György, Sásdi Sándor, Somlyó Zoltán, Soós László, Szabó Zoltán, Szász Zoltán, Szegedi Boris, Szép Ernő, Szerb Antal, Szitnyai Zoltán, Szomory Dezső, Tamási Áron, Terescsényi György, Tersánszky Józsi Jenő, Thury Zsuzsanna, Thurzó Gábor, Tóth László, Török Sándor, Török Sophie, Várnai Zseni, Vas István, Vészi Margit, Zsolt Béla.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: