Kézdi Gábor, az iskolai szegregáció és a romák elleni diszkrimináció kutatója nem félt a nehéz kérdésektől
„Csöngetsz, egy középkorú nő nyit ajtót. – Jó napot, az albérlet miatt jöttem, már beszéltünk tele… – Sajnálom, de már kiadtuk – vág közbe a nő. – De… hát még csak egy órája beszéltünk! – Sajnálom, de kiadtuk! – mondja a nő, és becsukja az ajtót. Egy pillanatig bénán bámulod a névtáblát, majd lesietsz a lépcsőn. – A franc essen beléjük – mérgelődsz, mindjárt sötétedik, és még mindig nincs hol aludnod.”
Ez az élmény ismerős lehet bármelyik roma albérletkeresőnek. Ha végigjátsszuk Kardos Péter és Nyári Gábor Cigánylabirintus című szerepjáték-könyvét, egy pillanatra átélhetjük, miken megy keresztül egy 18 éves roma fiú, aki egy Vas megyei intézetből érkezik Budapestre, és alig várja, hogy végre a maga ura legyen. Hogyan keres albérletet, állást, hogyan vásárol, már ha beengedik a boltba? Döntéseink és a szerencse alakítja a könyv főhősének sorsát. (A könyvből készült játék egy online játszható verziója elérhető itt.)
Egy ilyen könyv érthetőbbé, érezhetőbbé teszi a diszkriminációt a nem cigány emberek számára, mint száz elemzés. Ki vagyunk éhezve a történetekre. A közgazdasági Nobel-díjas Robert Shiller új könyve, a Narrative Economics szerint a legtöbb gazdasági esemény megmagyarázható a történetek, narratívák virális terjedésével. Redditezők felkapják a GameStop boltok történetét (Dávid és Góliát története még ma is erős), felvásárlást indítanak el, ami a mainstream média segítségével újabb hívőket és ezáltal vevőket toboroz. Ehhez hasonló momentum-buborékok, ha kisebb méretben is, nagyon gyakoriak a részvénypiacon. Shiller elmélete nagyon eltér a racionális döntéshozók elméletétől, akiket leginkább adatok, számok, becslések, modellek, ábrák győznek meg. Száraz elemzések, amiket a közgazdászok és más tudósok ezerszámra gyártanak.
Mi a reményünk így arra, hogy a tudomány eredményeit hasznosítsuk? A diszkriminációt illetően is jobb lenne, ha nem a politikusok leegyszerűsítő üzenetei („munkakerülő, randalírozó romák, béketűrő, igazságszerető magyarok”), hanem a téma szakértői segítenének eligazodni. Ma már azonban nemcsak a politikusok, hanem a tudósok is törekednek az egyszerű, könnyen befogadható, kattintékony világmagyarázatokra. Aki az olvasók figyelmére hajt, jobban jár, ha fel tud mutatni egy magával ragadó történetet, egy látványos ábrát vagy legalább egy megdöbbentő számot. Ezek viszont mélyebb elemzés nélkül nagyon félrevihetnek. (Lásd még Noam Scheiber kitűnő cikkét annak veszélyeiről, ha a közgazdászok a meglepő válaszokra hajtanak a fontos kérdések helyett.)
Tavaly ilyenkor hosszas levelezést folytattam Sztankóczy Andrással, a Válasz Online akkori újságírójával, aki két szám összevetéséből levezette, hogy nincs is rendőri rasszizmus Amerikában. Minden tízezer erőszakos bűncselekményért őrizetbe vett feketére három olyan jut, akit rendőrök ölnek meg intézkedés közben. Fehérek között ez az arányszám négy, tehát őket jobban sújtja a rendőri erőszak. Hogy miért ez az arányszám releváns, az nem derült ki a cikkéből. Ahogy az sem, hogy a témában több mint száz, lektorált tudományos cikk született, amik ennek az állításnak ellentmondanak. Például azt találják, hogy a fehérekhez képest a feketéket gyakrabban tartóztatják le kisebb bűncselekmény miatt, különösen a fehér rendőrök, gyakrabban ítélik el a fehér férfi esküdtek, ritkábban engedik szabadlábon védekezni, gyakrabban állítják meg autóvezetés közben (különösen fehér rendőrök), és hosszabb börtönbüntetésre ítélik. Léteznek tanulmányok, amik nem találnak különbséget a rendőri viselkedésben, de a társadalomtudomány konszenzusa szerint a faji diszkrimináció létezik, és fontos kutatni az okait.
Tehát a világ bonyolult, esély sincs rá, hogy száz tudományos cikk elolvasása nélkül megértsük? Vagy eleve lehetetlen a megismerés, hiszen minden ember, minden élethelyzet más és más? Maradnak a történetek? Nem hiszek az ennyire posztmodern megközelítésben. A közgazdaságtannak és a statisztikának is vannak olyan szigorú szakmai szabályai, amelyek garantálják, hogy egyre közelebb jutunk a megértéshez.
Sokat tanultam ezekről a szabályokról a nemrég fiatalon meghalt Kézdi Gábortól előbb a Rajk László Szakkollégiumban, később munkatársként a CEU-n és a Közgazdaságtudományi Intézetben. Kézdi, talán mert szociológusként kezdte tanulmányait, nem félt a nehéz kérdésektől. Szerzőtársával, Kertesi Gáborral évtizedes kutatási programjuk volt a magyarországi iskolai szegregáció és a romák elleni diszkrimináció okainak és következményeinek vizsgálata. A témában megjelent közel 20 tanulmányuk áttekinti a magyarországi helyzetet, összeveti a nemzetközi (elsősorban amerikai) diszkrimináció- és oktatásirodalommal, új adatfelvételeket és fejlesztőprogramokat mutat be.
Hogyan alkalmazható a közgazdaságtan a diszkrimináció és a szegregáció megértéséhez? A közgazdaságtan három legfontosabb állítása szerint az emberek értik és követik az érdekeiket; a dolgok értékét csak rendszerben lehet megérteni; és a szűkösebb dolgok többet érnek. Ez a három alapvetés megmagyarázza például, hogyan vezet az iskolai szegregáció egyre nagyobb egyenlőtlenségekhez. Kertesi és Kézdi példájával élve, ha egy településen külön iskolát indítanak a „tehetségesebb” (vagy inkább jobb családi háttérből jövő) tanulóknak, a szülők igyekeznek oda íratni gyereküket (önérdekkövetés), a rosszabb tanulók iskolájában nehezebb lesz a pedagógiai munka és csökken az egy gyermekre jutó figyelem (rendszerszemlélet), a jól képzett, elhivatott pedagógusokat pedig elszipkázza a „tehetségképző” iskola (szűkösség). Ha nem dogmaként, hanem eszközként használjuk, a közgazdaságtan annak megértésében is segít, mikor nem működik jól a piac.
A szegregáció márpedig káros. A cigány tanulók tanulmányi lemaradásáért nagyobbrészt a családi háttér, de kisebb részben az iskolai körülmények is felelősek. Ennek ellenére, de persze a közgazdasági magyarázattal összhangban, az iskolai szegregáció határozottan megnőtt a 90-es évek oktatási reformjai után, és 2011-re jóval magasabb lett, mint a rendszerváltás előtt. Manapság jóval kisebb eséllyel találkozik egy roma diák nem roma osztálytársakkal, mint harminc éve. A trend csak 2006 környékén tört meg, amikor a kormányzat intenzív deszegregációs politikát folytatott.
Az egyik ilyen iskolai integrációs programot elemezve Kézdi és Surányi azt találják, hogy a célzott iskolában minden tanuló (tehát nemcsak a roma és hátrányos helyzetű tanulók) tanulmányi eredményei, nem-kognitív készségei, és továbbtanulási esélyei javultak. Vagyis az integrált oktatás, legalábbis személyközpontúbb pedagógiai módszerekkel kombinálva, a többségi tanulóknak sem ártott.
Egy ilyen program bevezetése rettentő költséges. Létezik azonban sokkal egyszerűbb beavatkozás. Például minden diáknak a kezébe adjuk a Cigánylabirintust. Simonovits, Kardos és Kézdi majdnem pontosan ezt tették. Lerövidítették az online játékot 20 percesre, és kiküldték olyan iskolásoknak, akik már eleve részt vesznek társadalomtudományi kutatási felmérésekben. Azzal a fontos különbséggel, hogy a hatás mérése érdekében csak minden második iskolás kapta a Cigánylabirintust, a többiek egy ilyen szempontból semleges, érzelemfelismerő játékot kaptak. Az ilyen „placebót” kapó kontrollcsoporthoz képest a (rövidített) Cigánylabirintust végigjátszók előítéletessége csökkent, és kevésbé akartak a Jobbikra szavazni. A hatás még a játék után egy hónappal is fennmaradt. Simonovits és szerzőtársai a statisztika legszigorúbb szabályait követve mutatják meg, hogy a történetek számítanak.
Kézdi nemcsak követte, hanem szenvedélyesen hirdette is ezeket a szabályokat. A Rajk Szakkollégiumban, a Corvinus Egyetemen, majd a CEU-n tartott adatelemzés kurzusai a megismerés teljes folyamatán végigkalauzolták a diákokat. Milyen kérdésekre várhatunk választ az adatokból és milyenekre nem? Honnan szerezzünk adatokat, és hogyan tisztítsuk meg azokat? Mit mivel vessünk össze? Mint láttuk, az adat önmagában nem mond semmit: teljesen félrevezető következtetést is levonhatunk belőle. Sok lépés, és sok, jól megfontolt döntés eredményeképp lesz az adatból tudás. Kézdi hitt abban, hogy ezek a lépések taníthatók. Ezt a szemléletet adta át diákok százainak. És ebben a szemléletben írta Békés Gáborral közös tankönyvét az adatelemzésről.
Ahogy egy szerepjáték-könyvet lapozgatunk, az életet próbáljuk szimulálni. Kézdi Gábor 50 éves korában halt meg hosszú betegség után. Utolsó hónapjaiban is dolgozott tudományos cikkein és tankönyvén. Végig megőrizte azt az érdeklődést, derűt és őszinteséget, amit jól ismertek a hozzá közel állók. Amos Tverskyt idézte, aki ezt mondta barátainak hasonlóan korai halála előtt: „Az élet egy könyv. Attól, hogy egy könyv rövid, még lehet jó. Ez egy jó könyv volt.”
A szerző közgazdász.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
